Miklya Zsolt: Ahogy a vénából

 

(c)Bódi Kati

Szerelmes szavakat suttogni egy
árokpartnak. Szédülve gurulni le,
siklani fel, fehér virágtányér
közepén keresni borszínű bibét,
neked milyen van, az enyém lilább.

Szeméremvirágnak mondják, 
ahol a dombok termékeny öllé hajlanak, 
ahol a kék burokból úgy kel föl a nap, 
mint egy óriás szem, bíborvörös érem, 
borszínű tányér, ha csak egy pillanatra is. 
Aztán kifehérül, messze vidékről 
királyné horgol csipkét belőle, 
de közepén annyit őriz, az emlékezet, 
amennyi kell a túléléshez, mert ha az 
utolsó bíbor is eltűnik a virág közepéből, 
üres csipke, puszta szerkezet marad a világ.

Addig is, szerelmes szavakat
suttogni egy árokpartnak,
vagy domboldalnak épp,
szédülve gurulni le, siklani fel,
keresni középen borszín bibét,
neked milyen van, az enyémben
sűrű vércsepp, ahogy a vénából 
kicsordul, egy utolsó életcsepp
a vidék.