A Pacsuli, a görények Orra című
mesesorozat 2. része
 |
| Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja |
Szóltam előre! Addig tornáztam, diétáztam, amíg visszanyertem az eredeti alakomat, és leadtam a sok nasi miatt rám rakódott plusz dekát. Hiába tettek hűvösre egy állatkereskedés titkos kódzárral ellátott ketrecébe, a rácsokon így már gond nélkül áttoltam magam. Jó, ez túlzás, nem annyira gond nélkül, mert a fejemet nem tudtam vékonyabbra aerobikozni, és beszorult. Először csak simán át akartam slisszolni a rudak között, de hamar rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Azon agyaltam, honnan tudnék szerezni szappant, hogy könnyebben kicsússzak, de ebben a bűzös állatokkal teli boltban előbb jön velem szembe egy jegesmedve, mint szappan. Addig törtem a fejemet, amíg eszembe nem jutott a megoldás: összenyaltam a mancsomat, aztán addig simogattam a ketrecet, amíg nyálas és csúszós lett, így végül sikerült kiszabadulnom a börtönömből. Nem mondom, hogy büszke voltam magamra, úgy nézhettem ki, mint aki éppen most született meg, de legalább magam mögött hagytam ezt a rémálmot.
Azt
a parkolót céloztam meg, ahonnan a sintér autójából bemenekültem. Emlékeztem,
hogy ott elég sok kocsi megfordult. Mivel fogalmam sem volt, pontosan hol
vagyok, és merre kell mennem, azt a mestertervet eszeltem ki, hogy belopódzom
egy kocsiba, ami a Kőrös-Maros Nemzeti Parkba tart, hiszen ott várt a családom.
Arra
nem gondoltam, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű: két napig a kukák mellett
kellett dekkolnom, mire végre megtaláltam a megfelelő fuvart.
Egy fiatal pár, aki épp kilépett az üzletből, ahonnan kiszöktem, azon tanakodott, hogy a fiú kibírja-e éhesen az utat a nemzeti parkig, vagy keressenek büfét közelebb. Már azon gondolkozott a srác, hogy egyen-e valamelyik tízkilós állatkajából, amit most vettek…Végül azért ilyen mélyre nem süllyedt. Lelkes híve vagyok bármilyen étkezésnek, de most kiabálni szerettem volna: menjünk már, majd ott megtömheted a búrád szalámis szendviccsel!
A jó hír, hogy ők is a gyors indulás
mellett döntöttek, a rossz, hogy én is menten éhen vesztem, de nem volt náluk
semmilyen finnyás görénynek való kaja, illetve azt hitték, hogy nincs. Amíg bepakoltak,
addig én beugrottam az egyik nyitva hagyott ajtón át a hátsó ülések alá, és elbújtam
egy kis lyukba. Elindultunk, de majdnem rosszul lettem az olcsó állateledelek
átható szagától, ezért addig szenvedtem, amíg át nem jutottam a túloldalra, az
anyósülés mögé. Itt megcsapta az orromat egy csodás illat: hetek óta poshadó
sajtos ropi! Valószínűleg régóta érlelődött, pont olyan lábszagúra, ahogy azt
szeretem, de ahhoz, hogy megszerezzem, még előrébb kellett kúsznom. Amikor
végre rágcsálni kezdtem, annyira belemerültem, hogy nem vettem észre, kilóg a
fejem az ülés alól, és a bajuszom Fruzsi – a csaj – lábát csiklandozza. Csapkodni
kezdett, közben morgolódott:
– Nyamvadt szúnyogok, szétcsípnek! Légyszi add ide a csípés elleni kenőcsöt,
odatettem melléd, az ajtóba!
Nem egy észlény, a csiklandozás és a
csípés nem ugyanaz, de ez nem tűnt fel neki. Gyuri fél kézzel kormányzott, közben
odapasszolta a levendulás kencét, amit a lány sietősen magára kent. Ideges
lettem. Ez az illatözön elrontotta a jó büdös ebédemet! Hátrébb húztam a
csemegét, épp újra belejöttem az evésbe, amikor vitatkozni kezdtek.
– Te valami dugikaját rágcsálsz? – támadt Fruzsi
a fiújára. – Hallom, hogy csámcsogsz, kérek én is belőle!
A méltatlanul megvádolt fiú felhördült.
– Nincs semmim, ha lenne, már neked adtam
volna! Szerinted miért vezetek százhússzal az országúton? – Fruzsi elszégyellte
magát: bocsánatot kért, és csacsogni kezdtek.
Engem annyira elfoglalt a falatozás, hogy
észre sem vettem, amikor hirtelen csend lett.
Egyszer csak közvetlen közelről két
gülüszem nézett az arcomba, fejjel lefelé, aztán hatalmas ordítás következett:
– Patkány!
– Patkány a nénikéd! – néztem vele
farkasszemet.
Gyorsan betömtem a maradékot a pofámba,
így már sokkal inkább hörcsögre hasonlíthattam, és veszettül rohangálni
kezdtem. Kár volt, az emberek a patkánynál csak a veszett patkánytól félnek
jobban.
Gyuri satufékezett, az autó megállt, nyíltak
az ajtók, és közös megelégedésünkre szélsebesen elhagytam a tett helyszínét,
ráadásul hirtelen megéreztem az otthon illatát!
Felcsaptam a fejemet és szimatolni kezdtem,
a lábam szinte magától vitt. Ma már szúnyognak és patkánynak is hívtak, szóval úgy
gondoltam, akár gepárd is lehetek. Rekordidő alatt hazaértem, ahol váratlanul
ért a fogadtatás: anyukám meleg leves helyett legszívesebben nyaklevessel
kínált volna, annyira haragudott rám, hogy szó nélkül eltűntem hetekre. A jól
begyakorolt kérlelő nézésemmel és öleléssel kellett meglágyítanom a szívét, de
aztán szinte sírva szorított magához. Hamar rájöttem, hogy igazából nem volt
rám mérges, csak halálosan féltett. Amíg elkezdte főzni az aznapi békát,
mindenről be kellett számolnom, egyszerre volt rám büszke és haragos, de amikor
végre együtt falatozott a család, láttam, hogy ott bujkál a mosoly a szája
szegletében.
A szökésem viszont nem maradhatott
következmények nélkül, így büntetésképpen egy hétig nekem kellett a
fűszerezéshez használt növényeket összegyűjtenem. Ez amúgy nem viselt meg,
imádom az aromákat!
Idővel megbocsátottak, és én cserébe megpróbáltam
őket megtanítani a szaglászás valódi művészetére. Ebből lett aztán a baj, mert
az egyik nyári reggelen az egész családot rábeszéltem, hogy kalandozzunk
messzebbre, megmutatom nekik az állatparkot. Ők féltek az emberektől, jobban
szerettek az erdő mélyén vadászni, de meggyőztem őket, hogy rengeteg új dolgot
tudok nekik mutatni. Azzal viszont nem számoltam, hogy egy óvodásoknak
szervezett napközis táborba keveredünk, a látványetetés zavart össze minket. Az
mégsem ér, hogy csak a ketrecbe zárt kollégák kapjanak a finom falatokból, arra
jutottunk, hogy nekik már úgyis sok lesz, most mi következünk.
Egy néni üveghangon, unalmas stílusban mesélt
a gyerekeknek az állatokról, elkezdtem lökdösni a többieket, hogy induljanak el
gyorsan. A tesóm, Daginani hirtelen olyan éleset sikoltott, hogy még az
állatgondozót is felülmúlta, mondjuk, én is megtorpantam, amikor egy farkas
nézett velünk szembe pár centiről. Nézésben ezek profik, majdnem halottnak
tettettem magamat ijedtemben. Szerencsére egy üveglap megvédett minket, hamar
továbbálltunk.
A következő ketrec előtt családilag sokkot
kaptunk, mi van itt, túlélőtábor? Gigantikus keselyűk habzsolták az ebédjüket, közéjük
sem tudtunk volna feltűnésmentesen elvegyülni. Végül a mókusok helyét
választottuk ki, hátha itt nekünk is jut pár falat finomság. Amúgy máskor tiltakoznék,
ha valaki hozzájuk merne hasonlítani. Óvatosan beosontunk a ketrecükbe, a
villáskulcs alakú karmaim ezúttal is jó szolgálatot tettek, csak most nem
kifelé, hanem befelé mozogtunk. Amint bezárult mögöttünk a rács, majdnem
visszafordultam, hirtelen beugrott, amikor ketrecbe kerültem, pár másodpercig
alig bírtam megmozdulni az emlékek miatt. Akkor tértem magamhoz, mikor Pupuládé,
a húgom oldalba lökött, azt mutogatta, hogy lebukunk, ha sokáig egyhelyben
szobrozunk.
A bentlakók megszeppentek, nem csoda, az
előző állatok után eldöntöttük, hogy most mi leszünk a helyi vagányok. Hatalmasra
tátottuk a pofánkat, lássák csak az éles fogainkat! Még rémisztőbben festettünk
volna, ha nem repül bele egy légy a nyitott számba, pár percig könnyek közt
köhögtem, mondjuk, előételnek nem volt rossz. Mikor magamhoz tértem, olyan
vehemensen csapódtunk a ketrec oldalához nyújtott falatokért, hogy a mókusok nem
mertek ujjat húzni velünk.
Az ételeket osztogató gyerekek jókat
kuncogtak, ők is rájöttek, hogy mi nem a normál program részei vagyunk. Sajnos
az ott dolgozók hamar kiszúrtak minket, és hiába próbáltunk eliszkolni, sorban
elfogták az egész családunkat.
A legjobban az ijesztett meg, hogy simogattak
bennünket és örültek nekünk, mert görény még nem élt az állatparkban eddig. Azt
hiszem, be akarnak minket költöztetni az egyik megüresedett ketrecbe.
Segítség, ezentúl itt fogunk lakni?
Szerkesztette: Majoros Nóra és Czeiner-Szücs Anita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése