 |
| (c) Bódi Kati |
Mindenki a nagy napra készült Kisszékelyben. A Nagy Napra, aminek eljövetelét hitték is, nem is a tíz
év alatt, míg a csoda valóra vált. A csoda, amit nem csak várni lehetett, hanem tenni is érte. Kinek így,
kinek úgy.
Anyám kakaslevest főzött a munkásoknak. Apám minden kedden ment a tajigával. Hordta a kiásott
földet, aztán a téglákat, amiket az Esterházy nagyságosék pénzén szerzett be a mester.
Már az is ünnep volt, mikor kiderült, a kisszékelyi téglagyár hetekig nekünk égeti majd azokat a szép
drága téglákat. Azokat a téglákat, amikért bankókkal vastagon tömött pénztárcával, díszes kocsikon
érkeztek a budai építési vállalkozók, hogy palotákat építsenek belőlük a finom úri népeknek.
Azok is csak emberek – legyintett Apóka, mikor apám morgolódott a vállalkozókra, akik az üzlet-
csinálás után gyakran ittak a helyi kocsmában – lehet jobb gúnyájuk, parádésabb kocsijuk, de vajon van-e akár csak egy ember is, aki hét határon átmegy értük a bajban?
Apám bólogatott. Sosem felejtette el, mit tett érte a szomszéd Stefán apja, mikor egy nagy vihar közepén törött kocsirúddal feküdt az árokban, Rácegres határában. Meg azt sem, hogyan hozta át Simontornyáról a bábaasszonyt, mikor születtem, pedig olyan hideg volt, hogy a lovaknak megfagyott a farka már az odaúton.
Befogadtuk őket, mert Krisztus urunk ezt tanította – mosolygott rám Mamóka, mikor azt tudakoltam,
miért van a Stefánnak olyan aranyszőke haja, amilyen senkinek sincs köztünk itt a völgyben.
Stefán volt a legjobb barátom. Vele őriztem a borzderesünket meg a libákat, míg kicsi voltam. Aztán,
mikor nagyobbak lettünk, azt játszottuk, hogy kovácsműhelyünk van. Patkókat meg pompás szegeket
készíttetünk az Ozorai Pipónak, aki ugyan már sok száz éve ellovagolt a másvilágra, az új plébános mégis
mesélt nekünk róla forró nyári délutánokon, amikor az árnyékos templomkertbe mentünk játszani.
– Aztán kardot miért nem csináltok? – kérdezte tőlünk egyszer, s én büszkén feleltem neki, amit
az anyámtól hallottam:
– Kenyeret tiszta búzából lehet sütni, azt meg a megművelt föld adja, nem a kiontott vér. Nem kenye-
rünk a háború!
A plébános elbámult, aztán megkérdezte, hány esztendős vagyok ilyen bölcsességhez. Mikor megmond-
tam, hogy pontosan kilenc, bólintott.
– Itt a fejeket is érdemes művelni, jó földbe hullik a mag – felelte.
Ami igaz, az igaz, sosem éheztünk, még azokban az években sem, amikor a jég elverte a mezőket, vagy
egy kórság elvitte szinte az összes állatot, aminek négy lába volt.
Lehet, ebben annak is szerepe volt, hogy Mamóka fényesre koptatta a templom térdeplőjét, amihez
fel kellett menjen a dombtetőre, messze a falun túl. Csak a nagy napig, amikor mindenki a legszebb
ünneplőjében állt lejtőn. Még kalapot is hozott nekem apám a vásárból, a húgomnak meg egy szép
bársonyszalagot, amiért sokat kérlelte. Most megkapta az ünnepre. Pompásan lengett a szélben, ahogy
álltunk és vártuk, hogy a kocsi, amin a régi templom harangját vitték le a hegyről, elhaladjon előttünk.
A kocsit nem ló húzta, hanem kisszékelyi férfiak, köztük apám is a legszebb ingében, zekéjében, kalap-
ban, büszkén, mögötte a sorban a Stefán apjával. A Stefán anyja az én anyámba karolva állt. Szédült a gyászruhájában a tűző napon.
Mikor a szekér elhaladt, mi utána indultunk szépen sorban, ünnepélyes léptekkel.
Mielőtt az új, frissen szentelt templomba felhúzták a harangot, Mamó még odafurakodott és megsimí-
totta. Olyan finoman simította, ahogy Papóka kezét, míg a betegágya mellett virrasztott.
– Régi ez a harang, ugye nagyon régi? – néztem anyámra.
– Olyan régi – súgta anyám –, hogy minden eddig élt kisszékelyi lelkének ez segített szárnyra kelni
a mennyek országa felé.
– A Papóénak is?
– A Papóénak, az ő apjáénak, meg annak az apjáénak, és így tovább.
– S egyszer majd értem is szól?
– Mikor megházasodsz. Mikor kereszteljük az unokáinkat – válaszolta könnyes szemmel anyám.
– S mikor majd én is a mennybe megyek, mint a Papó meg a Stefán?
“Szólok” – kondult meg a harang a kötélen, útban a torony felé. – “Szólok...”
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése