Takács Viktória: Apa és a sárkány

 

Takács Viktória illusztrációi

 

Messzivég királyság

Alsóföld legszélén, Messzivég legvégén volt egy hatalmas kert. A kertben burjánzó virágok nőttek, illatos szőlő termett, fák nyújtóztak, és a kert mögött végtelen kukoricaföldek terpeszkedtek. Itt lakott Margaréta, aki gyakran felmászott a cseresznyefa koronájába, és onnan hallgatta a nyári hőségben ciripelő tücskök muzsikáját. Ilyenkor úgy nézett végig a birodalmán, mint egy valódi királylány.

Margaréta ötéves volt, és boldog. Nem tudta, hogy meddig tart a világ, nem gondokozott rajta, hogy mi van a nagy réten túl, ahol a szürke gémek és a gólyák mozdulatlanul álltak, vacsorára lesve. Koronára sem volt szüksége ahhoz, hogy királylány legyen, pont megfelelt neki a cseresznye-fülbevaló. Margaréta szülei és nagyszülei békében éltek együtt a kis házban, ami nem volt éppen palota, de kényelmesen elfértek benne még akkor is, amikor megszületett a kishúga, Veronka. Akkor lett teljes Margaréta boldogsága.

A kertben állt egy műhely, ahol Péter, Margaréta apja egész délután bütykölt, szerelt és kalapált. A kislány szerette hallgatni a kopácsolást, adogatni a csavarokat és a szerszámokat. Péter örült a kislánya társaságának. Ha elfáradt a munkában, leült Margaréta mellé egy sámlira, és elkérte a rajzfüzetét. Hiába voltak vastag, durva ujjai, a ceruzát mégis ügyesen forgatta, és mindig valami szépséges rajzot készített, amit Margaréta megpróbált lemásolni.

Gyakran meglepte Margarétát az ötleteivel. Hol fából készített kisrepülőt, amire hosszú zsineget kötött, és addig pörgette maga körül, míg az égbe nem repült, hol papírsárkányt ragasztott selyempapírból, hol meg vastag madzagokból csomózott cifra virágtartót. Esténként akrobatamutatványokra tanította Margarétát. Amikor végre sikerült egy sokat gyakorolt műsorszám, anya tapsolt és nevetett.

Kolloah, a sárkány

Az alsóföldi kukoricások után, a nagy réteken túl terül el Sárkányföld, ahol sok barátságos, vicces és bolondos sárkány között élt egy jelentéktelenül apró, de annál keserűbb sárkány, Kolloah. Ez a sárkány magányosan és boldogtalanul tengette az életét. Nem volt elég szerencsétlenség az apró termete, ráadásul szinte egészen átlátszó volt, ezért alig akadt, aki észrevette. Az emberek és a sárkányok is átnéztek rajta, hiába vágyott rá, hogy barátkozzanak vele. Szomorú volt és dühös, ezért esténként azon törte a fejét, hogyan változtathatna a sorsán.

Amikor Kolloah először találkozott Péterrel, úgy érezte, hogy talán mégis jóra fordul minden. Péter nemcsak észrevette, de még kedves is volt vele. Egész délután együtt üldögéltek. Kolloah végre elmesélhette valakinek, ami a szívét nyomja, Péter pedig megértette a kis sárkányt, és mivel ő is vágyott egy barátra, melegséget érzett a szíve tájékán. Kolloah minden nap várta Pétert, aki a tavaszi estéken gyakran eljött. Néha már szavak nélkül is értették egymást. A sárkány kezdte hinni, hogy valóban szerzett egy barátot. Sosem volt ilyen boldog. Esténkén nézegette magát a tükörben, és úgy tűnt, egyre kevésbé átlátszó, sőt, mintha nőtt is volna pár centit. Péter is vidámabb volt ebben az időben, mintha minden könnyebben ment volna neki.

A földek a nyár végén zöldről aranyszínűre változtak, a madarak már kevesebbet daloltak. Megszaporodott a munka, sok volt a tennivaló. Az emberek rengeteget dolgoztak, Péternek is kevesebb ideje maradt a barátjára. Fáradt volt, az estéit inkább otthon töltötte.

Kolloah csalódott. Ahogy telt az idő, megint egyre kisebbnek érezte magát. A keserűsége egyre csak nőtt, míg egy nap az orrlyukain ömleni kezdett a füst.

– Majd én megmutatom neked, hogy mi az a barátság – fortyogott magában bosszút forralva. Aznap éjjel nem aludt egy szemhunyást sem, és reggelre készen állt a borzasztó terv.

Kolloah bosszúja

Ha valaki kicsi, dühös és átlátszó, nehéz látványos bosszút állni. Kolloah tudta ezt, ezért éppen apró méretét és láthatatlanságát használta ki némi sárkányvarázserővel fűszerezve.

Egyszerűen beköltözött Péter szívébe.

Ez persze nem okozott szembetűnő változást, először nem is tűnt fel senkinek. Egy kicsit mégis mindenki megérezte. Olyan volt, mint amikor furcsa íze van a kakaónak, vagy vihar előtt feszültséggel telik meg a levegő. Péter türelmetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Mintha mindig harapós hangulatban lett volna. A család csendben figyelte a változásokat, Kolloah pedig boldogan helyezkedett el Péter mellkasában, hogy mindent elrontson hűtlen barátja életében, és végre kisajátítsa magának.

A varázsüveg

A dolgok egyre rosszabbra fordultak. Kolloah közben jól mulatott odabent az új, kényelmes otthonában. Működött a terve, esze ágában sem volt kiköltözni többé.  Margaréta szomorú volt és ijedt. Nagyon hiányzott neki a régi apukája. Egy nap, amikor asztalhoz ültek ebédelni, mindannyian érezték, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a veszekedés. Margaréta nem volt éhes, ezért a vizespoharából kezdett kortyolni. Addig itta a hideg vizet, amíg az utolsó csepp is elfogyott, de a poharat nem akarta letenni. És ekkor, ahogy apja felé fordulva átnézett a pohár alján, meglátta a sárkányt, Kolloah-t. Szinte megdermedt a látványtól, egészen rabul ejtette a felfedezés.

Tehát egy sárkány rabolta el az apukáját.

Ebéd után a szobájában vizsgálgatni kezdte a vizespoharat. Úgy tűnt, csak egy régi, vörösre színezett üveg, néhány arany csíkkal az oldalán, semmi több.

Elhatározta, hogy utánajár a felfedezésnek, és mindenkit megnéz a varázsüvegen keresztül. Nagymamával kezdte, aki a konyhában tüsténkedett. Régebben mindig dúdolt, miközben rendet csinált, de mostanában csak sóhajtozott. Margaréta a varázsüvegen keresztülnézve meleg fényességet látott a szíve körül. Ezen cseppet sem lepődött meg, üveg nélkül is tudott róla. Veronkán és anyán sem látott semmi furcsát. Ezután egy bokor tövébe kuporodott, és onnan figyelte a kertben kapálgató nagypapát. A kislány elmosolyodott örömében. Nagypapa kalapja alatt apró aranykorona csillogott.

Ki győzi le a sárkányt?

Margaréta a cseresznyefa lombjában ült, és azon gondolkozott, hogyan kergethetné el a sárkányt, de hiába törte a fejét, nem volt semmi ötlete.

– Bárcsak nagy és erős lehetnék! – sóhajtotta, és sírni kezdett.

Ahogy egy könnycsepp a fa törzsére hullt, az ágak megremegtek, és ringatni kezdték a kislányt.

– Ne sírj, Margaréta! A sárkányt nem neked, hanem Péternek kell legyőzni! – suttogta a fa.

– És mi van, ha nem is tud a sárkányról?

– Segíts neki, hogy lássa! Mutasd meg neki! – válaszolt a fa, és addig ringatta Margarétát, míg fel nem száradtak a könnyei.

A kislány egész nap gondolkozott, hogyan mutathatná meg Péternek a szívébe költözött sárkányt. A szobájában ült és töprengett, közben firkálgatott. Egyszer csak észrevette, hogy gondolkozás közben sárkányokat rajzol a lapra, és eszébe jutott a megoldás.

Színes ceruzákkal lerajzolta Pétert és a szívében trónoló sárkányt, akire jól emlékezett. Amikor elkészült, a rajzot bevitte a szülei szobájába, és az apja párnájára tette. Aztán rajzolt még egy képet, amit a műhelybe vitt. A harmadikat megint a szobában helyezte el, de nem elégedett meg ennyivel. Napokig rajzolt, míg a ceruzák el nem fogytak. Addigra a házat elárasztották Margaréta rajzai.

Páncélos lovag

Péter nem kérdezte a rajzokról Margarétát, sőt mintha kerülte volna a kislánya tekintetét. Csendes lett és rejtőzködő, aztán egy reggel összecsomagolt néhány holmit, és elment otthonról. Margaréta összeszedte a házban az összes rajzot, és a fiókja mélyére rejtette. Nem tudta, mi fog történni, csak várt. Üldögélt a fán, a ház előtt, aztán újra ceruzát fogott, és megint rajzolni kezdett. Először lerajzolta Pétert fénylő lovagi páncélban, aztán kettőjüket, ahogy papírsárkányt eregetnek. Amíg várt, sok-sok vidám rajzot készített.

Néhány hét múlva, egy délután, amikor Margaréta a bogarakat figyelte a fűben, végre megérkezett Péter. Csapzott és kimerült volt, fáradt szeme mégis csillogott.

Margarétának nem is volt szüksége a varázsüvegre, azonnal látta, hogy az apukája elkergette a sárkányt. A páncélos lovag csatázott és győzött. És nem barátkozott többet sárkányokkal.

Szerkesztette: Miklya Zsolt