Smelka Sándor: Jönnek a lovak

 

Illusztrációk: Igor Lazin

Jönnek a lovak, jönnek a lovak,

Készülj fel, mert jönnek a lovak!

Négy pata dobog, nyolc pata dobog,

Egy sörény, két sörény százfele lobog.

Nyargal az Ugri, nyargal a Folti,

Széllel táncol a két kicsi póni.

Vágtat az erdő, égen a felhő,

Vágtatok én, mint réten a szellő.

Csörren a zabla, lobban a farka,

Mámoros, cowboyos, fú, ez a hajsza!

Ringat a lóhát, ringat a nyereg,

Várnak a célban az árnyas hegyek.

Lőjünk egy szelfit, vágtatós képet,

Nézd anya, nézd csak, mily kafa kép lett:

Száz sörény lobog, száz pata kopog,

Szállok a lovon: nem semmi dolog.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lackfi János: Műlovarnő

 

Illusztráció: Bódi Kati

Ül a lovon

de csinos,

dressze csupa

aranyos.

 

Zötyög a ló,

de a nő

mosolygása

kitűnő!

Most kézen áll,

fejen áll,

s mindezt lovon,

ugyebár!

Lóháton fél-

lábra áll,

vagy mindkettőn

táncikál!

Szaltózik is

magason,

kapaszkodik

ló-hason.

Pörög-forog

kecsesen,

nem lehet, hogy

leessen!

Mindeközben

mosolyog,

mint kit ló le

sose dob.

Látni összes

fogait,

mossa sokat,

mert vakít!

(Ha egy műlovarnő

ilyen remek,

vajon egy igazi

milyen lehet?)

Várfalvy Emőke: Nyílt levél (ízletes, legelhető) a paripákat piszkáló piszkoknak

 

Illusztráció: Szabó-Szemenyei Eszter

Tisztelt írás- és olvasástudó kétlábúak!

Nem túlzok, ha azt állítom, hogy Önökkel évszázadok óta jó kapcsolatot ápolunk, melynek alapja a korlátlan mennyiségben elénk hordott, illatos széna, a roppanós répa, a kockacukor, a puha kefék finom csutakolása és az Önök lóerő iránti elkötelezettsége.

A zabla-, nyereg- és karámhasználat felett a jó barátság és a közös, kiadós vágták érdekében évszázadokig szemet hunytunk, de az Önöknél egyre gyakrabban előforduló pofátlan közbeszéd felett nem tudunk átugrani.

Miről is lenne szó?

Miklya Zsolt: Selymes fű illata – avagy első találkozásom a lóval

Illusztráció: Klesitz Piroska

 A falu, ahol születtem és felnőttem, mérnök által tervezett, egyenes, derékszögben kereszteződő utcáiról nevezetes. Ami azt jelenti, hogy az utca közepéről mindkét irányban az utca végéig el lehet látni, és el lehet jutni akadálymentesen. Kisgyerekkorom idején az utcák zöme poros és sáros, keréknyomokkal szabdalt földút volt, és a nyomok jelentős részben lovaskocsi kerekeitől származtak. Bizonyították ezt egyéb nyomok és szagok is, aminek leginkább a döngölt földes padlót rendszeresen felmázoló öregasszonyok örültek. A mázolás ugyanis agyagos sárral történt, amibe kellett némi lószar is, hogy a sár finom, selymes és jól kötő legyen.

Nyulász Péter: Egymondat

Illusztráció: Izsay Alexandra

 

Ma mindenki lóra kaphat, Ó, 

ma minden kilóra kapható.

Benyihogó

Eszeveszett LÓfejek
avagy világraszóLÓ lovasságok


Kedves Olvasó Cimboráink!

Bevágtattak lovas íróink és illusztrátoraink az Író Cimborák műhelyébe:
ékesszóLÓ mesékkel, versekkel legelésznek a tavaszi zöld füvön.
ÚtravaLÓként fogadjátok szeretettel a nagykarámunkba gyűjtött olvasnivaLÓkat!
Pattanjatok nyeregbe, kövessétek a posztokat az erdei utakon,
vigyétek, osszátok, mutassátok lovasságunk szeretetét minden
jóravaLÓ ismerősnek, barátnak és családtagnak!

Jó poroszkálást, ügetést és vágtát kíván a szerkesztő lovas csapat:

Majoros Nóra, Nagy Izabella, Szabó Imola Julianna

Illusztráció: Mezei Ildikó

Mire megvénülünk - Jókai 200 Záró

 

Új sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, amit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.

A budai Várkertben buja zöldben nő a fű - s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó arcú kisgyermek - s kék és fehér mezővirágokból koszorút fon a fehér bárányka nyakába...

...Jó az Isten! - Zöld füvet ád a harcáztatta földnek, fehér bárányt a zöld fűnek, ártatlan, szelíd angyalkát játszótársul a báránynak - feledés írját a mély sebnek - jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek. (A kőszívű ember fiai)

(c) Klesitz Piroska

Mire megvénülünk, mondta volt Jókai...

Véget ért hát a Jókai200, de ne menjetek sehová, mert átnyergelünk, hogy mire?

Csak várjatok, és meglátjátok!

 

Búcsúznak a szerkesztők:

Anita, Panka, Eszter

 

Smelka Sándor: Jókai-kvíz (A kőszívű ember fiai)

 

Kedves gyerekek, talán észrevettétek, egy-egy Jókai könyvben igen sok idegen szót, ritkán használt kifejezést olvashattok. Ebben a kvízben ebbéli tudásodat tesztelheted azzal, hogy a három lehetőség közül kiválasztod a helyes választ.


1. Mi az a Kuglihupf?

A: Teke népiesen
B: Kuglóf
C: Roxfort egy rég elfeledett házának neve

2. Mit csinál, aki megaprehendál?

A: Nem tudom, de úgy kell neki!
B: Besérül
C: Jobbulást!

3. Mit jelenthet a Burána szó?

A: Orosz szélvihar
B: Egy szovjet űrrepülőgép
C: Egy orosz mondás, mely így fordítható magyarra: Jaj, uraim, miért is kellett ilyen hóviharba útra kelnünk, maradtunk volna otthon, amúgy meg farkasok is jöhetnek még!!!

4. Mit jelenthet a kityóje?

A: Semmit
B: Ezt a szót a kvízíró bácsi találta ki
C: Ugyanazt, mint az ingyom-bingyom

5. Mi vagy ki a szatrapa?

A: Egyes helyeken így nevezték a helytartókat az ókorban
B: Öreg, házsártos nő, aki selypít
C: Régi alföldi étel

6. Mit jelent a remonstrál kifejezés?

A: Vesszen Windischgraetz!
B: Valaki tiltakozik
C: Ezt még nem tanultuk latinból

7. Hát az ostentált?

A: Nyergelj, fordulj!
B: Keleti edényfajta
C: Makacs

8. Mi az a lafféta?

A: Korabeli atléta
B: Ágyútalp
C: Bécsi fertőzőbetegség. Ha az ember megkapta valakitől, azonnal elfutott valamerre.

9. Milyen, ha valaki vagy valami csapinós:

A: Ferde
B: Ittas
C: Egy kókler vízszerelő

10. Mit csinál, aki diníroz?

A: Danit piszkálja
B: Általános kifejezés arra, hogy valaki csatát vív a Királyerdőben Palvicz Ottóval, akit legyőz ugyan párbajban, ám közben megsérül és a tisztiszolgálja védi meg a testével a száguldó lovak patáitól. Ráadásul még a Palvitz-gyereket is fel kell nevelnie.
C: Ebédel

11. Mi lehet a kasztora?

A: Bicska
B: Spanyol huszárok népihangszere.
C: Tallérossy Zebulon macskája


12. Mi az a Papperlapapp?

A: Ugyanaz, mint a hettyem-pitty
B: Ez nem Karinthy?
C: Bécsi szófordulat, ami magyarul annyit tesz: „Ó, de csalódtam Plankenhorstékban, már azt hittük, hogy ez a két delnő a forradalom mellett áll, támogat minket tiszta szívből, de jaj, most elárultak minket, végig összejátszottak a császárral, ami azért is olyan fájdalmas, mert köztem és Plankenhorst-lány közt éppen bimbózni kezdett a szerelem harmatos rózsája…


(Megoldások: 1B, 2B, 3A, 4ABC, 5A, 6B, 7C, 8B, 9A, 10C, 11A, 12AB,)


Értékelés:

9-12: Gratulálok! Rád borult a Jókai-összes?

4-8: Egész jó. A könyvolvasás helyett te is csak a filmeket nézted meg, mi?!

1-3: Ez most nem sikerült, de semmi megaprehendálás, rendben?!

A kép forrása: https://sarvarvar.hu/varmelleki-jegyzetek-a-koszivu-ember-fiai-2024-03-12
Letöltve: 16.2.2025

Juhász Kristóf: Jókai Mór és a csigák királynője

 

(c)Koczkás Réka

Tudta azt ország-világ, hogy Jókai Mór és Petőfi Sándor milyen hűséges, jó barátok. Együtt írtak és szerkesztettek újságot, benne sok szép verssel és bölcs történettel, és együtt fogtak fegyvert a magyar szabadságért a kutyalelkű Habsburgok ellen. Szívesen játszottak is együtt, ha idejük engedte, hisz mindketten szerettek lovagolni, vívni, kirándulni, meg pipafüst mellett nézegetni a naplementét, s okosakat mondani. Csak egyvalamiben nem egyeztek, ez pedig a tenger volt.

Jókai nagy szenvedéllyel szerette a tengert, ha csak tehette, úszott, búvárkodott, és csigaházat, meg kagylóhéjat gyűjtött. Annyi effélét hazacipelt már, hogy a felesége óriáskagylóban főzte az ebédet, mert a sok tengeri herkentyűtől nem fért a lábosokhoz.

Czeiner-Szücs Anita: Cuki

 

(c)Póth Rebeka

„A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart.” (Jókai Mór)

Nem ehetek csokit. Pedig itt érzem a nyelvemen selymes ízét, ahogy a kakaótól barnálló szelet felmegeszik, majd lassan, komótosan csúszni kezd, végül elolvad a számban. A lelkem megtelik örömmel, és nyugalom árad szét a testemben. Erre várok egész nap – sóhajtom, és képzeletben török még az illatos édességből.

Látom a kakaófát, ahogy bátran magasodik egy buja dél-amerikai esőerdő peremén, szívja magába a párát, az éltető vizet, érleli a kakaóbabot. Ahogy a második falat csiklandozza ízlelőbimbóimat, megértem, miért is nevezte el felfedezője ezt a gyümölcsöt „az istenek táplálékának”. Ez mennyei!

Azaz mennyei lehetne, ha tényleg törhetnék magamnak. Nem lehet. A doktor nem engedi. Szót fogadok, csak gondolatban nassolok…

Miklya Luzsányi Mónika: Móricz fiam meg a csodabogár

 

(c)Vajda Melinda

A köcsögkalapos igencsak tetszett Jolánkának.

Köcsögkalapja valósággal olyan volt, mintha egy köcsögöt húzott volna a fejére, vagy inkább egy fazekat. Hordtak ilyen kalapot Komáromban is, de ez az ember úgy a fejébe húzta, hogy még a szeme se nagyon látszott ki alóla. Az állát, az orrát meg eltakarta a kabátja rókaprémje, csak a szeme világított ki a nagy takarásból.

De a nagymamát nem lehetett elámítani a köcsögkalappal meg a felhajtott rókaprémes gallérral, azonnal felismerte az érkezőt. Jolánka először azt hitte, hogy valami garázdát engedett be Bözsi, a cseléd a házba, mert amikor a nagymama meglátta azokat a szemeket, holtfehérré vált, csak kapkodta a levegőt, és amikor megszólalt, akkor is csak suttogni tudott.

– Móricz fiam…

Jolánka erre megnyugodott, mert Móricz fiamról sokat hallott már, az apja öccse volt, azt se tudták, él-e, hal-e a nagy felfordulás után a szomorú bujdosásban. A nagymama minden este imádkozott Móricz fiamért, hogy hozza haza a Jóisten élőelevenen, imádkozott Jolánka is, és nohát, meghallgatta a Jóisten az imáikat, mert akkor a köcsögkalapos csak Móricz fiam kell legyen, senki más.

Póth Rebeka: Jókai a szomszédom

 

(c) Póth Rebeka

Reggel 7 óra, álomból ébreszt a telefonom. 

Rápillantok: 2025. február 18. … Beköszönt hozzám. Ez Jókai szelleme! Más nem lehet. 

Kopogtat az idő kapuján, 200 év távlatából, szinte hallom. Összeborzongok.

35 éves vagyok, de a kamaszkori görcsök, szorongások nyomot hagytak a lelkemben, és fel-feljön a hordalékuk még 20 év távlatából is.

Álmomban iskolás vagyok, és leadási határideje van ,,A kőszívű ember fiai“ olvasónaplónak. Ez bevillan, és leizzadok…

Nem értem a könyv végére! Nem ment. Pedig esküszöm: PRÓBÁLTAM! 

Ezt magam számára is belül, szinte sírós hangom ismételgetem. Teljes a pánik. 

Lovranits Júlia Villő: Ghost Writer

(c) Szabó Imola Julianna

Sok szép tájat láttam életemben. Balatonfüred csodálatos, Olaszország, vagy Franciaország, ha lehet,
még csodálatosabb, (kivált Nizza igen gyönyörű), de nincs kedvesebb hely a világon az én szívemnek,
mint a tündéri Svábhegy.
Múlnak az évszakok, az évek, az évtizedek és az évszázadok, azért én mégsem tágítok innen. Mert itt
énekel tavasszal legszebben a fülemile, itt virágzik a kedves körtefám, a zöld gyep felett citromsárga
lepkék suhannak, és mindig akadnak vidám, szivarozgató cimborák, akik elpletykálnak a vén
kísértettel. Télen is oly’ gyönyörű ez a hely, amikor a városban minden csupa latyak, de itt fent
meseországgá változtat mindent a hó. Nyáron jó a hűvös fák alatt, ősszel meg itt a víg szüret ideje,
ami minden korban legkedvesebb mulatságom. Valaha itt ápoltam kedves szőlőmet, gyümölcsfáimat,
ezt a helyet én már soha el nem hagyom.
Hanem mostanra nagy úr lettem: éltemben volt egy, majd mégegy feleségem, holtomban van
egyszerre kettő. Jobbomon Rózám, balomon Bellám, s így sétálgatunk békés egyetértésben kis
kertünk fái alatt. Máskor meg csak úgy egymagam rovom az utam, a jelen kor kertészének súgva
tanácsaimat a fülébe, vagy figyelve a manók tevékenykedését.

Csík Mónika: A rejtelmes sziget

 

(c) Takács Viktória

Akárha török háremhölgy

nevét őrizné Ada Kaleh,

legendák rejtelmes szigete,

sziréndalra sóvárgó hajósok

képzeletétől körbefonva.

Sóhajtásnyi idő alatt nyargalt

át rajta a szél, fürösztötték

habok évszázadok óta,

rejtette köd, folyami homály,

minaretjéből visszhangzott

ugyanaz a nóta: lallaaa, lallaaaa… –

dicsőítették lakói ekképp az urat,

hímeztek cifra köntösöket,

sodortak aromás dohányt,

futtattak kőházak falára

repkényt, borostyánt, bogarat,

utcáit nyaranta hevítette a nap,

füge és gránátalma mézelt

gondozott kertjeiben,

s amint leszállt az est, a folyóvíz

kóbor lelkek panaszait locsogta

kikötők halászbárkáinak.

Költők énekelnek meg efféle

titkot, nyugalmat, füttyöt, madarat,

festők visznek fel vásznukra

ennyi színt, vibráló formát,

türkizzel dúsított aranyat,

mesemondók szövik történeteikbe

hírét e paradicsomi létezésnek,

míg el nem apad az ihlet forrása.

Szomjas az áradó Duna,

éhes az áradó Duna,

felfal és elnyel falat, utcát, házakat,

mi fent volt, lentté válik,

müezzin helyett a mélység orgonája

ébreszti álmukból a kertek

almafáit, babérbokrot, szőlőt

többé nem termő tőkéket,

feneketlen kutat, lépcsőt,

főtéren veszteglő padokat,

hínár ölel díszes vaskaput,

fakupákban kagylók tenyésznek,

hullámok koptatnak háztetőket,

kovácsolt cégéreken öles iszap.

Az emlékek beférnek néhány ládikába.

Hogy sziget állt ott egykor,

ahol ma örvények keringnek,

csak a szél meséli, vagy kósza tajték,

ami a partoldalban néha kicsap.

Kiss Dorina: Szaffi kisasszony

 

(c) Balog Olívia Száva

Tizenhatszor fordult az nyár őszbe, amióta a kis Szaffi megszületett. Bánát dús vidékén,
a magyar Kánaánban nevelkedett atyjával, Botsinkay Jónással, és édesanyjával, Szaffival. Időközben gyönyörű fiatal leánnyá cseperedett: külsőre teljesen úgy festett, mint anyja, nem hiába viselte a nevét. Természete viszont sokkal jobban hasonlított szülőapja vad, szertelen mivoltához.

– Szaffi, gyere le az ablakpárkányról! – kiabálta neki az édesanyja, amikor a kislány ötévesen a kastély ablakain keresztül érkezett és távozott a zöldellő kertbe.

– Szaffi, ne egyél úgy, mint egy macska! – feddte meg apja, amikor Szaffi tízévesen kézzel-lábbal majszolta a frissen sült oldalast.

– Szaffi, szó sem lehet róla, hogy egyedül kószálj a nagyvilágban! – kapták fel a fejüket
a szülei, amikor a lány tizenhat évesen eléjük állt a legújabb tervével.

Diana Soto: Nyelvmagyarkodás

 

(c)Bódi Kati

Ó, te csodás magyar nyelv, 

hadd legyek értő krónikásod. 

Hadd hozzam a távolból haza, 

mit a haza megkövetel, ha 

háza lehetne itt a népnek.

Mondjuk egy szép kép, melyen két kék

kis folt ölt bele a Föld nevű bolygóba. 

Ahol a ragnak párja a hangrend honleánya, 

míg a fotelben a fotelban mellett

karöltve lépdel előre, hogy – egyelőre – 

egyenlőre ossza a karoltó vitákat. 

Ahol a helyiség helységgé nő,

de csak akkor, ha levesszük 

az i-vel a pontot. 

S miközben a fél fül halmozva fáj 

a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért 

hallatán...

Én csak egy dologra vágyok... 

Izé, vágyom...

Kettest kapni a nyelvtandogán. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt és Czeiner-Szücs Anita

Majoros Nóra: Álmok az erdőben

(c) Nagy Diána

 

A moha álma 

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk. Elmaradtak a cukorfenyők, majd a sárgafenyők. Mindig csodáltam kócos lombjukat, és találgattam, vajon róluk esnek-e le azok a hatalmas tobozok, amelyeknek magjaiból jóllakik egy egész mókuscsalád. De ezek a tobozok is eltűntek a mélyben, és már minden fa hegyes kis kúp volt alattam. Bezzeg én esőt karcoltam az eltévedt felhőkből! Ághegyemre sas telepedett, és meg sem rezzentem a súlya alatt. Mókusok ugráltak lombom mélyén, meg sem csikizték a leveleim. A törzsemnek fekete medve dörgölőzött, de csak egy apró pont volt fentről a háta, és vastag kérgemen keresztül meg sem éreztem a teste melegét. Az erdőtűz is csak annyi volt, mintha valaki rám terített volna egy meleg takarót. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan picike és rövid életű, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odafent a világ, és milyen érzés mamutfenyőnek lenni? 

A mamutfenyő álma 

Álmomban zsugorodni kezdtem, és csak nőtt mellettem minden, mintha fordítva peregne le az elmúlt háromezer év, amit átéltem. Először csak azok a társaim magasodtak fölém, akikkel együtt őrizzük az erdőt évszázadok óta, aztán közelről láttam a sárgafenyők lombját. Odafentről nem is látszott, milyen puha és hosszú tűleveleik vannak, de most megfigyelhettem őket. Ahogy az sem látszott, milyen erős, hetyke levelei vannak a jegenyefenyőnek. Az ágak között mókusok ugráltak. Éles fogaikkal kibontották a tobozokat, kiszabadították a magokat, és el-elhullajtottak párat. El is felejtettem, hogy nélkülük nem tudna megújulni az erdő. Már csak a csavarttűjű fenyők lombja maradt alattam, utoljára akkor láttam őket, amikor kéteznyolcszáz éve, sudár csemeteként kicsúfoltam göcsörtös ágaikat. Félve ereszkedtem közéjük. Odalent éles patáikkal ijesztgettek a vadjuhok, és elcsörtetett mellettem egy óriási medve. Hangyák haladtak el a közelemben ütemes trappolással, aztán egy légy olyan hangosan rezegtette a szárnyait, hogy azt hittem, vihar készülődik. Nyolc imbolygó oszlop emelkedett fölém, és amikor felnéztem, megláttam egy pók mintás hasát. A pók elszaladt, amikor a páfránylevelek felfoghatatlan magasságából mellém hullott egy harmatcsepp. Megláttam magam a tükrében. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan hatalmas és ősi, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odalent a világ, és milyen érzés mohának lenni?

Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika
Eredeti megjelenés: Family CikCakk Magazin 2018/3

Halász Bálint: Jókai kutyája

    

(c)Klesitz Piroska

 A hajnal kitessékelte az éjjelt Pestről. Vigye a cókmókját, a háztetők felett pislákoló csillagokat, azt a nagy kerek, leginkább fényesre nyalt tányérra hasonlatos Holdat, meg a vonyító kóbor ebeket, szedje össze a tivornyázókat, térjenek haza, és akik otthon eddig nem tudtak aludni, mert izzó szemmel virrasztottak bajuk felett: most már ne is próbálkozzanak, hasztalan! Belpesten, a későbbi Dohány utcában, Tabakgasseban, volt mindkettőből. Lakták tivornyázók és álmatlanok, sőt, a Schiller-házban, ráadásul egy fedél alatt.
    Sándor és Júlia egy átmulatott éjszaka után éppen beestek az első emeleti bérleményükbe, míg a szomszéd szobában hősünk, Móricz csüggedten bámult ki az ablakán. Pedig akkor még mit sem sejtett arról, ami aznap várt rá! Csak azt tudta, hogy éjfél óta képtelen volt írni. Ekkor már több méltán népszerű regénnyel büszkélkedhetett, mégis ez az együgyű téma kifogott rajta. Mit írjon a kutyalétről!? Bármi másról szívesebben fogalmazott volna: a zsidókról, a hétköznapokról, a nagy dolgokról, csak erről ne! Ez az egyetlen lap hiányzott, a nyitó, és mehetett volna az újság a nyomdába… Éppen csak beleült a szerkesztői székbe, és ilyen csúnyán csőbe húzták! Hogyan hagyhatta meggyőzni magát, hogy az ezernyolcszáznegyvenhetes tizenkettedik lapszámot a bolhazsákoknak szenteljék?! Például egy olyan díszpéldánynak, ami az utca túloldalán csaholt, és kísérte a nehéz zsákokkal megrakott szekeret a dohánymester portájához, amiről az utca a nevét kapta.

Miklya Zsolt: Szerte-láng

(c) Klesitz Piroska

„Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta. Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak – honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arcok az utcákon? […] Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arcokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság termei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.” Jókai Mór: Az orosz cárról (1)

A fő-fő hadúr intésére elindult a nagy rokonlátogatás-program, gondosan csomagolt ajándékkészlet lepte el az árufeltöltő polcokat, katonás rendben sorakoztak a csillagszóró-, tűzijáték- és egyéb pirotechnikai kellékek, hogy a szent lelkesülés lángjai loboghassanak fennen, a testvérnép honán keresztül, az anyahon ajándékaként. Hiszen nincs is annál szebb, mint „ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára”(2) – mondja a zarándokének. Olyan ez, mint amikor igaz főpapunk víz alá merül, majd felemelve fejét tűzzel keresztel, hiszen a lángoknak lobogni kell, mi más menthet meg egy nemzetet, egy népet, ha nem a lelkesülés lángjai. S mi más lehetne a testvérszeretet, mint a fejről lecsorduló olaj, mint az égből lecsorduló lángeső. Mi más lehetne szent és üdvösségre kívánatos. 

Vegyétek hát figyelembe, hogy nincsen gyász, csak szent öröm, nincs áldozathibáztatás, csak szent áldozat, ahogy nincs félelem, mert a szeretet minden félelmet kiöl. Igen, a szeretet – a testvérszeretet – ölni tanít, amit magán kezd minden életét átadott: ennen magát, ennen magának hívságait, kívánságait öldökli meg, legfőképpen az élni vágyat, ami olly önző tud lenni, hogy nem képes elfogadni a köz, vagyis a hon javát és szent örömét, a lelkesülés lángjait. Amit bár az önféltés démona takar, mégis felemeli belőle az egyesülni vágy, hogy ha életem árán is, testvéremmel egy vagyok, egy lélek olt ki vagy fel bennünk lángot, mely áldozati fénnyel világít meg országot, népet, jövőt. Mit számít hát a vér, ha főpapunk legyőzte a halált, mit számít a testvér- és honfivér, ha egyesülünk a szeretetben, amit elhoz közénk a szerte-láng, a lecsorduló drága szent olaj. 

 

(1) https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Jokai-jokai-mor-osszes-muvei-1/eletembol-37C73/eletkepek-3848C/v-az-orosz-carrol-384FE/

(2) Zsoltárok 133,1-2

Czeiner-Szücs Anita: Nomen…

 

(c)Tuza Edit

Márton, Sajó, Mór, Móric, 

egy embernek ennyi név?! 

Jó vicc! 

 

Dacolt, harcolt, lobogott,

írt, csak írt, a neve nem

      kopott.

Úri ipszilon helyett 

i-re pontot Jókai

tehet. 

 

Nomen mégse lett omen: 

Azzá válj, aki lennél! 

Ámen. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt