|
Illusztráció:Kovács Réka
|
– Ne
haragudj, édesem, de kínoz az isiász, nem tudom most vállalni – mondta
nagymama.
– Csak
akkor, ha ti is jöttök vele! Mindketten – mondta a másik nagymama.
– Csak nem
képzeled, hogy ide még egyszer beteszi a lábát?! – kiabált Géza bácsi, és
lecsapta a telefont.
– Nincs az
a pénz – mondta Emese, a tavalyi babysitter.
– Rossz
magaviselete miatt az iskola nyári táborában nem áll módunkban fogadni a
gyermekét – mondta kimért hangon Olga néni, a napközis tanárnő.
Anya
felsóhajtott. Most mi a csudát csináljon? Apa elutazott egy hétre, és neki is
dolgozni kell reggel nyolctól délután ötig. Fene essen abba fránya nyári
szünetbe!
– Persze,
hogy behozhatod – mondta Ábris, anya főnöke. – Gizike úgyis szabadságon van,
üres az asztala. Elindítasz neki egy mesét a gépen. Vagy megkérem Robit,
telepítsen valami versenyautós játékot. Kap egy fülhallgatót, akkor nem zavar
senkit. Ellesz így akár egész héten!
– Ez nem
fog működni – sóhajtotta lemondóan anya.
Ült a
konyhában, az ablak előtt. Arcát a kezébe temette. Kintről, a gangról ordítozás
hallatszott.
Kezdődik –
gondolta anya, és olyan nehezen állt fel, mintha lassítani akarná a pillanatot.
Nem akart megint szembeszállni a szipirtyóval. A szipirtyót Margitkának hívták,
és az arcán boldogan kisimultak a ráncok, amikor ordibált, a szája meg úgy
ficánkolt, mintha lángnyelvek nyaldosták volna vörösre, és nem egy lejárt
szavatosságú rúzs. A lassított pillanat is eltelt. Anya az ajtóhoz lépett,
kinyitotta. Beáradt Margitka haragja. Kezében egy felmosó mop, azzal kergette
Tanikát.
– Letépte!
Letéééépte! – üvöltötte artikulálatlanul Margitka, Tanika pedig futott előle és
nevetett. Bemenekült anya mellett, a félig nyitott ajtón. Megbotlott az
előszobában a cipőkben, csattanva esett a padlóra a cipőkanál. A szobaajtóból
még visszafordult, és a nyelvét öltötte Margitkára. Aztán bevágta maga mögött
az ajtót, és anya hallotta, hogy az indiánüvöltést gyakorolja, amit tegnap
legfőbb tanulságként a Winnetouból szűrt le magának.
Anya az
órára nézett.
Amikor
Margitka még mindig dúlva-fúlva kivonult az ajtón, kezében a moppal, újra az
órájára nézett. Harmincöt perc. Keményebb harmincöt perc volt, mint amikor az
igazgató általános iskola hetedik osztályában raportra hívta, mert csókolózott
egy nyolcadikos sráccal a folyosón. Margitka túl tudott tenni az igazgatón,
pedig akkor, hetedikben, azt hitte, hogy túl van élete legrosszabb lelki
beszédén.
Anya
csendben visszalépett a konyhába. Nekiállt mosogatni, és megállapította, hogy a
könny remek zsíroldó.
Két
tányérral később kopogtak.
Nem akarom
– gondolta, de megtört engedelmességgel kinyitotta az ajtót.
Nem
Margitka volt, megkönnyebbült.
– Ne
tessék haragudni ezért a szörnyű ricsajért, Ervin bácsi – mondta. – Nincs
itthon Gergő, és nem bírok Tanikával.
Ervin
bácsi nem az otthoni ruháját viselte, látszott, hogy készül valahova. Általában
jóban volt Tanikával, de most úgy tűnt, nála is kihúzta a gyufát. Biztos így
lehetett, különben nem fordult volna vissza.
Még az is
lehet, hogy elkésik – gondolta anya, mintha vigaszt keresett volna abban, hogy
még cudarabbul érzi magát.
Ervin
bácsi behúzta maga mögött az ajtót.
– Éppen
indulok Kisszékelybe – mondta.
– Nagyon
sajnálom, ha elkésik miattunk.
Ervin
bácsi hunyorgott.
– Ha
Kisszékelybe megyek, mindig elkések. Csak akkor nem késnék el, ha ott maradnék.
Anya nem
igazán értette, de nem akadt fenn ezen. Ervin bácsi néha furcsákat mondott.
–
Segítségére lenne szükségem.
– Bármiben
segítek, ha tudok, Ervin bácsi. Csomagoljak ételt?
Ervin
bácsi csóválta a fejét.
– Úgy
alakult, hogy most egyedül utazom, és rühellek egyedül menni. Kölcsön szeretném
kérni a gyereket.
Anya
elnevette magát.
– Nem
viccelek – mondta Ervin bácsi szinte sértődötten.
– Ne
haragudjon, Ervin bácsi, de nem engedhetem el.
– Nem ér
rá?
– Sajnos
túlságosan is ráér, de egyetlen nagymama, nagypapa, nagybácsi, nagynéni,
babysitter és napközis tanár sem vállalja, hogy vigyáz rá.
– Hát
akkor semmi akadálya, hogy eljöjjön velem! Egy hét, és visszahozom.
– Ervin
bácsi, maga is tudja, milyen a Tanika. Rossz.
Ervin
bácsi legyintett. Anya pedig kezdett megmérgesedni.
–
Engedetlen, szófogadatlan, hiperaktív, szemtelen, megbízhatatlan – sodorta egy
szuszra.
–
Befejezte?
– Tudnám
még sorolni.
– Rendben.
Akkor csomagoljon. Tíz perc múlva indulunk.
Anya
csomagolt. Közben végiggondolta, hogy vajon egy felelős szülő elküldheti-e a
bogaras szomszéddal a kezelhetetlen gyerekét egy hétre egy olyan településre,
amelyről nem is tudja, létezik-e egyáltalán. Aztán meghallotta a tökéletesre
fejlesztett indiánüvöltést, és úgy döntött, Ervin bácsi nem bogaras, egy hét
nem a világ vége, és Kisszékely biztosan létezik, hiszen neve is van.
Tanika
ment, és egy hétig csend volt a lakásban. Senki sem rohangált fel és alá a
gangon. Nem csúszott, nem mászott, nem fütyült, nem csapkodott, nem tépte,
törte, nyalta, csente. Margitka jobb híján a Kovácsék Hannájával zsörtölődött,
akinek emiatt majdnem annyira hiányzott Tanika, mint anyának.
Tanika
legalább nem bőg – gondolta anya.
Anya nem
tudott megnyugodni, csak akkor, amikor Tanika hazatért. Úgy szorította magához,
mintha egy éve nem látta volna. Tanika adott két cuppanós puszit, aztán
beszaladt a szobába.
Anya Ervin
bácsihoz fordult, aki az ajtóban toporgott.
– Nem volt
vele gond? – kérdezte félve.
– Ugyan – felelte
Ervin bácsi. – Szívesen elviszem máskor is.
– Mégis
mit csináltak egy hétig? – kérdezte gyanakodva anya.
Ervin
bácsi megrántotta a vállát.
–
Semmit.
Azzal
megemelte a kalapját, és átballagott a gang túloldalára.
Mégis mi
az a semmi? – morfondírozott anya.
Pedig
könnyen megtudhatta volna. El kellett volna mennie oda, ahová Tanika és Ervin
bácsi. Mert ott minden tudta, mi az a semmi, amit egy hétig csinálni lehet.
Tudta az erdőbe fonódó rét, a réten a szöcske, a vasfű, a csenkesz. Tudta a
löszmélyút, a partoldalba szakadó gyökér, a gyurgyalagodú, és tudta a hajnali
fény meg az esti fény. Talán a szíve mélyén tudta anya is. Mert legközelebb,
amikor Ervin bácsi bekopogott, már nem kellett csomagolni. Készen állt a
bőrönd.
|
Illusztráció: Safranek Zita
|