Csányi Szilvia: Lakoma a kastélyban

 

(c) Sipos Fanni

      

A hatalmas kastély egy kis falu szélén állt. Abból az elhagyatott fajtából, ahol ezer éve nem járt senki. A vakolat mállott, az ajtókat csapkodta a szél. Bár az emberek elkerülték a kastélyt, néhány kis állat számára remek lakóhelynek bizonyult. Nem beszélve a kastélyt körülvevő óriási parkról. Az elvadult parkban még egy halastó is terpeszkedett. A park legvégében, a fák nagy lombkoronájának árnyékában csobogott a patak. A növények árnyékában kellemesen hűvös víz tökéletes búvóhelyként szolgált az itt élő állatok számára.

A halastó partján, a pizzaméretű lapulevelek között lakott Keke, a béka. Az a hír járta róla, hogy egykor királyfi volt, aki a kastélyban élt, de nem a megfelelő királylányt csókolta meg, így egy reggelen békaként kelt ki az ágyból. Mivel senki emberfia nem akart egy békával közösködni, a személyzet felmondott, így a tágas termek üresen tátongtak. Keke unatkozott egyedül, ezért kiköltözött a parkba, ami békaként egyébként is kellemetesebb élőhelynek bizonyult. Hamar barátra lelt Gilbertben, a gyíkban. Azért találtak egymásra olyan gyorsan, mert Gilbert folyton a halastó partján lévő sziklakertben napfürdőzött, Keke meg a vízben töltötte napjai nagy részét.

Egyik délután, amikor Gilbert szokásához híven az egyik sziklán napozott, és még a zümmögő legyekért sem mozdult meg, béka barátja pedig egy fűcsomó hűs árnyékában pihegett, és éppen egy jó kis vízbe csobbanást fontolgatott, hangos recsegés-ropogás, aztán egy nagy puffanás zavarta meg idilli nyugalmukat.

– Ajaj! Mi történt? Mi volt ez? Hallottad? Vihar lesz? Tornádó? – pánikolt Gilbert, miközben fel-alá rohangált.

– Szerintem teljességgel kizárt, hogy vihar legyen, hiszen ragyogóan süt a nap. Biztos vagyok benne, hogy nem tornádó, mert itt olyan nem volt még soha – nyugtatta barátját a béka a maga szokásos, higgadt hangján. – A patak felől jött a zaj, menjünk, és nézzük meg, mi történt! Vizsgálódjunk! – lassan, komolyan beszélt, és közben sokat pislogott.

– Jaj, ne! Ne menjünk! Rejtőzzünk el! Bújjunk fedezékbe! – hadarta remegve Gilbert, de Keke hajthatatlan volt.

– Ugyan már! Gyere, és ha majd látod, hogy semmi veszély nem fenyeget, nyugodtan folytathatod a napozást. Nem akarom, hogy egész nap itt remegj nekem.

A gyík belátta, hogy jobb, ha a végére járnak a dolognak, de ahhoz képest, hogy milyen gyorsan beszélt, úgy indult Keke után, mintha lassított felvétel lenne. A patakhoz érve azonban olyan látvány fogadta őket, mintha tényleg tornádó pusztított volna. Egy fa bedőlt a vízbe, az ágai szerteszét álltak, a partot pedig forgácskupacok tarkították. A vízben egy hód munkálkodott, aki gondosan faágakat illesztett egymáshoz. Nem messze a parton egy másik hód rágott le ágakat a kidőlt fáról, de olyan gyorsan, hogy csak úgy repkedtek körülötte a faforgácsok. Két hódkölyök pedig a vízben birkózott.

Keke vigyorogva körbenézett, és felkiáltott:

– Visszatértetek? Hát visszaköltöztetek?

– Kik? Kik tértek vissza? – kérdezte izgatottan Gilbert.

– Hát hódék: Hector és családja. Nem emlékszel rájuk? Régen itt éltek, de aztán elköltöztek. – Hahó! Szia, Hector! Szia, Heléna! Sziasztok, gyerekek! De jó, hogy újra itt vagytok! – köszöntötte Keke a hódcsaládot, de máris elmerült vízben, a gyík pedig a partról kiabált nekik:

– Sziasztok! Sziasztok! Üdv újra a parkban!

– Úgy örülök, hogy látlak titeket! – üdvözölte Kekét és Gilbertet a hód. – Visszaköltözünk, mert a másik pataknál magányosak voltunk, nem volt ilyen jó a társaság.

– Szuper! Fantasztikus! Ez remek hír! – lelkendezett Gilbert. – Csinálunk nektek egy köszöntő vacsorát, jót lakmározhatunk. Jaj, rengeteg receptet tudok ám! Csodás vacsora lesz! Fenséges! Menjünk máris készülődni! – és már rohant is a kastély felé.

– Úgy látom, jobb, ha megyek, és segítek neki – mondta bocsánatkérően Keke, pedig szívesebben maradt volna a régi barátaival beszélgetni.

– Köszönjük! Feltétlenül ott leszünk! – mondta hálásan Heléna.

– Á, semmiség. Már alig várom, hogy meséljetek. Találkozunk este a kastélyban! – azzal szép lassan elugrált a béka.

Amikor megtalálta Gilbertet, az rögtön hadarni kezdte receptötleteit. – Legyen mondjuk pitypangsaláta, hínárleves, borbolyával töltött lapulevél. Aztán légychips, mert azt mindenki imádja, nekem is az a kedvencem. Ó, majdnem elfelejtettem a muslincás tésztát. Azt sem hagyhatjuk ki! Biztosan nagy sikert aratunk majd egy ilyen ínycsiklandó vacsorával – sorolta kifulladva.

Keke csak hümmögött. Egyáltalán nem tudott főzni, ezért jobbnak látta, ha gyík barátjára hagyja a dolgot.

– Mivel kezdjünk? – nézett kíváncsian Gilbertre.

– Hát a megfelelő helyszín kiválasztásával és a terítéssel.

– Nem kellene inkább összegyűjtenünk a hozzávalókat? – próbálkozott félszegen Keke.

– Á, ráérünk. Gyorsan elkészítem majd a menüt, de hiszen tudod, milyen gyors vagyok mindenben.

Keke ettől megnyugodott, mert Gilbert tényleg gyorsan beszélt és szaladt, ebből azt gondolta, biztos a főzést is ugyanolyan sebesen csinálja. Amikor végre a kastélyban utolérte a gyíkot, az őrült sebességgel rohangált végig a termeken. – Itt nincs elég fény, itt túl hideg van, itt dohos a levegő – sorolta elégedetlen hangon. Az egyik teremben aztán felkiáltott:

– Ez az! Megtaláltam! Tökéletes! Itt fogunk megteríteni.

Közben Keke az ugrálástól kifulladva kérdezte:

– Nem kellene inkább nekilátni a főzésnek?

Ám Gilbert leintette:

– Ugyan, gyorsan hozunk néhány régi tányért a konyhából, kicsit feldíszítjük a termet, és már kezdem is készíteni a vacsorát.

Keke aggódott, de úgy döntött, inkább Gilbertre hallgat, ő biztosan tudja, mennyi időbe telik az ilyesmi. Lelkesen követte, és lihegve cipelte a különböző tárgyakat, amikre Gilbert rámutatott. Végül mindketten megpakolva tértek vissza a terembe, amit a gyík a vacsora helyszínéül kiszemelt.

– Akkor most indulhatunk a hozzávalókért a parkba? – kérdezte bizakodva.

– Előbb gyorsan elrendezek mindent. Csak egy perc. Egy pillanat. Mindjárt kész – mondogatta Gilbert, de közben folyamatosan pakolt, és újra meg újra arrébb tologatta a tányérokat. – Így jobb. Sokkal jobb. Igen, így pont olyan, ahogy elképzeltem. Tökéletes.

Keke türelmetlenül ugrált.

– Szerintem indulnunk kellene, mindjárt este lesz – sürgette barátját.

Gilbert nagy nehezen abbahagyta a rendezkedést, és kimentek a parkba. Ott ugyanolyan sebességgel futkosott ide-oda, növényeket gyűjtögetve.

– Két csokor pitypang, egy marék borbolya, hat lapulevél – sorolta. – Kész, meg is van, mehetünk.

Keke segített neki becipelni a növényeket. A kastély konyhájában mindent megtaláltak, amire szükségük volt. Keke szorgos kuktaként segédkezett, Gilbert pedig hadarva adta ki neki az utasításokat.

– Azt ide tedd, kérlek! Hozz még vizet, légy szíves! Ebből ennyi elég. Abból több kell.

Keke önmagához képest szélsebesen csinált mindent, hogy időben elkészüljenek. Azt ugyan furcsállotta, hogy minden sárga lett a pitypangtól, és szerinte a légychips sem volt elég ropogós, de nem akart szólni, nehogy feltartsa Gilbertet, hiszen már így is késésben voltak. A hínárleves épphogy elkezdett forrni, amikor Hód Hector és családja megérkezett.

– Sziasztok! Ó, de nagy munkában vagytok! Miattunk igazán nem kellett volna ennyit fáradnotok!

– Á, semmiség. Pikk-pakk összedobtuk. Mindjárt kész. Azonnal tálalunk – mondta az edényeket kapkodva Gilbert.

– Gyertek, menjünk az étkezőbe! – invitálta a vendégeket Keke.

Amíg a hódcsalád kényelmesen elhelyezkedett és a szép terítéket csodálta, Keke segített bevinni a fogásokat. Nemsokára Gilbert is csatlakozott hozzájuk.

– Köszöntünk benneteket! Szívből örülünk, hogy visszaköltöztetek. Jó étvágyat! Lássunk neki! Szedjetek bátran!

Mindenki lelkesen majszolta a pitypangsalátát, amíg a hódgyerekek nevetni nem kezdtek.

– De vicces! Mindannyiunknak sárga lett a szája a virágportól!

A barátok egymásra néztek, és ők is nevetésben törtek ki.

– Kóstoljátok meg a hínárlevest! – javasolta Gilbert, de pár falat után mindenki letette a kanalát.

– Ez nagyon sós. Ajaj! Elrontottam – mondta szomorúan a gyík.

– Ugyan, ne bánkódj! – vigasztalta Hector. Eszünk helyette töltött lapulevelet – azzal bőségesen szedett mindenkinek. Pár harapás után azt is mindenki visszatette a tányérjára.

– Ó, ne! Ez meg szörnyen savanyú – mondta elkeseredve Gilbert. Keke zavartan pislogott:

– Pedig nagyon igyekeztünk. El akartunk kápráztatni titeket.

– A legjobb receptjeimet használtam, és fantasztikus alapanyagokból dolgoztam... – hebegte a gyík.

– Nem baj, ne aggódjatok! Az a fontos, hogy veletek lehetünk – mondta Hector.

– Bizony, nem a lakoma számít, hanem a társaság! Már nagyon hiányoztatok! – mondta Heléna.

– Mind sárgacsőrűek vagyunk! Ilyen társaságban még nem voltunk soha! – nevetett az egyik hódkölyök.

– Komolyan mondjátok? – kérdezte Gilbert.

– Persze! Ez így tökéletes – válaszolta Hector.

– Elmesélitek, merre jártatok, és mi történt veletek, mióta utoljára találkoztunk? – kérdezte Keke.

Hector és Heléna belekezdett a mesélésbe, és a barátok olyan sokáig beszélgettek, hogy már kezdett hajnalodni. Mindenki nagyon jól érezte magát. Búcsúzáskor a hódcsalád hálásan megköszönte Keke és Gilbert fáradozásait. A béka és a gyík visszatért a halastó partjára.

– Látod, mindegy, mit főzöl, a lényeg, hogy együtt legyünk a barátainkkal!

– Most már én is tudom. Értem. Belátom – hadarta Gilbert. – Ez így volt tökéletes – azzal mosolyogva elhelyezkedett a sziklán, és mindketten elaludtak.