 |
| (c)Kovács Réka |
– Pöszke, Pöszke! Hol vagy, merre bujkálsz? – Palkó berobbant a kertbe, a homlokán öklömnyi cseppek csorogtak, akárha vödör vízzel öntötték volna le.
Pöszkének azonban nyoma sem volt sehol. Pontosabban csak nyomai voltak. Palkó körbenézett és rögtön látta: a szék alatt elárulva állt a pár cipő, vagyis Pöszke nem lehet messze, mert mezítláb nem veszi nyakába a vidéket. A vizes bögre is az asztalon árválkodott a mosolygó barackok mellett. A hintaágyon, a diófa árnyékában ceruza, nyitott füzet, Pöszke szabálytalan betűivel, amik össze-vissza lődörögtek a papíron, mint valami rumos hordóba esett matróz a fedélközben. Palkónak mosolyra húzódott a füle csücske is, lapozott egyet, és rendezett kacskaringójú betűivel néhány sort írt a füzetbe.
Felnézett, és ekkor vette észre a nyomokat a porban, Pöszke vizes lába nyomán hagyott különös foltokat. A nap még nem teljesen szárította fel, így Palkó tétovázás nélkül elindult.
Hamarosan meg is látta Pöszkét a körtefa alatt, aki felé fordult és a legnagyobb természetességgel hadarni kezdett:
– A 18. századi orvosok már csak tudták, ép testben alig élek, megmondta az öregúr is, délután.
– Öregúr? – nyitotta tágra szemeit Palkó. – Ottó bácsira gondolsz az utca elejéről?
– Ne rontsd el a mesét a fene nagy röghöz varrt realitásoddal! – bosszankodott Pöszke, miközben a szeme színe versenyt zöldellett a körtével. – Cindrót úr. Punktpum.
– Na jó, Cindrót, hanem hallod-e! – jutott eszébe újra a maga dolga. – Elengedtek, képzeld elengedtek! Nemsokára repülök. Igazi repülővel!
– Tényleg? Remek! – ragyogott fel Pöszke arca, majd átvonult rajta egy apró szomorú felhő, végül újra a gondolataiba mélyedt.
Sehogy sem tetszett neki ez az utazás. Legfőképpen persze azért, mert egész idő alatt otthon kuksolhatott, ahol maximum a szomszéd szamarának viselt dolgai vittek némi színt a hétköznapokba. Már utazott repülővel, pontosan tudta, hogy a mozgalmas, színes világ milyen csábító, milyen könnyen elfelejtődik a kakukkfű, a rozmaring és a levendulabokrok illata. Pöszke napok óta irigykedett és félt, és mérges volt magára emiatt. Végeredményben pont úgy érezte magát, mint egy árvacsalán a mezei út szélén, amire csak por hullott, eső nem.
Palkó megrendülten és csalódottan állt. Végül leült, a hátát a körtefának döntötte, lábát Pöszke lábához dugta, karját a karjához akarta simítani, ám ekkor észrevette a füzetet. Ebben a kusza betűk mellett szabálytalan, rögtönzött vonalú rajzok is sorakoztak, bűbájos összevisszaságban, ahogy Pöszke a füzetet forgatta rajzolás közben.
A rajzokon Ottó, bocsánat Cindrót bácsi volt látható, kukahúzás közben.
Pöszke abbahagyta a rajzolást és Palkóra nézett:
– No?
– Ha elmegyek… – nem bírta befejezni. Legörbült a szája.
– Ha elmész, akkor vissza tudsz jönni. És majd elmeséled és akkor én is tudlak – Pöszke szemében huncut fény villant. Direkt rontotta el a ragozást. A karját Palkóéhoz simította.
– És ha elveszek ott a nagy idegenben? Vagy majd nem emlékszel rám? Elvarázsol egy boszorkány? Leesik a repülő? Vagy ha… – Palkó a megszeppenéstől szokatlanul elhalkult. – Ha nem történik semmi és unalmas lesz és…
– Akkor most melyik kérdésre válaszoljak először? – hunyorgott Pöszke. Szemébe sütött a nap, a könnye is kicsordult tőle. Az orrába a kikerics és a nefelejcs illata lopakodhatott, mert a hangja hirtelen náthásan csengett. – Nem fogsz elveszni, végtére is nem egyedül mész. Különben is csak egy hét az egész utazás, és te kétszer is repülsz, én meg itthon ülök, ahol mindenütt a nyomaidba botlom. Talán, ha Mihóka jól kupán vág, de még akkor se. Az elvarázsoláshoz sok szerencsét bármilyen másik boszorkánynak. – Pöszke ezen maga is elvigyorodott. Kidugult az orra. – Statisztikailag – ejtette ki büszkén az idegen szót –, 1:14 millióhoz az esélye, hogy lezuhanjon a repülő. Ekkora pechem még nekem sincs. Azonkívül, veled semmi sem unalmas.
