Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma (részlet)

 

(c) Bódi Kati

NEMES NAGY ÁGNES: MADÁR

 

Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.

 

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.

 

Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.

 

 

MÉSZÖLY ÁGNES: MÁRTA EVANGÉLIUMA (RÉSZLET)

 A villamos megáll a Kálvin és a Fővám tér között, pár percig senki sem tudja, miért, csak azt látják a kocsi elejében állók, hogy előttünk is vesztegel egy szerelvény. Aztán a vezető bemondja, hogy baleset történt, és egy ideig várakozni fogunk. Kinyitja az ajtót, hogy akinek sürgős, átszállhasson a metróra.

Sietnem kellene, de gyűlölöm a metrót. Minden nyomaszt, ami a föld alatt van, utálom a katakombákat, a borospincéket, a barlangokat, de még az aluljárókat is. Mégis leszállok, lesegítek egy nénit. Rángatja a gurulós táskáját, elkeseredetten káromkodik, szidja a vezetőt, a vihart, a balesetet és a rendszert, nekem odavág egy köszönömöt, a szavai koszlott rongydarabok, már bánom, hogy észrevettem, hogy visszafordultam, és nem hagytam ott, mint mindenki más.

A híd felé indulok, elkerülöm a megálló körül bámészkodó embereket. Túl nagy a csend, talán oda kéne mennem, talán tudnék segíteni, de fogalmam sincs, állnám-e a vért meg a szagokat, évek óta nem kaptam igazi nővéri feladatot. Lehet, hogy már egy szorítókötést sem tudnék megcsinálni rendesen, főleg, ha nem a műanyag baba combjára kellene tekerni a gézt, és minden csúszna a vértől. Inkább előveszem a telefonomat, és beszólok a recepcióra, hogy késni fogok a baleset miatt. Szandra biztosít, hogy semmi baj, ilyenkor alig vannak páciensek, bőven elég, ha fél egykor, mielőtt ebédelni menne, leváltom.

Az még több, mint fél óra. Azalatt elsétálok a klinikáig. Nem is kell sietnem. A hídon háromszor megállok, a vizet bámulom percekig, aztán a látképet középről. A hegyek oldalában már sárgulnak a fák, de a felszakadozó felhőkön áttörő napfényben tisztának tűnik minden. Üres fejjel indulok a Körtér felé, mintha csak a burka lennék önmagamnak, remélem, most tényleg vigyáz rám valami őrangyal, mert úgy érzem magam, mintha alvajáró volnék.

Egy durva kéz ébreszt, oldalra kapom a fejem. A koldusasszony az, aki évek óta ott tanyázik egy könyvesbolt melletti kapualjban. Naponta látom a villamos ablakából, néha azt képzelem, hogy ő is figyel engem, de ez ostobaság, ki sem lát a szemébe húzott kendő és a borzas, mákosszürke haj alól. Visszaránt a zebráról, majdnem leléptem a pirosban, de ő belekapaszkodott a karomba és megállított. Zavartan hálálkodom, és közben próbálok kiszabadulni a szorításából, hogy elővegyek neki pár forintot. De eszében sincs elereszteni, akkor sem, ha közben zöldre váltott a lámpa és határozott léptekkel elindultam tovább, gyalogol velem együtt, mintha barátnők lennénk, ha nem a másik vállamon hordanám a táskámat, azt hihetném, arra pályázik, de aztán kiderül, hogy beszélgetni próbál. Kedvesem, egy ötszázasért megmondom, duruzsolja, hogy mi magának a boldogság, próbálom lerázni magamról, de nem ereszt, hát nem akarja tudni, szépasszony?, pontosan tudom, győzködöm, próbálom kicsavarni a kezemet a szorításából, de erősebbnek tűnik nálam.

Ki kell majd mosnom ezt a kardigánt, fut át a fejemen. Ez a nő hepatitiszes is lehet.

Mit tud maga, kedvesem, maga nem tud semmit, rikácsolja, legfeljebb azt, hogyan vasalja az ura ingjeit, a boldogságról nincsen fogalma, higgyen nekem, de ha ad egy ötszázast, most elmondom, Isten engem úgy tartson meg. Kétségbeesve nézek körül, senkit sem látok a közelünkben, csak egy szőke lány dohányzik ötven méterrel arrébb a cukrászda előtt a telefonjába mélyedve. Leküzdöm az undoromat, és a bal kezemmel lefeszítem a koldus markát az alkaromról, el is lököm magamtól, olyan erővel, hogy megtántorodik, aztán szinte futok tovább. Jól van, na, nem kell lökdösődni, kiabál utánam, megmondom ingyen is, az lesz a boldogság magának, amikor nem ül majd a vállán az a randa, nagy madár.

Elhagyom a cukrászdát, mire hátra merek nézni.

A koldusasszony eltűnt az utcáról. Mintha itt sem lett volna. Biztosan behúzódott egy kapualjba, és ott les a következő áldozatára.

A karom sajog a szorítás helyén.

Alig kapok levegőt, mire beérek a klinikára. A fél órába még belefér egy zuhanyzás. Sikálom a karomat, a kardigánt begyűröm a vécében a szemetesbe. Öt perc múlva már a halványzöld kosztüm van rajtam, kihúzom magam, mint egy páncélos lovag. Mielőtt kilépek a személyzeti fürdőből, ellenőrzöm a sminkemet, felfrissítem a számon a rúzst és újból megigazítom a tartásomat. Hátragördítem a vállamat, ahogy az ízületmobilizáló tréningen tanultam, hogy ne úgy gubbasszak majd a recepcióspultban, mint akinek kővel teli zsák van a hátán.

Vagy egy nehéz, nagy madár ül a vállán.