Turbuly Lilla: A régi ház meséje

(c) Maul Ági

Egy deres, téli éjszakán álmodtak egymásról először. Amikor még csak tudni lehetett, hogy hosszabbodnak a napok, érezni nem. A régi ház didergett. Idejét sem tudta, mióta nem lobogott tűz benne, két kéménye évekkel ezelőtt kihűlt. Ablakszemeit kopott zsalugáter takarta, kiskapuja berozsdásodott, mert évek óta nem nyitotta ki senki, a postaládájába cinke költözött. Ezen a fázós, januári éjszakán látta álmában először a kislányt. Vékonyka volt, kicsit kócos, mint aki folyton szélben sétál, a szeme pedig éppen olyan, mint a feketére érett cseresznye a ház mögötti kertben. Álmában a kislány beszaladt a házba, a szandálja csattogott a fekete-fehér kockás cementlapon. Kicsapkodta a zsalugátereket, de olyan hangosan, hogy a régi ház felébredt a döndülésekre… Pontosabban arra, hogy az északi szél letörte a még a háznál is öregebb diófa egyik ágát, ami egy nagy reccsenéssel adta meg magát a süvítő szél erejének. A ház elszomorodott. Tavaszra vágyott, a jázmin édes, nehéz illatára, a felásott föld szagára. Szandálcsattogásra vágyott, macskadorombolásra és süteményillatra. Lakókra, rendetlenségre és hangzavarra. Otthon akart lenni.

Ugyanazon a hideg, téli éjszakán, sok-sok kilométerre a régi háztól Milli sokáig nem tudott elaludni. Újra és újra számba vette, mi minden nem lesz olyan már soha többé, mint az addigi életében. A reggeli kifli, amit csak a közeli pékségben sütöttek kívül ropogósra, belül jó puhára, és amit mindig úgy evett meg, hogy előbb szétszedte, mintha egy papírtekercset terítene ki. Lesz valahol egy másik iskola, de nem lesz a régi osztálya az agyonfirkált padokkal, a rikító sárga hajú Zsóka nénivel, a folyton vigyorgó és lökdösődő Kertész ikrekkel és Lilivel, padtársával és legjobb barátnőjével. És nem lesz ez a szoba sem, az utcalámpa fénykörével, a redőnyt zörgető galambokkal és a falra festett akváriummal, amibe ő is odapingálhatott egy csikóhalat. Nem tudta elképzelni azt a másik életet. Értette, hogy menniük kell, a szülei máshol dolgoznak majd, egy másik város másik színházában, királyok lesznek és királynők, és ő ott ülhet majd annak a másik színháznak a karzatán, és nézheti büszkén, ahogy mindenki tapsol nekik. Lesz ott is egy kis lakás, apa megígérte, hogy a szobájába újra felfestik az akváriumot, viszik a bútorait, olyan lesz, mintha el sem költöztek volna. De nem lesz olyan.

Amikor végre elaludt, úszni kezdtek a halak az akváriumban. A csikóhalacska valósággal ficánkolt, egy kövér ponty akkorát csapott a farkával, hogy valóságos vihart keltett, a gonosz képű törpeharcsa pedig alattomosan megszúrta a bajuszával, aki csak a közelébe került.

Aztán az akvárium valahogy maga is elúszott, Milli álmában most egy virágzó repcetábla jelent meg, sárgább, mint amilyen Zsóka néni haja valaha is volt. Felülről látta a tájat, a repce végében egy gyümölcsöskertet, a kert mellett pedig egy régi házat. A következő pillanatban már ott állt a kapuja előtt. Kezét végigsimította a kőkerítésre telepedett mohán. Puha volt és meleg a napsütéstől. Mintha egy láthatatlan fonal húzta volna beljebb. Jázminillat és a frissen kaszált fű illata fogadta. Belépett a házba. Az ajtókról pergett a festék, porszag volt és félhomály. Milli az ablakhoz futott, és kitárta a zsalugátert. Nagyot csattant, ahogy a falnak csapódott. Olyan nagyot, hogy Milli felébredt az éles hangra… De nem is arra, hanem a kukásautó zörgésére.

Teltek a hetek, a dér lassan eltűnt a dombokról. A két sombokor virágzott ki először a régi ház mögött. Sárga volt az is, mint az álombeli repce, vagy mint Zsóka néni haja.

Milliék közben elköltöztek abba a másik városba, a színház melletti kicsiny lakásba, és péntek esténként Milli megnézhette, ahogy anya királynőt játszott egy szomorú végű előadásban, apa pedig egy gonosz rablóvezért, akinek a királynő gyémántjára fájt a foga. Milli a végére néha elaludt, csak a taps ébresztette fel.

Vasárnap, amikor anyáéknak nem volt előadása, kirándulni indultak a környékre. Erdők és dombok között futott a kis kocsi, olyan friss és zöld volt minden, mint egy nagy tál sóskamártás. Először a repcemezőt látta meg. És mondhatja bárki, hogy egyik repcemező olyan, mint a másik, Milli mégis azonnal tudta, hogy nem, ez nem olyan. Ez pontosan az, amit álmában látott. Még egy kanyar, és már meg sem lepődött, mert tudta, hogy ott kell lennie. Pontosan ott, a kanyar után. A régi ház a kopott, zöld zsalugáterekkel éppen olyan volt, amilyennek megálmodta.

A ház is azonnal megismerte a kislányt. Hiszen levél sem mozdult, de neki olyan kócos volt a haja, mintha szélben sétálna. A szeme, mint a feketére érett cseresznye, és a szandálja csak úgy csattogott, ahogy körbeszaladta a házat.

Az anyukákban, akik esténként királynőt játszanak, és az apukákban, akik néha királyt, néha rablóvezért, az a jó, hogy nem kell sokáig magyarázni nekik, hogy elhiggyék: néha az álmok átlépnek a valóságba. És olyankor mindent meg kell tenni, hogy ott is maradjanak. A régi ház már nagyot hallott egy kicsit, de azt pontosan értette, hogy amit most Milli álomról és valóságról hadar, az az ő közös álmuk. És ha egy kislány, meg egy régi ház ugyanazt álmodja, akkor egy királynő és egy király (vagy rablóvezér) sem tehet mást, mint hogy valóra váltja az álmukat.

Mire megérett a cseresznye, már ott laktak, a régi házban, amelyben friss festékszag keveredett a gyalult fa illatával, Milli szobája falán halak úsztak csak úgy, szabadon, és folyton csattogott valami: hol Milli szandálja, hol egy rigó, hol a mentazöldre festett zsalugáter.