Várfalvy Emőke: A szöcskeegerek titka

  

Kleman Ágnes illusztrációja

 

Miki Máusz, a világ leggazdagabb egere egy keddi napon különösen jókedvűen ébredt. Hatalmas lendülettel lépett be az irodájába, ahol legjobb barátja és egyben legközelebbi munkatársa, Dzseri várta.

– Terraformálom a Marsot! – jelentette be a milliárdos egér világra szóló tervét.

Munkatársa összerezzent, és majdnem elejtette félig elfogyasztott reggelijét.

– Hogy mit csinálsz a csokimmal?

– Nem a Mars csokit! A bolygót! Tudod, ami ott van az űrben – mutatott a feje fölé Miki. – Az emberek nagyon elszemtelenedtek itt a Földön. Azonnal kell egy másik bolygó, ahol nem törnek borsot az orrunk alá!

– Nem borsot szoktak. Inkább mérget. Meg csapdát, ragasztót – sorolta Dzseri –, a macskákról nem is beszélve.

– Macskák, pfuj! Náluk csak a baglyok rosszabbak! – hunyorított Miki elszántan. –Bagolymentes bolygót akarok! Ennek pedig feltétele, hogy ne legyenek ott fák. A baglyok nem tudnak fák nélkül élni. Imádják a fákat. Ahogy a macskák is. Meg az emberek. Nekünk tehát egy famentes bolygó kell! A Marson nincsenek fák. Tökéletes választás.

– És ezt honnan tudod? – érdeklődött Dzseri.

– A Föld kék és zöld. Látszik, hogy csupa víz meg fa. A Mars vörös. Vörös fák nincsenek. Még a vörösfenyőnek nevezett fák is zöldek. Szóval a Marson nincsenek fák. Maximum eper. A folyókban meg málnaszörp. Esetleg cseresznyés gumicukor.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte bizonytalanul Dzseri.

– Mégis mi lenne olyan vörös, ami ilyen messziről is látszik? Amúgy meg ne aggódj! Mielőtt mi odamegyünk, küldök egy felderítő csapatot. Ami nem stimmel, azt ők majd megoldják. Ez a terraformálás lényege.

Dzseri bólintott, és mielőtt bármit kérdezett volna, a biztonság kedvéért begyömöszölte a szájába a markában félig megolvadt Mars csoki maradékát.

– Megyek a laborba, összedobunk egy űrhajót. Te addig toborozz egereket a küldetéshez! Okosak legyenek! Bátrak! És minél kisebbek! Kis űrhajót akarok, az nem feltűnő. Nehogy nekem valaki lenyúlja az ötletet – magyarázta Miki.

– De a toborzás nem lesz feltűnő? – kérdezte Dzseri, akinek sikerült végre lenyelnie a csokit.

– Írd azt, hogy rajzfilmet forgatunk Egér a Marson címmel!

A milliárdos egér kiviharzott az irodájából, munkatársa pedig nekilátott az űrhajós csapat keresésének.

Nagy Izabella: Egy magyar szöcskeegér tükörben szemléli magát

  

Vajda Melinda illusztrációja

 

Bevackoltam, kéremszépen, alszom nyáron, alszom télen,

Mikor még ronda az idő, vihar jön, vagy sötét felhő.

 

Ritkán eszem kukoricát, cirokmagot, érett búzát,

A szöcskeláb jobban esik, jobb, mintha csak ugrándozik.

 

Kézbe fognak, simogatnak, elém édes magot adnak,

Elfogadom, ahogy, kérem, megmutatták nekem régen.

 

Én csak, kéremszépen, élek, rét széléig, messze nézek,

Elbújok, ha rám támadnak, nekem ugyan nem árthatnak.

 

Ha a párom is meglelem, ne adj’ isten, jön szerelem,

Bajszom bizony illeg-billeg, nem tudom, még mit meséljek.

 

Bevackoltam, kéremszépen, dalom őszi éjen mérem,

Alig látott állat vagyok, autogramot sosem adok.

 

 

Sugár Zsigmond: A hétalvó szöcskeegér

 

Iván Zsuzsanna illusztrációja

 

Baglyos-tanyán innen, Fehérnádason túl, volt egy mező, ami felett sosem pihent meg a szél. Egyre csak táncoltatta a karcsú levelű, felmagzott kórót, aminek a legtetején egy apró, sárgaszőrű, csíkoshátú kisegér gubbasztott. A selymes szár köré tekerte a farkát, azzal tartotta magát, miközben három barna bundájú egér gúnyolta a földről.

– Gyere le, mutasd meg a csíkodat! – rikkantotta az egyik.

– Sosem jön le jószántából a gyáva! – vágta rá a szomszédja.

– Rágjuk el a kóró tövét – súgta a harmadik, s rögvest munkához láttak.

Az éles fogak csattogtak, s az egerek egykettőre ledöntötték volna a kórót, ha egy termetes, kerekképű pocok nem mordul rájuk: – Miben mesterkedtek, kis csibészek?

Megijedtek az egerek, nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak a mező másik végén rogyadozó Baglyos-tanyáig. A pocok kuncogva zöttyent a kóró tövébe, de ahogy jókedvében hátravetette a fejét, elkerekedett a szeme.

– Hát te? Hogyan kerültél föl a magasba?

– Felkergettek. Folyton csúfolnak a csíkos hátam miatt – cincogta a kóró tetején egyensúlyozó kisegér, s lejjebb csusszant egy hajszálnyit.

– Nono, ne siess! Ha már odafenn vagy, szórd le a magokat!

A csíkoshátú egér engedelmeskedett, és egyik fürt a másikat érte lenn a pocok lába előtt. Mégis mire a csíkoshátú egér leért, a magoknak nyoma veszett, a feldagadt pofájú pocok üres manccsal fogadta.

– Elvitte a szél – nyögte nagy sokára a pocok. – De én nem bánom, van a mezőn elég. Tarts velem, legyünk barátok. Megóvlak az egerektől, s megtanítalak magot aratni úgy, hogy ne fújja el a szél.

A csíkoshátú kisegér bólintott, s a szomszédos kóró tetején termett egy szempillantás alatt.

– Fürge vagy, mint egy szöcske! – duruzsolta a pocok. – Szöcskének foglak hívni, mert annyi bizonyos, hogy nem akármilyen egér vagy, nem ám, kiskomám. No, rágd el a magok tövét! De ne aprózd el, egyben ereszd le az egész fürtöket, különben újra kárba vész.

Attól fogva együtt kerülték a rétet, Szöcske szemet hunyt társa falánksága felett, a kedvéért fáradhatatlanul aratta a kórókat, s a pocok cserébe kitanította a mező nyelvére. Hamarosan értette már a csíkoshátú kisegér, amikor madarak riasztottak, ha róka vagy vércse közeledett, vagy amikor kirajzó hangyák tudatták, hogy nyakukon a vihar. Közben a pocok egyre hízott, s már csak szuszogva cammogott, amikor egy hűvös őszi napon magával ragadta a mező büszke ura, a rétisas.

Szöcske, a csíkoshátú kisegér nem merészkedett többet a kórók tetejére fényes nappal. Inkább egy földbe vájt keskeny járatban húzta meg magát a sastól rettegve, s éjszaka gyűjtötte a magokat, de alig evett belőle, mert egyetlen barátjának, a pocoknak tartogatta az üregbe halmozott eleséget. Várta, amíg csak le nem esett az első hó, de a pocok nem tért vissza. Szöcske végül bánatában befalta, amit csak gyűjtött, s lehunyta a szemét. Átaludta a napot, a hetet, a hónapot. Fel sem ébredt, amíg ki nem tavaszodott.

Étlen-szomjan járta be a mezőt, egyre csak a pockot szólongatta, de helyette az egerekre akadt, akik egészen a Fehérnádas-patakig kergették. Megcsúszott, s a jéghideg vízben találta magát. Bizonyosan megfulladt volna, ha nem akad az útjába egy faág. Négy mancsával, de még a farkával is belekapaszkodott, s a fogát összeszorítva kievickélt a partra. Megrázta magát, aztán percekig tisztogatta sáros bundáját, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül.

– Milyen szép vagy – súgta a szomszédos bokor alatt lapuló nagybajszú, csíkoshátú egér.

– Én? Hiszen bőrig áztam a patakban – vágta rá Szöcske kuncogva.

– Bátor is vagy, nem ismerek egeret, aki átúszta volna a patakot – dünnyögte az idegen.

– Ugyan, csak menekültem – cincogta Szöcske elvörösödve.

Szó szót követett, s azon kapta magát Szöcske, hogy kergetőzve járják be a mezőt. Együtt választottak üreget, ahova befészkelték magukat, s ahol Szöcske megszülte csíkoshátú kicsinyeit. Szénfekete szeme szikrázott az örömtől, amikor néhány hónap múlva útnak eresztette a bátor kisegereket. De ahogy közeledett a tél, egyre csak odaveszett barátja, a pocok járt a fejében. Bánatában újra átaludta a telet, ahogy az összes gyermeke teszi azóta is, a sok, apró, csíkoshátú szöcskeegér.