Dobó Dorottya: A csökönyös ajtó

(c)Perecz Annabella

    Valahol, a napraforgóföldeken túl, a kerekerdő közepén áll egy ház, ennek a háznak van egy csökönyös ajtaja, Ajtony. Szegény Ajtony nem volt ám mindig ilyen makacs, sokáig nyílt és záródott szolgálatkészen a ház lakóinak kívánsága szerint, akik úgy átiszkoltak rajta, hogy közben tudomást sem vettek a fáradozásairól. Mindent megpróbált, hogy végre észrevegyék: hűs szellőt libbentett a forró nyári napokon, behúzta küszöbét az óvatlanul futkározó gyerekek előtt, és tiszteletetparancsoló, erélyes kattanással reteszelte be magát, mikor baljóslatú alakok ólálkodtak a környékén. De soha nem kapott se szép szót, se kedves mosolyt az erőfeszítéseiért.
    Bezzeg az ablakok! Nem elég, hogy annyi volt belőlük, mint a veszedelem, de ráadásul mindegyiket párosával szerelték fel, hogy naphosszat tudjanak sugdolózni, morgolódni, nevetgélni.
– Micsoda ápolt fa, ragyogó üveg, micsoda gumitömítés – bókoltak egymásnak, mikor jókedvükben voltak.
– Mit mondjak én? Egy pillanatra azt hittem, hogy a világ legszebb festményét nézem egy antik barokk keretben – felelte a másik.
    Máskor a kelleténél több ablakmosót fújtak rájuk, amitől hosszú órákon át nevettek, sírtak, veszekedtek, békültek, olykor pedig az éjszaka közepén nyekkentek fel, és Ajtony ilyenkor mérget vett volna rá, hogy rajta kuncognak.
    Egy nyári este végül olyan mély álomba sírta magát, hogy arra sem ébredt fel, mikor a ház lakói hazaértek. A népes társaság egyik tagja rutinosan illesztette a kulcsot a zárba, ami azonban meg sem mozdult.
– Nem nyílik – mondta meglepetten.
– Megemelted a kilincset?
– Húztad?
– Toltad?
– Próbáltad lazábban?
– Próbáltad erősen? – érkeztek a kérdések, de hiába próbálkoztak, hiába erőlködtek, hiába adták körbe és körbe egymás közt a kulcsot, Ajtony olyan mélyen durmolt, hogy még az ablakok gúnyos megjegyzéseit sem hallotta.
– Segítsünk? – kérdezte az ablak, amelyik közvetlenül a szomszédságában helyezkedett el.
– Ne, még várjunk – felelte a társa. – Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből – tette hozzá kaján nevetéssel.
    A lakók hamar beleuntak a zárral való viaskodásba, és mire Ajtony homályos tekintetét álmosan rájuk emelte, már leheveredtek az ajtó mellett a teraszra – uzsonnáztak, beszélgettek, játszottak. Néha újra odaléptek hozzá, megszorították a kilincset, végigsimították a tölgyfa szerkezetet, és újra meg újra rácsodálkoztak, micsoda erő rejlik egyetlen nagy és tiszteletet parancsoló ajtóban. Így várták, hogy megérkezzen a szerelő, aki mikor szerszámaival ott termett, Ajtony hirtelen kitárta szárnyát, és ők besétáltak rajta.
    Ez volt élete legszebb napja, és ettől a perctől kezdve nem volt többé figyelmes, gondos és kedves.
– Minek legyek odaadó a lakókkal? Amikor kedves vagyok, rám se hederítenek, amikor meg nem engedelmeskedem nekik, körém gyűlnek, beszélnek hozzám, és simogatnak – gondolta.
    És ettől a naptól Ajtony nem volt többé kedves ajtó. Ha valaki forró levessel a kezében próbálta kinyitni, beragadt, ha kint hideg szél fújt, kicsapta magát, és ha egy kisgyerek óvatlanul az élére rakta a kezét, szorosan a falhoz szorította. Minden ilyen alkalommal köré gyűltek, rácsodálkoztak, beszéltek róla, törődtek vele, ő pedig ilyenkor úgy érezte, hogy szeretik.
    Hogy mi történt ezután? Lehetne a történet vége, hogy a lakók belátják, mennyire nem figyeltek rá, vagy hogy Ajtony kap egy szúnyoghálót, amikel már nem magányos. De ez nem az a mese. Ajtony azóta is napról napra csökönyösebb, mogorvább, rosszindulatúbb, és napról napra több bosszúságot okoz az ott élő embereknek, azok pedig végre figyelnek rá, legalább egy kicsit.


Szerkesztette: Németh Eszter