 |
| Zelei Marcell illusztrációja |
A testvérek az egész délelőttöt a játszótéren töltötték. Képzeletükben a csúszda kilövőállomássá vált, a hinta rakétaként repítette őket a magasba, a trambulinból pedig Hold lett. A nap ugyan ködösen indult, de a színes játékokra ereszkedő fehérség beindította a fantáziájukat, és annyi kalandot találtak ki, mintha valóban messzire utaztak volna.
Egy idő után elfáradtak és megéheztek, így nem bánták, amikor hazaindultak. A lassú forgalom miatt csak vánszorgott az autó. Léva egy ideig unottan tekergette mogyorószínű copfját, aztán azon kezdett gondolkozni, mit játszhatna a kocsiban. Kicsit elszórakozott a kabátján végigfutó patentokkal, ki-be pattintgatta őket, de apa megkérte, hogy hagyja abba, mert ettől a hangtól alig tud az útra figyelni. Léva duzzogni kezdett, aztán felcsillant a szeme, és odaszólt a nővérének, Linkának:
– Barkochbázunk? Én találok ki először!
Linka megadóan bólintott. Ránézett a húgára, és darálni kezdte:
– Élőlény? Ember? Igazi? Hercegnő?
Igaz, Léva tízből kilencszer Disney hercegnőt talált ki, de most megsértődött, mert éppen a milói Vénuszra gondolt. Büszke volt rá, hogy eszébe jutott. Anyával tegnap nézegettek egy albumot, abból ismerte.
– Anya, Linka nem játszik rendesen! – panaszolta félig pityeregve.
Az utolsó kanyarhoz értek, már csak egy jelzőlámpán kellett túljutni, hogy megérkezzenek. Az egyre türelmetlenebb Léva nagyot kiáltott:
– Legyen zöld!
A fény abban a pillanatban váltott, így megállás nélkül tovább tudtak haladni. Anya felnevetett:
– Bárcsak minden kívánságod így teljesülne!
Hirtelen mindent zöld ragyogás borított be. A testvérek döbbenten összenéztek.
– Linka, mi történik velünk?
– Szerintem mostantól bármit kívánhatunk! Próbáljuk ki!
Régóta szerették volna, hogy az anyukájuk több helyen legyen egyszerre, Léva azonnal élt a lehetőséggel:
– Legyen még egy anya!
Ahogy ezt kimondta, hirtelen két anya ült a kocsiban.
– Most én jövök! – mondta Linka, és nevetve azt kérte: – Apa legyen dinó!
Linka kedvence a sztegoszaurusz volt, ami sajnos nem fér be egy kocsiba, ráadásul vezetni sem tud. Szerencsére már éppen leparkoltak a ház előtt. Sztegoapu kitörte magát az autóból, és kétségbeesetten nézett duplaanyura:
– Szedd le rólam az autó darabjait, és vakard meg a hátam, kérlek – pislogta.
A két anya és a lányok segítettek neki.
– Így már jó, apa? – kérdezte Linka. – Kívánjak még neked?
Sztegoapu az ajtóra nézett, és az éleseszű kislány rögtön rájött, hogy nagyobbat szeretne.
– Bárcsak olyan bejáratunk lenne, ami bármekkorára ki tud nyúlni! – kiáltotta.
A szülők ámulattal nézték, ahogy szempillantás alatt megnőtt a nyílás, és mindenki kényelmesen besétált a házba. A lányok egyre inkább belemelegedtek a kérésekbe. Először azt kívánták, hogy játékbolt legyen a lakásuk, amihez csillogós, rózsaszín fürdőszoba jár. Mindenhová süppedős szőnyeg került, és az egész család boldogan szökkent egyikről a másikra. Erről aztán eszükbe jutott, hogy új kertet is kívánhatnak, benne egy régi vágyukkal.
– Bárcsak olyan trambulinon ugrálhatnánk, ami egy lufi belsejében van! – kiáltották a lányok.
Pingvint és bálnát is kértek, de nem akármilyet! Az állatok beszélni tudtak, és mindenféle minta került rájuk: pötty, csík, szívecske. Mire idáig jutottak, a sok játéktól és fura állattól az egész lakás kusza mesevilággá változott. A trambulin és a játékbolt jó mókának tűnt, de semmit sem tudtak kipróbálni, mert a pingvin a lábukat csipkedte, aztán kipukkasztotta a trambulint körülölelő lufijukat. Linkának már lefelé biggyedt a szája, hatalmas sírás következett – volna. Még időben eszébe jutott, hogy csak egy szavába kerül, és helyre jönnek a dolgok:
– Javuljon meg minden! – kurjantotta. – És a pingvinünknek meg a bálnánknak legyenek barátai! – tette hozzá, mert félt, hogy az új léggömböt is kidurrantják unalmukban.
Végre mindenki jól érezte magát, amikor dörgő hangot hallottak. Először azt hitték, vihar közeledik, de hamar rájöttek, hogy csak sztegoapu gyomra korog. Persze, elfelejtettek enni! Azon töprengtek, mit kívánjanak ebédre, viszont azt nem tudták, hogy mit esznek a sztegoszauruszok. Linka most is okosan kért:
– Teremjen annyi dinóétel a kertünkben, amennyit apa szeretne, és duplaanyunak is jusson a kedvencéből, a zöldséges tacóból! Én pedig epres-csokis fagyit kérek lángossal!
– Én meg mogyorókrémes bagettet, és pattogatott kukoricát! – kiabálta Léva, aki hirtelen úgy érezte, majdnem olyan éhes, mint sztegoapu.
– Bárcsak olyan hosszú hajunk lenne, hogy a Holdig érne!
Ahogy elkiáltotta magát, a fürtjeik növekedni kezdtek. A két hajzuhatag mindent beterített a lakásban, kibuggyant az ablakon, és összefonódva hömpölygött az ég felé.
Ekkor Linkának remek ötlete támadt. A testvérére kacsintott:
– Másszunk fel a Holdra, bújócskázzunk a kráterekben!
Lévát nem kellett győzködni, már húzta is magát felfelé a haján, ahogy az Aranyhajban látta, Linka pedig követte. Amikor feljutottak, ámulattal látták, hogy odafentről nézve a Föld foglalja el az eget, és a hajfonatuk hídként köti össze a Holddal. Az eléjük táruló sötét tájban kisebb-nagyobb kövek, mélyedések lepték el a kopár felszínt, növényeknek nyoma se volt, és mindent finom, szürke por fedett be. Azonnal játszani kezdtek vele, és amint hozzáértek, csillogni kezdett a kezük. Egyszer csak riadtan ugrottak hátra, mert a félresöpört szemcsék alatt csillámló, élénk színű örvények keringtek.
– Ez mi lehet? – nézte Léva az ismeretlen valamit.
– Olyannak tűnik, mint egy színváltós felhő – ráncolta a homlokát a testvére.
A lányok tanácstalanul álltak, amikor hirtelen egy hang szólalt meg a fejükben.
– Kik vagytok, és honnan érkeztetek?
– Jé, valaki az agyamban beszél! Te is hallod? – kérdezte Léva Linkát.
– Igen, olyan, mintha egy hangszóró beszélne bennem – kacagott a nővére, majd bemutatkozott:
– A nevem Linka, ő pedig a tesóm, Léva. Kőbányáról jöttünk. És te ki vagy?
– Itt élek a Holdon – magyarázta a hang. – Én vagyok az az örvény, amit színváltós felhőnek véltetek. A testvéreimmel egy nagy, közös csillámfelhőben élünk, bármikor különválhatunk, és bármilyen alakot felvehetünk. Mi szél hozott ide titeket?
– Nem a szél hozott, hanem a hajunk, és bújócskázni jöttünk! – válaszolták a lányok.
– Az az egyik kedvenc játékunk! – mondta kuncogva egy éppen rózsaszín, éppen gumimaciszerű forma.
– Egy, kettő… – kezdett el számolni Léva, mire a színváltós felhő ezer darabra szakadt és szétszéledt.
A holdlakókat tényleg lehetetlen volt megtalálni, bárhová befértek. Nagyon megtetszett nekik a lányok haja. Belebújtak, és néha csattá, néha masnivá változtak, aztán amikor a testvérek majdnem rájuk bukkantak, kiszöktek és újra belesimultak a tájba.
Ezen Linka és Léva eleinte hatalmasakat kacagott, de az esélytelen küzdelemben egy idő után elfáradtak és sértődötten huppantak a hajpárnájukra. A hirtelen beállt csendben Léva arra lett figyelmes, hogy duplaanyu kiabál nekik. Összenéztek, egyre gondoltak:
– Bárcsak visszamehetnénk a Földre! – kívánták.
Ahogy visszafelé suhantak a hajcsúszdán, egyre jobban látták, micsoda felfordulás várja őket odalent. Az állatoknak hiába kívántak családot és barátokat, azok nem találták a helyüket, romba döntötték az egész környéket. Duplaanyu és sztegoapu nagyon várta őket, szerették volna visszakérni a régi önmagukat.
Amikor a lányok megértették, hogy micsoda káosz tört ki, nem tétováztak:
– Legyen minden úgy, mint régen! – kiáltotta Léva.
A tesók visszahuppantak, egyenesen az autós ülésbe.
– Na, gondoltál végre? – fordult a húgához Linka.
– Gondoltam, bizony! – sóhajtott elégedetten Léva.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése