Gondolkodtál már azon, mennyi hang él körülöttünk? Itt
járnak-kelnek, némely fel sem tűnik, másoktól megijedünk, meglepődünk,
elálmosodunk, felriadunk, nevetünk, táncolunk, sírunk, olykor pedig egyszerűen
csak hallgatjuk őket, és figyelünk. Bizony, a hangok itt ólálkodnak mindenhol,
mind a kiforrott, szép, tiszta dallamok, mind a fülsértő, éktelen ricsajok, sőt,
néhanapján olyan ifjú hangpalántákkal is találkozhatunk, akikre még sok évnyi
tanulás vár, hogy egyszer majd az avatott fület gyönyörködtessék vagy éppen
csak szórakoztassák, útba igazítsák, esetleg bosszantsák.
– Pár év múlva világhírű balerinák fognak a kíséretemre táncolni, ti pedig legfeljebb az áruházi hangosbemondóból szóltok majd – vetette oda lenézően egyszer.
– Sosem tudhatod, kinek mit hoz a jövő – mennydörögte válaszul
a tanító néni, de a pökhendi kis hegedűszó ezt meg sem hallva tovaillant.
Ugyanez történt akkor is, amikor a múzeumba mentek osztálykirándulásra.
– Próbáljatok meg úgy szólni, ami illik a kiállított
műalkotásokhoz! – adta ki a feladatot a tanító néni, ám a hegedűszó csak nevetve
libbent körbe a termen.
– Az állatkertbe kellett volna mennünk, hogy olyan feladatot
kapjunk, amit ti is teljesíteni tudtok! – gúnyolódott az osztálytársain.
Legközelebb táncosok érkeztek az iskolába, és a csoport azt a feladatot kapta, hogy zenekart alkotva adjanak aláfestést a tánchoz.
– Én ezt egyedül megoldom, nektek már meg sem kell szólalnotok, úgyis csak belerondítanátok – ciripelte a hegedűszó, majd egy meseszép dallamot hallatva lejtett körbe, míg a többiek szégyenkezve bújtak vissza a padokba.
– Ebből elég volt! – harsant fel dörgedelmesen a tanító néni
nagybőgőhangja, és a következő osztálykirándulásra a nagyvárosi forgatagba
vitte a fiatal és többnyire félénk hangdiákokat.
Végigszáguldottak a forgalmas tereken, utaztak metróval,
bekukkantottak néhány belvárosi irodaházba, körbejárták a vásárcsarnokot,
igazi, élő közegben hallgathatták a végtelen sok locsogást, motyogást,
kiáltást, dudálást, csapkodást, trappolást, veszekedést, fenyegetést,
alkudozást, nevettetést és még megannyi zajt, amivé egyszer majd maguk is válni
szeretnének. A hanggyerekek lenyűgözve figyeltek, kivéve egy valakit.
– Az operába nem megyünk el? – incselkedett a tanító nénivel
a pökhendi hegedűszó. – Csak, hogy valami szépet is halljunk, mielőtt
hazamegyünk.
A tanító néni megharagudott, de úgy gondolta, letörheti az
öntudatos kisdiák túlzott büszkeségét, ha olyan nemes hangok közé viszi, akikkel
talán még ő sem kelhet versenyre. Ezért úgy határozott, hogy elviszi a
csoportot az operába is, ahol találkozhatnak egy nagy és tapasztalt zenekarral.
A kis hegedűszó büszkén telepedett le a színpad előtt.
– Te nem szállsz be? – fordult felé az egyik osztálytársa.
– Igen, ha olyan jó vagy, most megmutathatod, mit tudsz –
gúnyolódtak a többiek is, de ő nem ijedt meg. Csak azért is bizonyítani akart.
Mozdulatlanul feküdt. Néma csend nehezedett a teremre, a zene is elhallgatott. Ám alig egy szempillantással később, hangos csörgés-csörömpölés vette kezdetét, a hegedűszó osztálytársai fejvesztve rohantak szerteszéjjel a kétségbeesett tömegben, egyedül ő nem mert megszólalni. Reszketve bújt el a sarokban, onnan figyelte, ahogy sírva telefont ragad a karmester, szirénázva megérkezik a mentőautó, a csattogó kerekű hordágyra fektetik a táncost, néhány néző nagy dérrel-dúrral elhagyja a termet, és hangosan követeli vissza a jegye vételárát. Látta, hogy mások a csillogó cipőikben kopogva rohannak fel-alá, így próbálnak segíteni, megint mások pedig halkan sziszegve találgatják, hogy egy rosszindulatú táncos gáncsolta-e ki a társát, vagy netalán egy betegség miatt esett-e össze a művész a műsor közepén.
Kitolták a hordágyat a teremből, és úgy tűnt, hogy lassan kezd minden elcsendesedni. Azonban a fiatal hegedűs hirtelen felpattant, és a mentők nyomába eredt.
– Várjanak! – kiáltotta. – Hadd menjek magukkal!
– Ugyan minek jönne maga? Csak láb alatt lenne – vetette oda
egyikük.
– Ismerem a beteget, jó barátom. A hegedűszó megnyugtatja.
Kérem, hadd segítsem őt legalább ezzel! – kérlelte, mire a marcona mentősnek
megesett rajta a szíve, és a karjával intett, hogy jöhet.
A sarokban kuporgó hegedűszónak a torkában dobogott a szíve.
Tudta, hogy ez az intés neki is szól, mert az ő ciripelése is kell ahhoz, hogy
a húrok zendülése gyógyító dallammá váljon. Minden bátorságát összeszedve
feltápászkodott, és a zenész után iramodott.
A mentőautóba beszállva a muzsikus azonnal játszani kezdett, a fiatal kis hegedűszó pedig lágy, megnyugtató dallammá változott a dalban. Talán a mozgó autótól, talán az ijedelemtől, de sokszor megbicsaklott a hangja, ám ő nem hagyta abba még akkor sem, amikor a táncosnak kinyílt a szeme, és mosolyogva hallgatta a kissé esetlen, kissé hamis, de annál kedvesebb muzsikát.
Másnap visszatért az iskolába a többi hang közé, akiken soha
nem gúnyolódott többé. A diákok között volt, aki később az olimpiai medence
loccsanása lett, akadt, aki a díjnyertes cukrászok süteményén való nyámnyogás,
más pedig fontos ügyvédek és cégvezetők órájának kattogása lett. A kis
hegedűszó azonban a közelébe sem ment többet az operának. Leginkább
vándorzenészek hangszeréből szólal meg. Meglehet, hogy te is találkoztál már
vele, amikor a kórházi váróterem rádiójából vagy az aluljáróban zenélő muzsikus
hangszeréből olyan csodaszép dallamokat hallottál, hogy legszívesebben táncra
perdültél volna. Az egykor pökhendi hegedűszó libben ilyenkor halkan körülötted,
és próbál örömöt csempészni azok életébe, akiknek a legnagyobb szükségük van
rá.
Szerkesztette:
Czeiner-Szücs Anita és Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése