Tallián Mariann: Az álmok lánya

 

Illusztráció: Mező Bianka
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Azon a földön, ahol nyáron a föld sárga homoktenger, télen pedig olyan repedezett és szikes, hogy még a talp is megfeketedik belé, és ahol vizet csak tartályokban látnak a gyerekek, ahol a nap olyan nagyon szereti a földet, hogy ölelésétől megfulladnak az élők, ahol lepkék helyett legyek zümmögnek és gomolygó sokaságuk ellepi a kecsketejes üveget, ahol szivárványszínű ruhákban járnak az asszonyok, és ringásuk elbódítja a kisdedeket, ahol a tigrisek némán merednek a tájra és titkokat rebegnek, ott, ahol az elefántcsordák királyi méltósággal vonulnak dzsungelpalotájukba, a zsiráfok pedig az égre emelik fel az emberek tekintetét, ott, a Földnek ezen a varázslatos tájékán élt egy bronzbőrű kislány.

Hosszú karja, sudár termete, vékony lába és karcsú dereka nádszálra emlékeztetett. Fején kúp alakú kontyba tekerte ébenfekete haját, és fénylő, dús ajka fehér elefántcsont gyöngysorra hasonlító, végtelen fogsort rejtett. Ékszerei közt nem volt fekete ében, sem fehér agyar, színes kerámiagyöngyök garmada díszítette kecses nyakát és finom csuklóját. Lábán sem cipőt, sem szandált nem hordott, a természet adta talajon mezítláb lépegetett, és talpa könnyedén süppedt a homokba. Igéző szempillái rabul ejtették azt, aki ránézett.

Ez a lány a faviskók tövében meghúzódó árokparton üldögélt a legtöbbet. Lábait gyakran lógatta a kiszáradt patakmeder felett.

Képzeletében megelevenedett a folyó és elsodorta a kiszáradt gallyakat, hömpölyögve áradt felé olyan sebesen, hogy talpát érintette a meredek parton felcsapódó áramlat. Lazacok ugráltak belőle, és a víz felett szitakötők repdestek.

Mikor elunta a képzelődést, elővette a mobiltelefonját és simogatni kezdte, ahogyan azt a felnőttektől látta. A fekete dobozkából éppen olyan sebesen érkezett az információáradat, mint a víz képzeletében. A világító felületen megjelenő káprázatos világ rabul ejtette, olyanokat látott, amiről még álmodni sem tudott, még a képzeleténél is érdekesebb volt minden. Ahogy egyre lelkesebben csalta ki a dobozkából az izgalmasabbnál izgalmasabb képeket, egyszer csak egészen különleges dologra bukkant.

Egy színpadon rózsaszínű ruhában, áttetsző szoknyácskában lányok táncoltak, a szélnél is kecsesebben lebegtek. Karjaikat emelgették és kezük középső ujjával felmutattak az égre, fejükkel követve a mozdulatot. Egy idő után fiúk szökdeltek be a színpadra és felkapták a lányokat. Légiesen és könnyedén pördítették a magasba őket, és amikor földet értek, véget nem érő körforgásba kezdtek.

Ebben a táncban semmi sem hasonlított arra a világra, ahol ő született. Csipkés, fátyolszerű anyagokból varrott, egyszerű kelmét viseltek, bőrük fehér volt, termetük magas és törékeny, lábukon topánkát hordtak. Körbefűzték a vádlijukon, mégsem a talpukon lépdeltek, hanem a lábujjaik hegyén. Érthetetlenül csodálta hogyan lehetséges ez, hogyan tudnak így táncolni, a talpuk orrán.

A lányt, mintha varázsütés érné, olyan izgatott lett, megbabonázta ez a tánc, mely a föld fölé emelte a tekintetét, és megérintette a lelkének a szélét. Megpróbálta hát! Felállt, és a lábujjaira emelkedett, egy-két másodperig megtartotta magát, azután elesett. De újból felpattant, és megpróbálta, újra felemelkedett. Addig gyakorolta, míg lábujjain piros folt nem éktelenkedett.

Másnap a kiszáradt meder szélén egyensúlyozott, gyakorolta a légies mozgást, és amennyire csak tudta, az ég felé emelte karjait és felmutatott. Csuklóját finoman hajlítgatta, karjait a feje fölött jobbra-balra lengette, és amikor sikerült, lábujjhegyre emelkedett. Gyakran elbotlott, elesett, véres lett a térde, a könyöke. Minden nap feladta, estére megutálta az egészet, és azzal a szándékkal heveredett le a felfüggesztett hintaágyára, hogy nem próbálkozik tovább. De reggelente szívének zsibogására ébredt fel álmából és tudta, hogy táncolnia kell. Újból nekiveselkedett, és szép lassan, hosszú idő elteltével egyre izmosabb lett. A lába, talpa megerősödött, mind ritkábban esett el. Mikor a karjának íves mozdulata igen szépre sikeredett, akkor felemelte a lábát is, hol egyiket, hol másikat. Elhatározta, hogy jobb lábának megemelésekor a bal karjával az égre mutat, ahogyan azt megfigyelte a mobiltelefonján. Ezt aránylag hamar megtanulta. Ezután viszont nagyon nehéz mutatvánnyal próbálkozott. Míg a jobb lábát felemelte, és a bal karjával az égre mutatott, megpróbált a bal lábával felemelkedni, mintha elrúgná magát a földtől. 

Ez azonban nem sikerült, és összeesett, a fájdalomtól eltorzult az arca, zokogni kezdett. Hazatérvén a sarokba fészkelődött és szomorúan sírdogált. Az anyukája észrevette, hogy a lánya bánatos, és hozzá sietett. Meglátta a vérző ujjakat, a kék foltokat a lábán, a kezén és mélyen belenézett a szemébe. A fekete szempárból, mint a kiszáradt patakból annak előtte, mikor még sodródott a folyón a fatörmelék, záporozni kezdett a könny. Számonkérte a lányát, mi történt, hogy ennyire összetörte magát. Ő megmutatta a mobiltelefonján a balettelőadást, amit látott, és ami nélkül, úgy érezte, már nem képes tovább élni. Az anyukája megölelte, és megkérte, hogy mutassa meg neki ezt a táncot, amit úgy neveznek, hogy balett. A lánynak mosolyra húzódott a szája, és azonnal táncolni kezdett. Suta mozdulatai döcögtek, a lába gyakran kifordult, mozgása olyan volt, mint amikor a kecskék szökdelnek. Az anyukája csak ingatta a fejét. A lány nagyon elszomorodott, és elhatározta, hogy véget vet ennek az egésznek.

Telt-múlt az idő, a kislány felcseperedett. Szép hölgy lett belőle, olyan szép, mint egy harmatcsepp a füvön. Arra járt egy tehetős férfi, és meglátta, ahogy az árokparton szökdécselt. Bolondos próbálkozásai megnevettették és beleszeretett. Amikor megkérte a kezét, egy hatalmas arany nyaklánccal kedveskedett neki, mire a lány azt válaszolta, hogy csak akkor megy hozzá, ha egy balettcipőt vásárol neki.

A férfi akkorát nevetett, mint még életében soha, és a szívét elöntötte a boldogság. Egybekeltek, és ez a lány vidámsággal ruházta fel dolgos hétköznapjait, örömmel vonta be a fáradt reggeleket, és ha rossz kedve támadt, táncolt neki, ezzel pedig jókedvre derítette. De a lány ettől nem lett boldog, mert a férfi a rögös földet taposta napestig, és az ő lelkének széle még szomjasan maradt, mint a kiszáradt meder a patakparton. Őt az tette boldoggá, hogy balettcipőt kapott, és végre, olyan sok próbálkozás után a magasba lendült, megtartotta magát, és úgy érezte, hogy megérinti az eget.

Elképzelte a vizet, hallotta zubogását, mint egy hal ficánkolt jobbra-balra, ahogy az áramlattal együtt sodródott. Vagy egy sűrű erdő sötétjében bujkált réveteg álmodozásában. A fák mögül kukucskált, úgy kergetőzött a társaival azokon a hűvös, bőrét pezsdítő napokon. Néha, álmodozásában lepkeként repdesett egy virágos parkban, ahol a sövények labirintusában keringett körbe-körbe, pilleszárnya lengedezett a hűvös szélben. Alatta piros, kék, sárga virágok között cukrok és nyalókák, kis palotácskák nőttek ki a földből, ő pedig óriásira nőtt, olyannyira, hogy semmi, de semmi sem érhetett fel hozzá. Táncaiban odáig merészkedett, hogy egy színpadra képzelte magát, és a táncoslányokkal együtt balettozott.

Aztán egyszer csak minden megváltozott. Hatalmas vihar kerekedett, a sötét fellegek fenyegetően ültek az égaljára és tölcséres szájukkal ijesztgették az embereket. Világító testek zuhantak a sivatagos homokföldbe és krátereket szaggattak bele. A széthulló homok maga alá temette a viskókat és a házakat egyaránt. Mindenkinek menekülni kellett a gonosz ellenség fegyvertüze elől.

A madarak lehullottak a fekete égből, és irtóztató robajjal szárnyas gépek száguldoztak körülöttük. A menekülők mögött sziporkázó tüzek égették a talpuk nyomát. A lány szaladt a töltés mentén, kezében a balettcipővel, nem nézett hátra, nem látta, mivé lett szeretett otthona, nem látta, mi történt szeretteivel. Aztán nagy robajjal egy gránát csapódott be a közelében, és a lány elájult.

A felhők fekete mezeje virágos rétté változott, a madarak színes szitakötőkké, és rajokban repdestek körülötte. Ahogy szétnézett, egy tavat látott maga előtt közepén egy szökőkúttal. Szemei szikráztak, az égben kergetőző tűzzápor egy ünnepség közepére csalogatta az álmok lányát. Lába alatt cukorváros terült el, szivárványos ruhákban özönlött a nép, és ő ebben a színes forgatagban meghallotta a muzsikát, amitől ez a rettentő zaj csodaszép szimfóniává változott. Szívecskék pulzáltak a felhőkben, mint a telefonon. Körülöttük lepkék, szitakötők. Ő pedig táncolt a mezőn. Köré sereglettek a többiek, és a fehér bőrű táncoslányokkal együtt körtáncot járt.

A szökőkút vízcseppjei megérintették a lány arcát, és lassan ébredezni kezdett. Amit látott, nem a zöld mező volt, és nem a szökőkút, nem szívecskék és nem szitakötők zsongtak körülötte. De ő felállt és menekült tovább. És addig meg sem állt, míg el nem érte álmai színpadát. 

Szerkesztette: Fodor Veronika