Molnár Olgi illusztrációja |
Egy kora tavaszi délutánon Kata egy újságpapírba csomagolt valamit babusgatva érkezett haza az
iskolából. Az előszobában óvatosan feltette a titokzatos csomagot a tükör
előtti szekrénykére, nehogy valaki
megkaparinthassa. Persze, az a valaki már
ott ólálkodott. Mert kotnyelesebb, kíváncsibb valakit még nem látott a világ, mint Lencsit, Kata húgocskáját.
- Nekem hoztad? - kérdezte nővérét köszönés helyett, és apró
ujjacskáival már majdnem elérte a csomagoló-papír egyik sarkát.
- Megmutatom - mondta Kata komolyan-, de csak ha megígéred,
hogy nem nyúlsz hozzá, csak nézed!
- Csak nézem! - ismételte Lencsi, bőszen bólogatva, Kata
pedig szépen kicsomagolta a kincset: egy kopott joghurtosdobozt, tele földdel.
- Jaj, de kis buta vagy! - legyintett rá Kata. - Nézd csak meg! Ez egy igazi bab lesz!
Köriórán ültettük. Ott bújik kifelé a földből. Látod már?
És tényleg, a doboznyi föld közepén apró zöld szarvacska
ágaskodott felfelé.
- A bab nem is ilyen! - jelentette ki Lencsi négy éve minden
magabiztosságával, és elszaladt játszani.
El is felejtette volna az egészet, ha Anya meg Apa nem
dicsérik minden este agyba-főbe Katát, hogy milyen szépen gondozza a babot, s
hogy a bab milyen szépen nő. Így megint elkezdte furdalni a kíváncsiság: mi
lehet ekkora csoda abban a joghurtos dobozban?
Besettenkedett hát Kata szobájába, s szeme-szája nyitva
maradt a csudálkozástól: a zöld szarvacska helyén arasznyi növény pompázott,
négy gyönyörű levéllel, kunkori indákkal.
-
Kata, Kata, kis fa lett a babból - kiabált nővérének.
- Nem fa az, te kis buta! - mondta Kata büszkén. - A bab
lágyszárú. Azért is csináltam neki ezt a kis létrát. Hogy az indáival szépen
fel tudjon kapaszkodni.
Lencsi el volt
bűvölve. Már nem zavarta, hogy Kata babja nem hasonlít se a levesre, se a
főzelékre. Hiszen sokkal izgalmasabb! Napról-napra nő, és létrára is mászik.
- Én is akarok ilyet! - jelentette ki. Kata erre kicipelte
őt a konyhába és leültette az asztalhoz.
- Először is egyél egy joghurtot! - tett le elé egy pohár
élőflórás gyümölcsöset. Lencsit nem kellett biztatni: kikaparta a legutolsó
cseppecskét is. Kata virágföldet vett elő, és segített megtölteni vele a
pohárkát. Aztán néhány szem babot adott Lencsinek.
- Na, most ezeket szépen óvatosan nyomkodd be a földbe!
- Ebből, a rendes babból lesz a növényke? - ámuldozott
Lencsi.
- Persze, csak locsolni kell, meg meleg, napos helyre tenni,
aztán várni türelmesen, míg kikel...
- Várok! - mondta
lelkesen a kislány. Nyakon öntötte vízzel a betemetett babszemeket, aztán
kitette az ablakpárkányra a földdel telt pohárkát, és várt. Már tíz perce várt
türelmesen, de a bab csak nem akart előbújni.
A nagy türelmességben egészen elzsibbadt a lába, elment hát
inkább játszani. Csak lefekvés után settenkedett oda az ablakpárkányhoz. De a
földdel teli pohárkában nem volt se növényke, se szarvacska.
Lencsi elpityeredett.
- Jaj, te bab! Elültettelek, meglocsoltalak, meleg helyre
tettelek, vártam türelmesen és te mégse bújsz elő?
Ekkor valami kicsi, zöld fény kezdett táncolni a pohárka
szélén. Aztán a fény összesűrűsödött, és kerek fejű kis bab-emberke nőtt ki a
földből.
- Türelem, gazdasszonykám, nem megy az olyan ukkmukkfukk!
Előbb a sok vízzel jól kell laknom, aztán felfelé szárat, lefele gyökeret
eresztek, s a növekedéshez még több melegre, fényre meg vízre van szükségem. De
nemsokára erős, szép leveleket meg kacsokat nevelek, befutom az egész
ablakpárkányt. Aztán virágozni is fogok, s a virágomból meg egy-két hét alatt
igazi tarkabab lesz. De most még kicsi vagyok, és nagyra nőni nem lehet egyik
napról a másikra. Türelem, türelem...
Amikor Anya bekukkantott Lencsi szobácskájába, látta, hogy a
kislány a fűtőtest elé húzott széken, az ablakpárkányra borulva alszik.
Óvatosan betette őt az ágyba. Lencsi megnyugodva fészkelődött még egy kicsit,
és álmában ismételgette a bab-emberke szavait:
- ...nagyra nőni nem lehet egyik napról a másikra. Csak
türelem, türelem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése