Miklya-Babiczky Emese Sára: A Matrjoskák

 

(c) Miklya-Babiczky Emese Sára

Borz Bence kölkei hírhedtnek számítottak a faluban. Név szerint: Pipitér, a legidősebb, Markus, a középső és Menyus, a legkisebb. Ők voltak a Matrjoskák. Furcsa becenév volt ez, amit sokszor még a tulajdon szüleik is használtak, mivel a fiúk tényleg ugyanúgy néztek ki.

No, ez nem volt mindig így. Borz asszony kifinomult hölgy révén mindig is elegánsan szerette volna öltöztetni a gyermekeit, csokornyakkendőkkel és hímzett díszzsebkendőkkel, de az idők során rá kellett jönnie, hogy ez bizony az ő fiaival nem fog menni. A hímzett díszzsebkendőkbe gilisztákat csomagoltak, amiket a kertben ástak ki. A csokornyakkendőkből remek csúzlikat készítettek, amivel a szomszéd Kakasék farát igyekeztek eltalálni a kerítés mögül. A kordbársony nadrágok kiszakadtak, az ingek sarasak lettek, a mellénykék több darabban érkeztek haza. Egy nap aztán Borzmama üveges tekintettel fogadta Menyus legújabb áldozatát, egy mélyzöld kabátkát, amiből indián fejdíszt hasogattak a hátsó kertben. Alig hallhatóan sóhajtott egyet, majd felvette tavaszi szalmakalapját, és útnak indult. A falu melletti láposhoz tartott, ahol régi barátnője, a Nádirigó üzemeltetett varrodát. Egész nap terveztek, firkáltak a homokba, szabásmintákat hasonlítottak össze, mígnem megtervezték a tökéletes kölökruhát (amelyet a későbbiekben a Nádirigó szerte a megyében nagy sikerrel forgalmazott).

Ez a ruha, kérem szépen, egy zsákszövethez hasonló szakadásmentes anyagból készült kezeslábas volt, ami mosás közben kirúgta magából a sarat. Méretes zsebe a mellkasára lett varrva, így a fiúk csak egyetlen helyre gyűjthették a kavicsokat és a csigákat. Szabása szerint minden méret lenge, így bármilyen tornagyakorlathoz alkalmas volt, nem hasadt ki közben, illetve nem volt semmilyen kiálló fityegője, lityegője, övtartója és egyebek, amely könnyen beakadhatott volna a faágakba fáramászás közben. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen ruhadarab megtervezése után Borzmama ifjú felnőtt korukig minden méretben varratott a fiúknak, ezzel bebiztosítva a könnyű és fejfájásmentes jövőt magának is. Azért pár könnycseppet elmorzsolgatott, amikor hazaérkezve a fiúk jobban örültek ezeknek a kényelmes ruhadaraboknak, mint bármelyik kimunkált, kézzel hímzett ingecskének, de amikor a szeme láttára tesztelték a hátsó kert sarában, szíve legmélyebb pontjáig megnyugodott, hogy valóban jót cselekedett.

Matrjoskáék a valódi „feketebárány” címet a nyúlbajuszfesztiváli incidensért érdemelték ki a falutól, de ezt az elejétől kezdve ők is sejtették, ettől vált igazán gigászivá a tervük. A faluban ez volt a legnevezetesebb esemény, amely minden nyáron megrendezésre került, és a legtöbb hím falulakó már hetekkel az esemény előtt buzgón pödörte a bajuszát. A fesztivál egyébként a falu történetében ismert leghosszabb bajuszú polgármester emléke előtti tisztelgés volt, akinek a feljegyzések szerint szokása volt bajuszát divatosan (a kor szavajárása szerint „Úhriasshan”) különböző formákban megpödörni.

Tehát a fesztiváli incidenst az okozta, hogy Pipitérék mészport kevertek a versenyzők vaxába, ami a fehér masszában észrevehetetlen volt – de a felkent és megformázott bajuszok pillanatokon belül kőkeménnyé merevedtek.

– Hmm milyen erős vaxot kevert nekünk ez a Bözske – jegyezte meg a főpolgármester úr, aki híres volt arról, hogy méretes nyúlbajuszát úgy formázza meg, hogy a falu legrégibb, leghíresebb költőjének a profiljára hasonlítson.

De nem ő volt az egyetlen, aki páratlan átváltozásokra volt képes: a versenyzők többsége fantasztikus lényeket, lápi sárkányokat és dermesztő alakzatokat formázott a bajuszából. Volt, aki egész évben erre a versenyre trenírozta magát és a bajuszát – a versenyen ezért is volt szinte minden családfőnek hatalmas jelentőségű a felvonulás, amikor egyenként vonultak végig ékes bajszaikkal a főtéren végighengerített vörös posztón, miközben élesen füleltek a csodálkozó megjegyzésekre.

Pipitérék gigászi tervére csak aznap este derült fény, amikor hangos Ááá-k és Júúúj-ok keringték körbe a falu utcáit.

– Pssz, gyertek! – szólt emeletes ágyon pihenő testvéreinek Pipitér. – Kezdődik!

A három testvér egész este a falu utcáit járta, kerítések alatt kuncogtak a hangos és fájdalmas felkiáltásokon, amikor valaki ki akarta fésülni a bajuszából a vakszot. Egyszer hibázták csak el, amikor a Postás Fricit figyelték nyitott ablaka mögül, aki reményvesztetten próbált megszabadulni VI. Sellő Madonna elnevezésű bajuszkölteményétől, fájdalmas küszködései közben pedig a tükörben meglátta a fiúkat.

– A matrjoooskáááááák! – kiáltotta el magát úgy, hogy az egész falu beleremegett.

Hogy fény derült a Matrjoskák gaztettére, nem változtatott azon a tényen, hogy még hetekig voltak tele bajuszsárkányokkal és lápi szörnyekkel a falu utcái. A bajuszok addig maradtak kőkeménységűek, ameddig a sok mosdás során a patakvíz ki nem oldotta a mészkőport a szálak közül.

– Nem rosszak ők, csak kreatívak! – próbálta menteni fiait egy kedves legyintéssel Borzmama, de tudta, ez a megjegyzés az idők múltával nem fogja mindig kisegíteni (pár évre rá be is bizonyosodott egy felgyújtott színházdíszlet kapcsán, de ez már egy másik történet).

Persze minden incidenst feddés és szobafogság követett, bár a fiúknak volt egy végső titkos taktikai egyezsége, amely néha-néha sikerrel járt: az egyezség szerint a szülői feddés közben a legkisebbnek lehajtott fejjel a földet kellett néznie, és a cipője orrával túrnia a kavicsok között. A középső kiemelkedően tehetséges volt a könnybe lábadt, ártalmatlan, nagy kölökszemek imitálásában, míg a legnagyobb testvérüknek az volt a feladata, hogy a Kárászékra fogjon mindent. Kárászékra pedig azért volt jó fogni mindent, mert a szomszédos tóban éltek, és halak voltak, tehát nem is járhatott el a szájuk semmiről.

 

(c) Miklya-Babiczky Emese Sára