Nagy Izabella: Őrizők

 

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

A parlagi pipitér kis virág a réten, nem illatos rózsa, sem
búzavirág kéken vigyorogva, a nagy fűbe kis szirma belevész.

A pipitérre ki vigyáz, tudakolod tőlem, csillog, vagyis ragyog kis szemed,
mintha mindent tudnék, mondom sietve. Mert mennem kell. Oda.

Ki öntözi, ki vigyázza, nem kímélsz, kérded rohanva,
csak egy gyomnövény, mondom rezzenéstelen. Mint akit nem érdekel.

Őrizők őrzik, hogy ne vesszen el? Vagy a nagy fű takarja be szirmait? – kérded,
és észre sem veszem, hogy magaddal rántasz megint.

Az őrizők nem őriznek mindent, mindenhol, felelem. Feladtam, hogy hagyjalak,
és siessek újra, siessek oda, ahol unalmasak az emberek.

Rám nézel. És én terád. Nem a mosolytalanság lesz komoly, nem a pipitér,
a kérdés mögött te vagyok és te én. Őrizőnk a rét, a fűszál és egy csepp korai harmat.

(Szeretettel egy engem őrizőnek)

Szerkesztette: Miklya Zsolt