Halász Bálint: Makk-Bank-akció

  

Kovács Réka illusztrációja

Erdőváros közepén állt a Makk-Bank. Itt őrizték Erdőváros vagyonát. Ugyanis Erdővárosban mindenki makkban kapta a fizetését. Makkért szedte össze az avart a sün, szállította el a leveleket agancsa között a szarvas, és makkért trillázott Dalos Rigó az operában, amit makkért vett jegyen hallgatott a közönség. Makk-Bankban tartotta kicsi és nagy a megtakarítását. Mert azt hitték, ott biztonságban van!

Nem sejtették, hogy a megátalkodott mókustestvérpár, Mókus Mihály és Mókus Móni minden álma, hogy kirabolja! Álom is maradt volna, ha nem találkoznak a titokzatos Főnökkel! Így a mókusoknak már volt tervük, csak egy dolguk maradt, várni.

Eljött az az este. A Hold paplanfelhők mögött bóbiskolt. Szokatlanul nagy sötétség borult Erdővárosra. A szentjánosbogaraknak kellett bevilágítani a Makk-Bankot. Lámpásaikkal zöld pislogó fénnyel vonták be a hatalmas tölgyet. Erre csak a turisták, főleg a kínai márványpoloskák miatt volt szükség, akik imádták a csillogást. Ugyanis a bank igazgatója a nagy sötétre való tekintettel Uhut, a baglyot bízta meg a bank őrzésével. Uhu mindig magával hozta hírhedt szakaszát, a vérmes vadmacskaszakaszt is! Tökéletesen láttak a sötétben! Igaz, a macskák az évek alatt eléggé ellustultak, így amint elfoglalták őrhelyeiket a tölgy ágain, összegömbölyödtek, és már aludtak is. Uhu helyettük is éber volt, hatalmas szemeivel a sötétet pásztázta. De a mókustestvéreket nem vehette észre, mert ők már nappal elbújtak a tölgy tövében, a fagyalbokor takarásában.

– Mihály, biztos, hogy nem fognak felébredni a vadmacskák? – suttogott Móni.

– Biztos, kivéve, ha nem maradsz csendben! – pisszegett Mihály.

– Olyan nagy a fülük, a karmuk éles, és a foguk... – lesett fel Móni félve az alvó macskákra.

– De alszanak, és ez így is marad, hacsak a bagoly bele nem fúj a nyakában lógó sípba!

– És nem fog!? – akadékoskodott tovább Móni.

– Nem! Nem emlékszel a tervre?! – Mihály kezdte elveszteni a türelmét.

– Én igen, csak Öcsi nem! – magyarázta Móni.

– Öcsi?! – kerekedett el Mihály szeme. – Elhoztad Öcsit?!

Móni hátizsákjából előbújt egy hátán csíkos kismókus.

– Mi ez a csík?! – szörnyedt el Mihály.

– Ez a legújabb divat – vette védelmébe Móni az öccsét.

– Fúj! Menj haza, és mosd le ezt a csúfságot! – intett Mihály a kismókusnak, hogy tűnjön el.

– Mi se voltunk nagyobbak, amikor elcsentük az első makkunkat – kérlelte Móni a nagytestvérét. – És annyira cuki! Hidd el, szerencsét hoz!

– Hát jó! – enyhült meg Mihály. – De csak azért, mert Uhu most szürcsöl bele a kakaójába! – Valóban, fent az ágon a madár feje eltűnt a bögréje mögött.

– Tényleg, ahogy a Főnök mondta! Bagoly létére imádja a kakaót! – kuncogott Móni.

– És én annyi macskagyökeret kevertem bele, hogy az egy fészekaljnak is elég lenne – rötyögött Mihály.

Valóban, a hatás nem maradt el. Ahogy Uhu lerakta a bögréjét, nagyot ásított, látszott, küzd, hogy nyitva tartsa hatalmas, mindent-látó szemét, de nem tudta. Hamarosan a madár begyén a síp egyenletesen mozgott fel-le, a bagoly úgy hortyogott, mint a vadmacskák.

A három mókus erre várt, már szaladtak is fel a tölgy kérgén. A fa közepénél jártak, amikor Mihály megtorpant.

– Ahogy a Főnök mondta, itt van a régi pelejárat bejárata! – tapogatott ki Mihály egy rést a fán, be akart bújni, de nem tudott, a nyílást lerácsozták. – Most hasznodat vehetjük, Öcsi!!

De Mihály hiába szólította a kistestvérét, az nem volt sehol. Móni körbelesett, hol lehet. Halálra rémült, amikor meglátta, hogy a kismókus az alvó bagoly fejéről vigyorog vissza rá. Móni már rohant volna, hogy megmentse, de el se tudott indulni, öcsikéje már ott volt mellette, és a rácsot vizslatta.

– Ezt hogy csináltad?! – meredt rá Móni. – Az előbb még ott voltál a bagoly fején.

– Elég a bolondozásból és a kérdezz-felelekből! Mássz be! – parancsolta Mihály. A kismókus beugrott a nyíláson. – Helyes, és most ... – de Mihály hiába magyarázta volna, mit kellene csinálnia az öcssének, az úgy eltűnt a sötétben, mint egér a lyukban.

– Hasznát vesszük, mi!? Mert annyira cuki! – morgott Mihály. – Kérem a pajszert!

Húga beletúrt a táskájába, elhúzott egy lila tökféleséget, és odapasszolta a testvérének.

 – Ez meg mi?! – meredt a zöldségre Mihály. – Nem padlizsánt kértem, hanem p-a-j-sz-e-r-t, más néven feszítővasat!

– Persze, mindig összetévesztem – tűnt el Móni ismét a táskában, hogy némi kotorászás után visszatérjen ezúttal a kért szerszámmal.

– Végre! – ragadta meg Mihály a feszítővasat, és nekiesett vele a rácsnak. – Nem értem, miért hozol betörésre kiskorúakat és zöldségeket! Mindkettő felesleges! – mutatott a szétfeszített rácsra.

– Szerinted Öcsi nem tévedt el? – kérdezte Móni a bátyját már az alagútban futva.

– Rossz pénz nem vész el! – lihegett Mihály. – Engem az a kérdés jobban foglalkoztat, mikor érünk már oda! És hogy mire fogjuk elkölteni ezt a temérdek makkot?! – ült ki a győzedelmes vigyor az arcára, mert közben a járat egy óriási makkal teli csarnokba torkollott. Mihály és Móni már meg sem lepődött, amikor meglátta a makkhalom tetején a kistestvérüket. De a lélegzetük is elállt, amikor megpillantották, mi van a kezében! Nem egy makk, hanem egy csillogó fémes tárgy, a síp!

– Ne csináld! – kiáltották egyszerre.

– De! – dörögte rekedt hangon a kismókus!

– Móni, ez nem az öcsénk! – hasított Mihályba a felismerés. – Hanem szöcskeegér-felügyelő!

– Bizony! – mosolygott rá a detektív, majd szájához emelte a sípot, és nagyot fújt bele. Aztán egy szökkenéssel eltűnt. A széf hivatalos bejáratáról szemlélte, ahogy a vadmacskák elkapják a tolvajokat, és bilincsben elvezetik őket. Közben a bagoly is felébredt.

– Köszönöm! És azt is, hogy leakasztottad a nyakamból a sípot, és megfújtad – hálálkodott Uhu. – Annyira sajnálom, hogy nem tudtam ellenállni a kakaónak!

– Ugyan, előfordul! Most én is elfogadnék egyet, sok tejszínhabbal – mosolygott a szöcskeegér. Uhu már repült is érte! Hamarosan egy nagy, gőzölgő bögrével tért vissza. A detektív hálásan vette át. A kakaón annyi hab tornyosult, hogy a szöcskeegér ki se látszódott mögüle. De még mielőtt kiskanalával bele tudott volna kóstolni, egy vadmacska esett be lihegve.

– Detektív, a polgármester kéreti! Úgy tűnik, a Főnök túljárt az eszünkön! Ez csak elterelés volt! Miközben a mókusok betörtek a bankba, eltűnt a város legértékesebb kincse! Elrabolták Dalos Rigót, az opera csillagát!