Palkó hálásan, piros arccal, lándzsás útifűre váló szemmel pillantott Pöszkére, akinek picit piros, picit nedves és főleg ábrándos kakukkfűszínű volt a szeme. Megköszörülte a torkát és azt kérdezte:
– Mi volt Ottó bácsival?
– Hazavitte a kukát – vont vállat Pöszke.
– Dehát ez próza! – Palkó semmit nem értett.
– Ja, persze, te nem láttad a hölgyeket.
– A hölgyeket? Na, mondd csak el, mi történt!
Pöszke nagyot mosolygott:
– Cindrót bácsi ballagott hazafelé, a botjára támaszkodva, fél szemén hályog, a másik nefelejcskék. Alig vonszolta magát, hanem amikor az utca végén megfogta a kukát, hogy hazahúzza, hirtelen mozdulattal hóna alá csapta a botot, mintha csak valamiféle sétapálca lenne. Nagyon szép faragott sétapálca volt, bárki megirigyelhette volna! „Épp testben ép csak élek – morogta az öregúr. – A 18. századi fürdőorvosok szállóigéje. A doktor is mindig így mondta.”
Alig tíz lépéssel korábban két másik alak fordult be az utcába. Az egyik vidám, a másik kalapos. A vidám egy kicsit dudorászott, a kalapos különösebb feltűnés nélkül a dudorászás ütemére lépkedett. Jó kedvük volt, hiszen megérkeztek, összetalálkoztak, csevegtek. Épp a bevásárlásból jöttek, a szatyorban kávé, rizs és miegymás. A kalapos talán picit fütyörészett, a másik talán picit dúdolt hozzá.
Ekkor hallották meg Cindrót bácsit. Megszeppentek. Ugyan nem fürdőzni érkeztek, de a vidámabbikat megrettentette az öregúr hályogtól vak szeme, a másik, a kalapos a nefelejcskékbe bámult és mosolygott. Neki tetszett a bácsi. Aki talán tényleg fürdőorvos volt, ha nem is 18. századi. Érdeklődött hát a kúráról. A vidám hölgy siettette, hogy odaég az ebéd. Cindrót bácsi hosszadalmas mesélésbe kezdett, hogyan kúrálták ki a hátfájását és most a lábfájásával utalta be az orvos. „A fürdő, az remek, a doktor is a csodafűivel: pitypangot, csalánt, mentát, cickafarkat…”
A vidámabbik belesuttogott: „Kiskutyafülét, békanyálat és vakondszemet,” de a kalapos lepisszegte. „…zsurlót tett bele.” „Meg kutyabengét,” mondta a vidám, aki közben újra felderült. „Aztat kérem, nem,” mondta fejét csóválva Cindrót bácsi, „az kérem, hashajtó. Különben is, a fürdős étel, az olyan is volt, mint a kutyabenge! Bezzeg a Csikorka néni főztje, na, azt kellene felíratni a doktorral a fürdő mellé. Úgy rendbe rakná minden baját, ha a fürdőben Csikorka néni vele lehetne, hogy rögvest csillagfüvet látna a néni, mint 40 évének előtte, amikor megkérte Cindrót bácsi kezét!”
A vidám meg a kalapos kuncogtak, Cindrót bácsi meg befordult az udvarba a kukával, ahonnan Csikorka néni hangja hallatszott: „Csakhogy itt vagy, kész az ebéd, a kedvencedet főztem, gyere, gyere, moss csak kezet!”
Mire a kalapos megkérdezte, hogy mi Cindrót bácsi kedvence. Ő meg büszkén rávágta:
– A kolbászos, rizses, rozmaringos lecsó!
Több se kellett, felzsizsdült a rét és egy szitakötő olyan közel húzott el a vidámabbik füle mellett, mintha az legalábbis elfelejtett volna paprikaport tenni a lecsóba. Az út széli szerény kis rozmaring egyenesre húzta a derekát, mint valami kitüntetésekkel teli hadvezér.
Palkó Pöszkére bámult és nagy levegőt vett, de aztán csak annyit mondott:
– Hiába, Juculka mamám főztjének nincs párja – mosolygott büszkén még a füleivel is. – Te is tőle tanultál. – nevetett Pöszkére, és már egyáltalán nem félt sem repüléstől, sem az unalomtól.
Nohiszen, egy ilyen lány mellett!
Szerkesztette: András Adél
 |
| (c)Fodor Veronika |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése