 |
| Szántói Krisztián illusztrációja |
Alkonyodott, a hegytetőn az erdősáv lassan homályba borult, csak az őrtüzek fényétől vetettek hosszú árnyékokat a fák. Lágy szellő ringatta álomba a fák lombjában a repülőleckéktől megfáradt madarakat, a lassan hűlő levegő felélénkítette a talpalástól, táborveréstől megfáradt sereget.
A landsknechtek táborában egy szőke kisfiú piszkálta bottal a parazsat. Zsürke megnyúlt arca elvékonyodott, de a mozdulatai még mindig élénkek és könnyedek voltak, meg sem kottyant neki a lótifuti apródlét. A figyelmes szemlélő észrevehette, hogy betűket rajzol a tűzbe. Nem messze tőle ült egy piros-zöld ruhás, kerek képű, Zsürkénél alig idősebb landsknecht, aki álmodozó arccal írogatott egy bőrbe göngyölt lapkötegre.
Nagyon kevesen tudtak a táborban írni-olvasni, még kevesebben voltak képesek ezt a tudást továbbadni, így Zsürke nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy az eperlovag hagyta, hogy árnyékául szegődjön, mi több, oktatni kezdje a betűvetés tudományára. A kisfiú amúgy sem panaszkodhatott, mert a landsknechtek szokásuktól eltérően nemcsak befogadták, hanem különös gonddal vigyáztak rá, mintha csak valami szerencsehozó kabala lenne. Soha semmi baja nem történt, hiszen a landskechteknek olyan híre volt, hogy más seregbéli nem akart volna ujjat húzni velük. Cserébe Zsürke szorgalmasan szállította a híreket, jártában-keltében nyitva tartotta a szemét és fülét, a száját meg csukva. Esténként aztán rendre elregélte, mit látott és hallott, ki mire készül. Így esett, hogy a landsknechtek mindenről jó előre értesültek, és a vezér parancsba adta az eperlovagnak, hogy mielőbb tanítsa meg írni-olvasni a kisfiút, tudván tudva, hogy a sátrak közt őgyelgő kopott ruhás gyerekek könnyen kaphatók egy-egy obulusért vagy darab kenyérért a táboron belüli futárszolgálatokra, s gyakran le se pecsételik a fontos leveleket.
Az álmodozó tekintetű eperlovag minden igyekezete ellenére is inkább illett
reménytelenül szerelmes trubadúrnak, mint landsknechtnek. Bámulatra méltó
naivitása ellenére, bár furcsa kalandokba keveredett, mégsem esett soha nagyobb
baja. Aznap este sóhajtva megfújta a tintás lapokat, és amíg várta, hogy
száradjon, álmodozó arccal bámult a tűzbe. Körülötte a landsknechtek nevetve,
dörmögő hangon mesélték, hogy a tavernében kalózestet tartanak, és vadabbnál
vadabb történeteket meséltek a Héttenger kalózairól.
Zsürke közelebb húzódott az eperlovaghoz:
– Milyen egy igazi kalóz?
– Fogalmam sincs, még nem láttam egyet sem.
– Hogy fogjuk kideríteni?
– Megkérdezzük. Gyere!
Azzal mintha csak aludni térnének, a sátrak felé vették az irányt. Senki
sem törődött velük, így különösebb izgalom nélkül kijutottak a kikötőhöz vezető
útra. A sötétben talán nyakukat törték volna a partra vezető meredélyen, ha nem
állja az útjukat egy csapat vidáman dalolászó furcsa szerzet.
– Állj! Kik vagytok, és hová tartotok? Igazoljátok magatokat! – förmedt
rájuk az eperlovag.
– Mi vagyunk a Szélkirálynő matrózai, a Héttenger legvitézebb kalózai. Hát
ti, kik vagytok?
– Én az eperlovag vagyok, és épp kalózokat keresek, hogy megtudjam, hogyan
lesz valaki jó kalóz!
– No, akkor meg is találtad a választ, gyere velünk!
Azzal két megtermett kalóz karon fogta a megszeppent eperlovagot, és
vezetni kezdte a meredélyen lefelé. Zsürke legszívesebben visszafutott volna a
táborba, riadóztatni a vezért, de érzékeny orra hirtelen megszimatolta a
kalandot, és mire kettőig számolhatott volna, amúgy is egy megtermett kalóz
vállára vetve kalimpált. Mit tehetett, csöndben tűrte a sorsát, sejtve, ha
rúgkapál, könnyen a kikötő szikláin végzi, hacsak ki nem nő közben a szárnya.
A kalózok ismerhettek egy rövidebb utat a kikötőbe, mert mire Zsürke kettőt
pislogott, már a kikötői kocsma előtt álltak. Nagyot puffant a bejárat mellett
álló hálókon, de mire földet ért volna, már talpon is volt.
– Rumot! – kiáltotta az óriás, miközben feltépte az ajtót.
– Rumot! – kiáltotta az eperlovag is, és lehuppant egy padra.
Mihelyt megérkezett az ital, nem restelkedett, sőt mintha az udvariasságát
is elhagyta volna valahol, lefoszlott róla az álmodozó trubardúrság, és egy
húzásra lehajtotta. A kalózok ámulva figyelték. Lassan köré gyűlt a legénység,
röpködtek a korsók, sörrel, vizezett rummal és ki tudja még mivel.
Szó szót követett, miközben Zsürke az eperlovag mellett hegyezte a fülét, habár
nem mindent értett. Az eperlovagra kezdett hatni az alkohol. „Anna királynő
bosszúja” – egyre ezt ismételgette, mint valami tantrát, és ahogy Zsürke nem
figyelt, az eperlovag meglökte, hogy kiborult a korsója. Mire kettőt
pislathatott volna, az eperlovag észrevétlen gyorsasággal kicserélte a teli
korsóját Zsürke vizes korsójára, majd lendületesen meghúzta. Zsürke megértette,
mire játszik a másik, ahogy azt is, hogy nézelődhet kedvére.
Fogta a teli korsót, és kiaraszolt a fáklyák fényköréből. A kocsma szélső
szögleteiben, ahová alig jutott fény, furcsa alakok ültek, néhányan széles
malaclopó köpönyeget viseltek, ami alatt, ki tudja, mi rejtőzött. Tiltott áru,
hiszen egy kikötőben voltak? Vagy csak egy söröskorsó, amelybe észrevétlenül
folyt a máshol olcsóbban beszerzett ital? Az egyik hátsó asztalnál Zsürke régi
ismerőst vett észre. A szemére húzott kalap, a köpönyeg, a nyakra tekert sál
feletti hegyes orr tulajdonosában a szülőfalujában időről időre megforduló
garabonciásra ismert. Odaóvakodott az asztalhoz.
– Mi kell, kisfiú? – szólította meg a táborban használt keveréknyelven.
Zsürke a szülőföldje nyelvén válaszolt.
– Semmi. Köszönni akartam.
Az ismerős szóra a hegyes orr a kalappal együtt megmozdult, és alaposan
végigvizslatta Zsürkét.
– Abból a Duna melléki faluból vagy, ugye?
– Onnan.
– Hát téged mi szél hozott, hogy kerültél ide? A kalózokkal lennél? Nem akarsz
eljönni onnan?
– A landsknecht táborban lakom, önszántamból, jóuram. És az eperlovagot
kísértem el, meg akarja tudni, milyen egy kalóz…
– Na hiszen, szép kis lovag! Hanem gyere, te csak ülj le, s meséld el, mi
szél hozott, és merre visz.
Azzal Zsürke leült, láblógázás közben ugyan oda-odapislantott az
eperlovagra, hanem az jól elvolt az újsütetű barátaival. Így a sötétbe
burkolódzó csendes sarokban a kisfiú rendre elmesélte, mi szél hozta, merre
tart, mit látott. A garabonciás figyelmesen hallgatta, néha közbekérdezett,
néha kiegészítette.
Közben Zsürke azért ügyelt az eperlovagra is. Ha kellett, sompolyogva a
háta mögé állt, és észrevétlen mozdulattal kicserélte a teli korsóját vizes
korsóra. A kalózok a fejükbe vették, hogy asztal alá isszák a kerek képű,
álmodozó lovagot, ám ez minden igyekezetük ellenére sem sikerült, sőt az idő
előrehaladtával Zsürkének már óvatosnak se kellett lennie, úgysem figyelt rá
senki.
Egy ilyen alkalommal egy fiatal, réveteg tekintetű matróz kezdett beszélni,
de úgy, hogy lassan mindenki elhallgatott körülötte. Az eperlovag ugyanis még
sohasem látta a nyílt vizet, rákérdezett hát:
– Milyen a tengeren?
Erre felelt a vele egykorú. A válasz elbűvölte az e pillanatban kissé talán
naiv Zsürkét:
– A tengerész két kikötő közt él, a végtelen hátán utazik, napról napra
születik újjá, ahogy őseink, ahogy a saját élete kezdetén is vízben ringott,
úgy óvja most is a végtelen kékség, bünteti a haragos zöld, korbácsolja a
hószín tajték. Alatta a víz, felette az ég. Ismeri a csillagok és a nap
járását, elég a magasba emelnie a tekintetét, és megnyílik neki a tudás. De nem
csupán végtelen felszínből áll a tenger, ha alámerülsz, akkor fedezed fel
igazán a színek tündöklő kavalkádját, a halak és lények semmihez sem hasonlatos
sokaságát. A szárazföld csúcsaihoz és völgyeihez képest magasabb és mélyebb,
amerre lát a szem, s csak a madarak röptéhez hasonlítható a halak úszása.
Az eperlovag a száját is eltátotta bámulatában. Ekkor halkan megszólalt
Zsürke mellett a garabonciás:
– Ne feledd, ahogy a földnek, úgy a tengernek is van mélysége és magassága.
Minden táj, legyen síkföld, tengerpart, lankás hegyoldal, zord sziklarengeteg,
egyszerre rejt el, ölel, de könyörtelenül el is pusztít, ha kell. Nincs olyan
szöglete a világnak, ami ne lenne varázslatosan, rabul ejtőn szép és egyben halálosan
veszélyes. Hogy melyiket érzed otthonodnak, javarészt attól függ, merre ringott
a bölcsőd.
– A te bölcsőd merre ringott? – kapott a szón Zsürke, hogy végre
megtudhasson valamit az ismeretlenről.
– Amerre a tiéd, síkföldön. A szőke hajad, halvány bőröd, ami miatt itt
megbámulnak, rejtőszíned az aszú földön, a ringó búzamezők közt. Nyugtalan
vagy, folyton figyelmes, hiszen bezár ez a táj, a szemed nem pihenhet a
végtelen térségre függesztve, s szavaid meghallják, hiába suttogod, nem nyeli
el a puszta, visszaveri kő, bokor és hegyoldal. Maradj a landsknechtekkel,
hajózz a kalózokkal, de ne feledd, ha magadba térnél, békére vágynál, síkföldre
menj!
Azzal a garabonciás felemelkedett, és mire Zsürke kettőt pisloghatott, már
csak az üres korsóját látta. Megdörzsölte a szemét. Talán elaludt és álmodta az
egészet.
Közben a fénypocsolya közepén ülő tengeri medvék és az eperlovag teljesen
eláztak, és a tenger szépségéről szóló beszámolók után tengeri balladákat
kezdtek énekelni, miközben ügyeltek, nehogy kiszáradjon a torkuk.
Pitymallott már, amikor Zsürke végre rá tudta venni az eperlovagot, hogy hazatérjenek a saját táborukba.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése