 |
| (c) Damó István |
Ó, azok a gyerekkori meséink, amiket szüleink és egyéb családtagok meséltek nekünk lefekvés előtt! Azokat nem lehetett túlszárnyalni!
Anyának nagyon kellemes hangja volt, és mivel órákig elhallgattuk volna öcsémmel, ahogy mesét olvas nekünk, ezért a leghosszabbat választottuk ki a könyvből. Bár nagyon ritkán értünk el a végére, mert anyu általában elaludt közben, mi meg ott maradtunk tűkön ülve. Magunknak kellett befejezni a mesét.
Apa matektanárként dolgozott, az ő meséi leginkább a szöveges feladatokhoz hasonlítottak. Adott egy háromfejű sárkány, aki találkozott egy hétfejű sárkánnyal, kezdte. Tehát ebben a pillanatban hány sárkányfej van a mesében? Úgy van: kilenc! A háromfejű sárkánynak három szeme van egy-egy fején, a hétfejűnek kettő-kettő. Akkor most hány szem közt beszélget a két sárkány? Így van: huszonöt. A sárkányok felett elrepül egy vadlibacsapat, amely óránként huszonöt kilométert tesz meg. Hány nappal többet repülnek a vadludak, ha mindig be kell várniuk a velük utazó háziludat, melynek a nyakában egy manó ül? Annyit segítek, hogy a házilúd húsz kilométert tesz meg óránként, és a vadlúdcsapat maximum hat órát repülhet naponta. Képzelhetitek! Amikor apa mesélt, akkor inkább alvást színleltünk, hogy minél hamarabb befejeződjék ez az esti matekóra.
Nagymamánk óvónőként dolgozott. Profi mesélő volt, igazi nagypályás, fejből lökött mindent, saját maga talált ki hosszú-hosszú folytatásos történeteket, melyek olyan kacifántosak, kacskaringósak voltak, hogy néha a mama se tudta, hol tartunk, kik a főszereplők, ki halt meg, és időközben ki támadt fel. Az is megesett, hogy az óvodában mondott meséi összekeveredtek a mi meséinkkel, amiből aztán izgalmas dolgok születtek, kész crossoverek: egy békés baromfiudvart sárkány perzsel fel, vagy egy királykisasszony elindult a szupermarketbe. De ez nem túl nagy baj, hiszen egy valamire való mesében minden megtörténhet.
Nagypapa egyetemi oktatóként dolgozott, világ életében a görög mitológiát tanította. Természetes, hogy amikor ő mesélt nekünk, mindig az Iliász és az Odüsszeia volt terítéken. Elmesélte, hogy nézett ki a görög sereg, kik voltak a vezérek, hogy védekeztek a trójaiak, ki hol állt a falon. Megesett, hogy komplett családfákat sorolt fel, hol meg spontánul ógörögül szavalt, néha pedig kitért az istenek rokoni kapcsolatára, és amikor már végképp belezavarodott abba, hogy ki kinek volt a harmadunokatestvére, hogy hívták Odüsszeusz kutyáját (Argosz!), akkor megigazította csokornyakkendőjét, elegánsan elnézést kért, hogy ő most megnézi a lexikont, nem akar tévedni, ezzel otthagyott minket. De mi tudtuk, hogy nagyapát már nem látjuk többé aznap, mert – mint egy óriási cet – elnyelte őt a könyvtárszobája.
Nagybátyánk pedig egyszerűen a kedvenc Rejtő-regényeit olvasta fel nekünk, mindaddig, míg olyan nem lett a helyesírásunk, mint Fülig Jimmynek. Ezután anyáék nem engedték, hogy nagybátyánk mondjon nekünk esti mesét.
Ám a legjobb mégis az volt, amikor a redőnyrácsokon bevilágító utcai lámpák fényében egymásnak meséltünk öcsémmel. Néha el is játszottuk a történeteinket a plüssállatainkkal. Mesébe szőttünk mindent, ami aznap történt velünk: ha fájt valami, ha örültünk, ha féltünk, ha biztonságot kerestünk. Mindenből – higgyétek el –, mindenből valahogy mese lett a végén.
Csudijó volt, mondhatom!
Talán ezért is lettem meseíró.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése