Majoros Nóra: Bűntény a diófánál

   Kirakókétszeg és Kétfélegyháza között félúton, Kázmér bácsi szőlőskertjének végében állt egy vén diófa. Ahol a törzsön kerek foltok jelezték a letört ágak helyét, Kázmér bácsi unokái színes szemeket festettek. Az egyik az erdőt leste, a másik a szőlőskertet, a harmadik a kirakókétszegi határt, a negyedik kétfélegyháza tornyait. Igen ám, de hiába figyelte a vén fa négy szemmel a környéket, amikor lepotyogott róla a dió, azt reggelre valaki mindig összegyűjtötte és elvitte. Pedig igencsak fájt a foga a termésre Kázmér bácsinak. Nagy szemű, papírhéjú dió termett rajta, talán egy kicsit aranylott is a héja, amikor lefordult róla a zöld burok.
   Kázmér bácsi megelégelte, hogy a rejtélyes éjjeli tolvaj rendre megfosztja a termés javától, így aztán jelentette a kirakókétszegi rendőrörsön, hogy bűntény közeleg.
   – Még el nem követett bűnténnyel nem foglalkozunk! – csóválta a fejét Elek János őrmester.

Bódi Kati illusztrációja

   – El volt követve az a bűntény tavaly, tavalyelőtt, meg még azelőtt is – felelte Kázmér bácsi.

   Az őrmesternek látszólag nem volt kedve foglalkozni a diótolvajjal, így újabb kifogással próbálkozott:

   – A szőlőskert egyébként is Kétfélegyházához tartozik, nem az én hatásköröm.

   – A kert jobb oldala Kétfélegyházán van, a bal oldala Kirakókétszegen, a diófa meg pont középen nőtt – közölte Kázmér bácsi. – Sebaj, átmegyek a félegyházi rendőrségre. Diós kalácsra meg diópálinkára ne számítson idén!

   Kázmér bácsi a fejére csapta a kalapját, és egy mérges biccentéssel indult az ajtó felé, de János, talán a kalács vagy a pálinka említésére meggondolta magát.

   – Jól van, nem kell úgy felkapni a vizet! A legjobb lesz, ha valóban felhívom Lovász Gábor kétfélegyházi főtörzsőrmestert, mert ez közös ügy, városi mozgósítást igényel!

   Így történt, hogy a következő estén, csípős, nyirkos szeptemberi időben a két rendőr, Elek János és Lovász Gábor a diófa közelében, egy kökénybokor rejtekében, kényelmetlen kerti széken kuporogva várta az éjjeli tolvajt. A biztonság kedvéért magukkal hoztak egy-egy vadászpuskát.

   Kipp, kopp, sorban potyogtak le az érett diók. Sirr, surr, szállingóztak a sárgára őszült falevelek. Éberen figyelte a két rendőr a kopogást és a surrogást egy éjszaka, két éjszaka, három éjszaka, de a tolvaj nem jött el. Kázmér bácsi szerette volna összeszedni a diót, de nem kapott rá engedélyt.

   – A lehullott dió a csali! – magyarázták a rendőrök.

   – Abból lenne a kalács… – dünnyögte Kázmér bácsi.

   Eközben az erdei tisztáson, ahol a galagonyabokrok már lángvörös bogyókat érleltek, az állatok gyűlést tartottak. A dagonya mellett egy vaddisznócsalád hevert, a galagonyabogyókat két őz rágcsálta. A mókus, a szajkó és a szarka a juharfa ágán tanyázott, a fa odvából kíváncsian kukucskált ki egy pele. Az egerek a fa törzse közelében, az avarban kerestek menedéket. Kicsit arrébb egy nyest fülelt, ő szívesebben fogyasztott egeret, mint diót, de ősszel azért nem vetette meg a roppanós csemegét. A tisztás közepén egy borz állt.

   – Neki nem kéne már aludnia? – kérdezte az egyik őz a másikat, ám a borz meghallotta.

   – Előbb kövérre kell zabálnom magam csigával, galagonyabogyóval és legfőképpen dióval – közölte az őzzel, mire az elszégyellte magát, és lesütötte a szemét. – Éppen ezért hívtalak össze benneteket! Három napja két ember őrzi a nagy diófát. Puskájuk is van!

   – Jaj, akkor nem tehetünk semmit! – siránkoztak az őzek.

   – Lopjuk el a diót! – tanácsolta a szarka, ám a szajkó ráripakodott:

   – Hogy lehetne ellopni valamit, ami a miénk? Lopjuk el a puskát!

   – A diófát egy ember ültette – cincogta egy erdei egér. – Neki is jár a termésből.

   – Emberpárti áruló! – hepciáskodott a nyest. 

   A vaddisznó koca felmordult.

   – Nem az a lényeg, ki ültette a fát, hanem az, hogy ki eszi meg a diót.

   A malacok lelkesen bólogattak.

   – Nincs más választásunk – vette vissza a szót a borz –, segítséget kell kérnünk a manótól.

   – A manó csak akkor segít, ha viszünk neki diót. Reménytelen a helyzet – csóválta a fejét a másik őz.

   – Próbáljuk meg! – mondta a borz, azzal együtt elindultak az erdő mélyén álló tölgyfa felé, ahol a manó lakott.

   – Persze, hogy segítek, ha adtok diót – felelte a manó, amikor a borz előadta, mi járatban vannak. – Előre kérem a fizetségem, különben nincs üzlet!

   – Ha nem segítesz, nincs dió. Se az üzlet előtt, se utána.

   A manó elgondolkodott, kicsit forgatta a szemét, kicsit csapkodott, aztán egy színpadias sóhajjal beadta a derekát.

   – Jól van, de csak most, csak nektek. Kerítsétek elő a fülemülét, a feketerigót, a cinkéket meg a kabócákat! Van valakinek egy nagy üstje? Nincs? Hát mindent nekem kell csinálni? A vaddisznók hozzanak vizet a patakból, az őzek száraz faágakat, és kellenek még gyógynövények is: macskagyökér, citromfű, komló.

   Estére az állatok mindent összeszedtek, amit a manó kért, és összegyűltek az erdőben, közel a szőlőskerthez, ahol a rendőri különítmény már negyedik napja őrködött.

   – Ha ma sem jön, feladjuk – dünnyögte Elek.

   – Nem feladjuk, hanem megállapítjuk, hogy nem forog fenn bűntény esete – pontosított Gábor.

   – És kártérítést követelünk Kázmér bácsitól! Diós kalácsot. Sőt, diópálinkát! – lelkesedett Elek, majd végignézett a földön, amit sűrűn pöttyözött a lehullott dió.

   – Hát igen, legalább megvédtük a termést – mosolyodott el Gábor. – Te János, hallod ezt a kellemes csicsergést?

   Mindketten elhallgattak, és fülelni kezdtek. Az erdő felől valóban madárszó hallatszott. Először csak egy-egy rövid kis csiripelés, aztán egyre több. Cinkék szálltak a diófa ágára, ott csiviteltek, játszottak. A két rendőr még a lélegzetét is visszafojtotta, moccani is alig mertek, mosolyogva lesték a madarakat. Közben hanyatlani kezdett a nap, tompultak a fények, a diófa sárga levelei felragyogtak, mintha sok kis félhold lengedezne a fejük felett.

   Sirr, surr, hullott a falevél, sirr, surr, az ágak közé lebbent egy feketerigó, és a cinegék kórusában megszólalt egy édes dallam. A két rendőr a kerti székben hátradőlve élvezte az előadást. Nem is értették, mi történhetett, hogy a madaraknak ilyen dalos kedvük támadt, de nem akarták hangos találgatással megzavarni a koncertet. 

   Az erdő szélén, a fűszálak között karmesteri pálcájával intett a manó, és  megszólalt a basszus: a zirregő kabócák. Majd a rigó mellé szállt a fülemüle, és csengő-bongó, tiszta hangján egy andalító szólammal csatlakozott a zenéhez. A két rendőr átszellemülten becsukta a szemét.

   – Elő az üstöt! – rendelkezett a manó.

   A fák takarásában, parázs fölött egy fedett üstben gyógynövények főzete forrt. A vaddisznó koca óvatosan leemelte a tűzről az üstöt, és amilyen halkan csak tudta, kivitte az útra. A cinkék és kabócák hangosabban zenéltek, hogy elnyomják a vaddisznó lépteinek zaját. A koca letette az üstöt az út szélére, a nyest leemelte a tetejét, az őzek pedig fújni kezdték a gőzt a rendőrök felé. Nyugtató, altató füvekből készítette a főzetet manó.  János és Gábor egy ideig még hunyt szemmel hallgatták az állatok zenéjét, aztán a bódító gőztől ellazultak, és álmok szaladgáltak a szemhéjuk mögött.

   – Horkolnak – jelentette a borz.

   A manó intett, és a fűben, lombban, fák mögött lapuló állatok megrohanták a diófát. A mókusok, a pele, a szajkó és a szarka leverték az ágakról a termést, az őzek, a malacok, a nyest és a borz zsákokba gyűjtötték, az egérkék pedig egy nagy kupacnyit az emberek lába elé halmoztak. Így is olyan sok diót gyűjtöttek össze, hogy bőven jutott mindegyiküknek, még a manónak is. A borz elégedetten dünnyögött.

   – Jó kövéren mehetek téli álmot aludni.

   Pirkadatkor Kázmér bácsi felbattyogott a szőlőhegyre, hogy megnézze, a rendőrök elfogták-e a tolvajt. Vitt magával két üres zsákot is, mert úgy döntött, mondjanak a rendőrök bármit, ő bizony hazaviszi a termést. Már messziről látta, hogy valami gyanús, mintha nem lett volna dió a fán. Szaporára fogta hát, aztán a békésen hortyogó rendőrök láttánmérgesen összevonta a szemöldökét.

   – Ej, jómadarak, tőletek aztán ki is dőlhetne a fa, azt sem vennétek észre!

   Amikor észrevette a lábuknál felhalmozott termést, még a homlokát is összeráncolta. Akkor ámult el igazán, amikor megpillantotta a kupac tetejére tűzött levélkét. Kihajtogatta a papirost. Apró, dőlt manóbetűkkel írták az üzenetet, diószínű tintával. Ez állt rajta:

   Köszönjük, hogy elültetted a fát, cserébe hagytunk neked a dióból. Szeretettel: az erdei állatok.

   Akkorát kacagott erre Kázmér bácsi, hogy a két rendőr felriadt álmából. Elek János felugrott, és bumm, beverte a fejét egy alacsony faágba, majd potty, az orrára hullott az utolsó szem dió. Lovász Gábor székestől hanyatt dőlt, kalimpált a kezével-lábával, mint egy hátára fordult cserebogár.

   – Megállj, tolvaj! – kiáltozták, de Kázmér bácsi csak kacagott, már a könnye is csorgott.

   – Nem való tréfálkozni a hivatalos személyekkel! – zsörtölődött János, és a feje búbját simogatta.

   – Sőt, egyenesen törvénybe ütköző! – tette hozzá Gábor, miközben feltápászkodott.

Kázmér bácsi széttárta a karját.

   – Nem én űztem tréfát a rendőr urakból, hanem a tolvaj. Vagyis… nem tolvajok voltak azok, hanem ugyanúgy jogos tulajdonosok, mint én.

   Kázmér bácsi megmutatta a levelet, mire a rendőrök is elnevették magukat. Ezután együtt nekiálltak, összeszedték a diót. Az egyik zsákot Elek János cipelte le a szőlőhegyről, a másik zsákot Lovász Gábor, és arról beszélgettek, melyikük felesége süti a finomabb diós kalácsot. Kázmér bácsi pedig vidáman fütyörészett, mint egy feketerigó.

Szerkesztette: Gertheis Veronika