 |
| Illusztráció: Bódi Kati |
És Tanika útnak indult. Frissen, kipihenten, kalandvágyón, birokra hívva a nyarat.
– Nem is így volt – szólt közbe Tanika. – Nem voltam kipihent, mert az éjjel alig aludtam, mert leeresztett a gumiágyam, meg meleg is volt. És eszem ágában se volt birokra hívni a nyarat, én csak azt gondoltam, hogy csak elsunnyogok az árnyékban, ki akar manapság birokra kelni bárkivel is.
Szóval, Tanika útnak indult. Száguldott a gőzparipán, zakatolt, csattogott, fújta a haját a menetszél.
– Hát először is – vágott közbe Tanika –, nem gőzparipa volt, hanem villanymozdony, és nem is száguldoztunk, inkább alig vánszorogtunk a sínhiba miatt.
Tanika hozzám hajolt, és a fülembe súgta:
– Szerintem a mozdonyvezető se aludt az éjjel, talán az ő gumiágya is leeresztett.
Mikor Tanika leszállt a vonatról, meghúzta a nadrágszíját, magára aggatta az útitáskáját, a poggyászát, a hátizsákját, a hálózsákját, a cekkerét, a vekkerét, a demizsont és a mindentíró mesetollát.
Tanika a fejét csóválta.
– Nem is hoztam ennyi holmit. Két táskám volt. Egyik az egyik kezemben, a másik a másik kezemben. Még jó, hogy két kezem van két táskához. Ez így van kitalálva.
Tanika elindult hegyen-völgyön fel-le, a sivatagon keresztül, az áthatolhatatlan mocsáron át, átrágva magát a sűrű kerekerdőn. Átkelt a végtelen réten. Izzadt, fázott. Haláltfélt, lihegett, vacogott, de csak ment: fittyet hányt a szembejövő beduinokra, a kerekerdőben lakó Pakuk madárra, a réten kóborló vad és mérges Tigriskutyára, aki úgy trancsírozza ki az embert, hogy közben a farkát csóválja, és minden ilyen leírhatatlan szörnyűségre.
– Csak a kukoricamezőn kellett átmennem – mondta Tanika –, és különben is olyan meleg volt, hogy alig találkoztam valakivel.
És utána Tanika megérkezett a kimondhatatlan út-el-á-ga-zó-dás-hoz, ahol megpihent, és ivott a kulacsából, amiben otthoni víz volt.
– Eperízű ice tea volt – kötekedett Tanika.
Nem sokáig várt ott Tanika, mert éppen arra járt a tengeren túlról érkezett kedves óriás, a jobbormányos elefántjával.
– Hát hova mész, Tanika? – kérdezte az óriás mosolyogva.
Tanika nem ijedt meg az óriástól, bátran, csillogó szemmel így válaszolt:
– Kisszékelyre.
– No, akko’ come on! – mondta az óriás, aki láthatólag nem volt magyar. Messzi Albionból érkezett. – Gyere, mássz fel az elefántomra, de a másik oldalt, ne itt, mert ez egy ángélus állat.
Ekkor Tanika feldobálta az elefántra az útitáskáját, a poggyászát, a hátizsákját, a hálózsákját, a cekkerét, a vekkerét, a demizsont és a mindentíró mesetollát, végül ő maga is elhelyezkedett a jókedvű óriás mellett.
– Nem is igaz – vitatkozott Tanika –, csak egy borostás, nagydarab autós volt egy jobbkormányos Golffal.
Ment, ment az elefánt, hátán az óriással és Tanikával. Lobogott a hajuk, illetve csak Tanikáé, mert az óriásnak nem sok haja volt. Neki a szakálla lobogott. Kacagtak, kurjongattak, visszhangzott tőlük a völgy, az erdő, a csobogó patak és fejük felett a bárányfelhők.
– Csak beszélgettünk – ellenkezett Tanika –, nem kurjongattunk.
Végül Tanika megérkezett Kisszékelyre. Elbúcsúzott óriás barátjától, megígérte, hogy ha még egyszer erre jár, okvetlenül, feltétlen, istenuccse, így görbüljön meg, unbedingt felkeresi őt, és isznak egy kupica kútvizet, amitől színes álmai lesznek az embernek. Hosszan integettek egymásnak fehér zsebkendővel.
– Csak kezet fogtunk – kotyogott bele Tanika.
– És ezután mi történt, Tanika?
– Hát… megérkeztem. Körbenéztem, ettem egy lecsót, és ittam kávét. Majd írtam egy mesét.
– Milyen mesét?
– Egy Lázár Ervin-mesét.
– Na, ne nagyképűsködj! Tudod mit, a mese írt téged, Tanika. De ne búsulj, ez bárkivel megeshet itt, Kisszékelyen, bárkivel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése