 |
| Kleman Ágnes illusztrációi |
Néhány hetet késlekedett
a Pannon gyepi posta,
pedig Tás, a teknőspostás
lóhalálában hozta.
Verte eső, fújta a szél,
nap tűzött rá, rendesen,
ő meg csak ment, mendegélt át
árkon, bokron lelkesen.
Éppen május derekára
futott be a küldemény,
román nyelvű pecsétkorong
piroslott a külsején.
Pecsét alatt ákombákom,
nagy betűkkel: TRIZONA,
alatta meg lerajzolva,
hogy a címzett kicsoda.
Orra turcsi, szeme gombszem,
két füle szürke-tarka,
háta csíkos, mint a mókus,
és kunkorgós a farka.
„Szöcskeegér asszonyságnak
üdvözlőlap érkezett! –
kurjantotta Tás, a postás. –
Nincsen rajta ékezet!”
„Való igaz, nekem küldték –
betűzgette Trizóna –,
Erdélyben adták postára,
utazik már mióta!?
Móki írt, a barótiak
szöcskeegér-ágából,
lakomára invitál, és
gondoskodik szállásról!”
Felkerekedett hát tüstént,
csomagolt az egérnép,
szökdécselve, ugrándozva
a buszt épphogy elérték.
Elöl futott Cini, Mizó,
Sipirc, Totóka, Bátor,
mögöttük meg Csuri, Zaza,
Pityke, Rugó és Vándor.
Szöcskeegér asszonyságnak
akadt dolga, temérdek,
hogy kölykeit ráncba szedje,
míg Barótra elérnek.
Három napig csalinkáztak,
két hónapig baktattak,
kalandoztak mezőn, réten,
pocsétában caplattak.
Nádtutajon ringatóztak,
szekéren zötykölődtek,
hegyet másztak, erdőn jártak,
fapallón lökdösődtek.
Hajba kapott, lármát csapott
Cini, Totóka, Bátor,
civódott és árulkodott
Csuri, Zaza és Vándor.
„Veletek sem megyek többé
vendégségbe, dúvadak! –
bosszankodott egérnéne. –
És fogytán a búzamag!”
Bizony, útipoggyászukból
elfogyott minden falat,
sem egy morzsa, sem egy maghéj
fél fogukra nem maradt.
„Túl fárasztó gyalogolni!
Mikor érünk Barótra? –
nyafogtak a kisegerek. –
Szálljunk inkább hajóra!”
Így esett, hogy sétahajón
utaztak az Olt folyón,
majd a Barót-patak vizén
eveztek fontoskodón.
Kacsaháton érkeztek meg
Mókiékhoz, szüretre,
addigra már elpárolgott
egérnéne türelme.
Fogadkozott: visszaútra
lúd-repjegyet váltanak,
s szundikálnak, míg a gyepi
löszhalmok nem látszanak.
Hanem, ha már szüret, vígság
várta őket Erdélyben,
tettek, vettek, szemezgettek
Móki rokon kertjében.
Rugó szökdelt, Bátor babrált,
Csuri, Zaza ficánkolt,
Vándor hintált, Mizó mázolt,
Totóka meg viháncolt.
Trizóna még perelt kicsit,
pihentette lábait,
fürge manccsal igazgatta
szoknyájának ráncait.
Tódult a sok egérrokon,
régen látott felmenők,
nénék, bátyók, fészerekben,
padlásokon lebzselők.
„Milyen nektek ott, magyarban?
Terem-e bár pityóka?
Igaz, hogy a hombárokban
zab kapható, kilóra?”
„Mennyi nálatok a cincér?
Vannak-e arra baglyok?” –
tudakolta zenész, pincér:
„Csűrben vagy földben laktok?”
Eközben egy egérbőgős
egérbrácsást kerített,
Móki rokon anyósa meg
estebédre terített.
Lett nagy muri, dínomdánom,
cincogtak az egerek,
székely módra csiviteltek
ághegyen a verebek.
Csakhogy e nagy nótázásra
felfigyeltek a macskák,
nem nézték, hogy ki hord cipőt,
szoknyát, kalapot, sapkát.
Pár ugrással szétkergették
a díszes társaságot,
szállt a cipő, hullt a sapka,
iszkolt, ki merre látott.
Így ért véget kurta-furcsán
a baróti vendégség,
arra sem jutott már idő,
hogy a tanyát megnézzék.
Elöl futott Cini, Mizó,
Sipirc, Totóka, Bátor,
mögöttük meg Csuri, Zaza,
Pityke, Rugó és Vándor.
Trizóna is loholt velük,
zsémbelődött mérgesen:
„Ennyi vesződség, és tessék –
szökünk vissza éhesen!
Érjünk csak haza épségben,
biz' isten megfogadom:
Pannon gyepi egérkuckónk
semmiképp el nem hagyom!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése