2024. február 6., kedd

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (2. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Egy hétbe sem telt, és ott sorakozott a palota udvarán száz markos legény fejszével, fűrésszel felszerelkezve. A legfiatalabb királyfi parancsára nekiestek a palotát fojtogató sűrű erdőnek, széles utat vágtak benne, a diófáknak még a gyökerét is kifordították, és azon nyomban tűzre vetették. Fogytak a fák, de lassan haladt a munka. Egyszer aztán a királyfi egy tenyérnyi kis tisztásra bukkant, aminek a közepén egy roskatag kunyhó állt, egy kúttal az oldalán. Hatalmas, háromtörzsű diófa magasodott a tisztás túloldalán. Nem teketóriázott, a kunyhónál meg sem állt, ment egyenesen a diófához. Ahogy odaért, megmarkolta a fejszéjét, és belecsapott. Abban a pillanatban kivágódott a kunyhó ajtaja, és egy csapzott bundájú kutya sántikált ki rajta vonyítva. Vérzett az egyik lába, csak húzta maga után a szerencsétlen. Az öregasszony követte az ebet, a kezét rázta és kiabált, de a királyfi csak akkor értette meg, hogy mit beszél, amikor már egészen közel ért hozzá. 

– Bolond vagy? Nálad még a két bátyádnak is több esze volt, fiam! Legyél te a macska, akit móresre taníthat a kutyám! – kiáltotta a banya.

Egy vörös cirmos termett a legfiatalabb királyfi helyén, akit a sebesült kutya felkergetett a diófára. Ahogy végigrohant az ágakon, egy kicsi dió lepottyant az egyiknek végéről, és gurult-gurult, meg nem állt egészen a palotát körbevevő árokig. Belepottyant a vízbe, és énekelt. 

– Apám, apám, édesapám, jöjjön ki hozzám!

De az öreg király nem látott, nem hallott semmit, mióta a legkisebb fia is elveszett. Az ágyából ki sem mozdult, a fal felé fordulva zokogott. Egyszer aztán elcsendesedett, a fülét hegyezte, a szemét kerekítette. Meleg nyári este volt, nyitott ablaknál forgolódott a király, és hallja ám, hogy valaki énekel az ablaka alatt. Kikászálódott az ágyból, az ablakhoz cammogott, de akárhogy meresztette a szemét, senkit sem látott odalenn. Visszafeküdt, de alighogy a párnára hajtotta a fejét, újra felcsendült a dal. Újra az ablakhoz ballagott, de másodszorra sem látott senkit odalenn. Így ment ez egészen hajnalig, amikor aztán köntöst kapott magára a király, és leszuszogott a száz lépcsőn egészen a palota kapujáig, oda, ahonnan az éneket hallotta. Most sem látott egy teremtett lelket sem, de ahogy forgolódott, egyszer csak észrevett egy kicsi diót a vizesárokban. Ki akarta kapni, de túl messze volt, derékig bele kellett merülnie a jeges vízbe, mire elérte. No, de akkor már nem eresztette, vitte fel egyenesen a feleségéhez. 

– Lám, megtaláltam a lányunkat! – mondta az öreg király, ahogy a hálószobába lépett.

A királyné még javában aludt, s csak akkor riadt fel, amikor a férje megrázta. Alig nyitotta ki a szemét, s a férje a kezébe nyomta a diót. 

– A lányunk! – suttogta az öreg király. 

– Elment az esze? – csattant fel a királyné. 

– A jóslat! 

– Hagyja már, éppen azzal kergette el az én szép fiaimat. 

– Énekelt hozzám – erősködött az öreg király.

– Ha úgy van, akkor költögesse csak maga – felelte a felesége, és visszaadta a diót.    

Bajban volt az öreg király. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen a kis dióval. Másodszorra is megtette a hosszú utat a palota kapujáig, de most még azon is túl merészkedett, ki a palota körüli kertbe, ahol már tíz esztendeje nem járt. Ásót sem vitt magával, a két kezével mélyítette a gödröt, amibe végül a kis diót temette. Attól fogva folyvást ott ült, óvta a kis hajtást. Csodájára jártak az emberek, hogy három nap alatt nyurga kis diófa cseperedett belőle. Megdicsérték a koronás kertészt és a diófáját, de a király váltig azt hajtogatta, hogy a lánya. Nem csoda hát, hogy az egész udvarnép úgy gondolta, hogy megbolondult. Ráadásul nem evett egy falatot sem, amióta a diót elültette, lassan már csak hálni járt belé a lélek. Az öreg királyt a szolgák cipelték fel az ágyába, mert már járni sem tudott. De az orvost még akkor is elzavarta, és a feleségét arra kérte, hogy vigyen vizet a kertbe megöntözni a kicsi diót, a lányukat. Sírt a királyné, de vizet nem vitt, mígnem egyszer csak az éjszaka közepén meghallotta az énekszót. 

– Anyám, anyám, édesanyám, jöjjön ki hozzám!

Szaladt a királyné, ahogy csak tudott, s amikor leért a kertbe, egy hatéves forma kisleányt talált a diófa helyén. Nem kérdezett semmit, csak az ölébe kapta, s zokogva vitte fel a szobába. Attól fogva már nemcsak a királynak, de a királynénak is sírt az egyik, és nevetett a másik szeme. Attól fogva messziről elkerülték az emberek az elátkozott palotát.

Telt-múlt az idő, s a leány, akit Harmatgyöngyének neveztek el, felcseperedett. Egy nap sötét felhők takarták az eget, és a hirtelen jött vihar feltépte Harmatgyöngye szobájának ablakát. A szél súgta meg neki testvérei szomorú történetét. Azonmód a szülei elé állt.

– Hazahozom a bátyáimat – jelentette ki Harmatgyöngye. 

– Nem, nem engedem! – kiáltott fel a királyné.

A király sem tétlenkedett, megparancsolta az ajtónállóknak, hogy zárják a szobájába a leányt, s attól fogva soha ki nem léphetett onnan. Telt-múlt az idő, mígnem egyszer a szél, amelyik elkotyogta a titkokat, ismét meglátogatta Harmatgyöngyét, aki a szárnyán útra kelt. Semmilyen lakat, rács vagy kőfal nem állíthatta meg, a szél egykettőre a fekete erdő közepére repítette, egyenesen az öregasszony kunyhójához. Nem kopogtatott, énekelt, s az ajtó kérés nélkül nyílt meg. Az öregasszony nem szólt egy szót sem, csak hajánál fogva megragadta, és a kútba hajította. Belefúlt a leány, de a kút vize másnap hajnalra úgy megemelkedett, hogy elárasztotta a kicsi rétet. Száz meg száz szikrázó vízcsepp köszöntötte hajnalban az öregasszonyt. Taposta a füvet, de nem ment vele semmire. 

– Megtiltom! A három fiú már az enyém! – üvöltötte az öregasszony.

Ahogy ezt kimondta, a harmatcseppek egyszerre felszálltak. Az öregasszony felnevetett, s közben észre sem vette, hogy a vízcseppek egytől egyig a háromtörzsű diófa leveleire telepedtek. Ahogy a nap első sugara végigsimította az ágakat, a harmat felröppent az égbe egy sóhajtással. Abban a pillanatban megrázta magát a sánta kutya, ledobta a bundáját, két lábra állt, s a következő pillanatban a legidősebb királyfi már kardjával a kezében rontott az öregasszonyra. 

– Vége az életednek, banya! – kiáltotta. 

Az öregasszony tördelni kezdte a kezét, még el is mosolyodott, úgy kérlelte a legényt. 

– A leghatalmasabb királlyá teszlek, aki valaha élt a föld kerekén, csak kíméld meg az életem!

A legidősebb királyfi megtorpant, gondolkodóba esett, de közben a kút is megrázta magát, potyogtak a kövek. Az öregasszony összekulcsolta a két kezét, amikor a középső királyfi elé pattant. 

– Téged is megáldalak, csak ne bánts! Tiéd lesz a föld összes kincse – duruzsolta.

A középső királyfi sújtásra emelt keze is lehanyatlott, mire a boszorkány elvigyorodott, készült, hogy újra elátkozza a két legényt, amikor a macska a diófa ága közül a nyakába ugrott. Megmukkanni sem maradt ideje az öregasszonynak, olyan hirtelen végzett vele a legfiatalabb királyfi, ahogy visszaváltozott emberré. 

Megölelték egymást a testvérek, s dalolva gyalogoltak hazáig. Táncra perdült az egész palota népe, amikor a három fiú belépett a kapun. A király és a királyné zokogva ölelte elveszettnek hitt fiait, de amikor megkérdezték, hogy mi lett a húgukkal, a három testvér nem tudott felelni. Attól a naptól fogva korán hajnalban keltek, hogy meghallgassák a húguk hangján éneklő harmatcseppek dalát. Bölcs király vált a legifjabb királyfiból, akit két testvére segített, és a húga csengő hangja védelmezett. Az erdőbe is visszatért az élet zöld színe, s a három fivérnek gondja volt rá, hogy egyetlen szegény családnak se kelljen éheznie. 



Szerkesztette: Németh Eszter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése