 |
| Illusztráció: Sallai Regina (Bátaszéki Kanizsai Dorottya Általános Iskola és AMI) |
Kalahütty, a majdnem kék madár minden hajnalban felkelt.
Énekelt egy és negyedórát, hogy felébressze a mindig morcos felnőtteket, az ásítozó gyerekeket és az éjszakai házőrzéstől kótyagosan vakaródzó kutyákat. A macskákat hagyta aludni.
Napközben gumicukorszerűen nyúlós kukacokra és ropogós rovarokra vadászott.
Délután, míg a macskák lomha léptét leste az öreg diófa magasából, elnassolt egy-két arra repkedő legyet.
Végül este, mikor a napsugarak olyan laposan érkeztek, hogy alig pattantak vissza a csőre hegyéről, felszívta a begyét és eltrillázta a takarodót. Még akkor is, ha sem a még mindig morcos felnőttek, sem az újra ásítozó gyerekek, sem az egész napos szaladgálástól kótyagosan vakaródzó kutyák nem figyeltek rá. A macskák elől meg, akik bezzeg felkapták a fejüket a füttyszóra, hátha lesz belőle egy jó rigóvacsora, egyszerűen elreppent.
Teltek a hónapok és évek, míg egy hajnalon Kalahütty, aki már csak egészen kicsit volt kék, meglátta magát egy pocsolya tükrében és úgy döntött: elmegy inkább atomfizikusnak.
Mikor leszállt a Műszaki Egyetem tetején és körbenézett, látta, hogy a leendő atomfizikusok is mind morcosak, ásítoznak és kótyagosan vakaródznak. Ez a morcos, ásítozós, kótyagos vakaródzás a kísérleti atomreaktor mellett is folytatódott. Kalahütty úgy döntött, hagyja a tanulmányokat, inkább letáborozik egy folyami hajó kapitányának fülkéje tetején és kitanulja a hajóvezetés mesterségét. Bár a kilátás és a mindennapi rovarreggeli remek volt, és a Dunából felpattanó napsugaraktól egyre kékebbnek érezte magát, Kalahütty egy idő után unni kezdte az állandóan őt fotózgató utasokat és a morcos, gyakran ásítozó és kótyagosan vakaródzó hajóskapitányt. Úgy döntött, a következő folyóparti városban kiszáll, méghozzá a 14. ház 3. ablakába költözik át, ahol biztos megtalálja a neki való mesterséget.
A kiválasztott ablak nyitva állt. Az ablak mögött csupa önfeledten hahotázó ember nézett egy férfit: a humoristát. Kalahütty leült az ablakpárkányra és figyelni kezdett.
A humorista csak állt és beszélt. Az emberek röhögtek. A humorista tovább beszélt. Az emberek tapsoltak. A humorista tovább beszélt. Az emberek csapkodták a térdüket kacagás közben. Kalahütty kezdett ráérezni a humorista beszédének ritmusára. A humorista tovább beszélt. Az embereket mintha csiklandozták volna őket, úgy nevettek. Kalahütty úgy érezte végre megtalálta, akit keresett. Annyira belemerült a humorista megfigyelésébe, hogy egy pillanaton múlt, hogy nem egy lomhán lopakodó kóbor macska gyomrában végezte.
Mire a hoppon maradt kandúr elhagyta a párkányt és Kalahütty visszaülhetett tovább tanulni a nevettetés mesterétől, a terem kiürült: a humorista eltűnt.
A majdnem kék madár három nap és három éjszaka várta, hogy a humorista visszajöjjön. Várt, mikor az ablakot becsukták. Várt akkor is, mikor a ház gondnoka próbálta egy partvissal repülésre biztatni, várt, mikor az ég nagyot döndült és ömleni kezdett az eső.
A negyedik nap, mikor a ház teteje, amit már régóta fel kellett volna újítani, megadta magát egy viharos erejű széllökésnek, Kalahütty párkánya is leszakadt.
Az omlás után felszálló portól a madár teljesen szürke lett, ijedtében csak repült és repült, míg egyszer csak hazaért.
Megszokott fészkében azonnal elaludt, s mikor hajnalban felébredt, meglepődve látta meg egy harmatcseppben ragyogóan kék tollait. Ahogy ásítva a fészke szélére kapaszkodott, a szemközti ablakban megpillantotta a humoristát. Épp friss magokat szórt a párkányra két önfeledten csipegető kacagó gerlének.
Szerkesztette: Mészöly Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése