 |
| (c) Szüdi János |
Őrszem
Zaklatottan indultam útnak. Fontos dolgom akadt, igyekeznem kellett. Szinte állandóan késésben vagyok, aznap is kapkodtam, idegesen húztam fel a ruháimat. Gyorsan sminkeltem, gyakorlott mozdulatokkal, miközben bal kezemmel esetlenül fésülködtem. A cipőt, kabátot magamra cibáltam. Egy gyűrött selyemsálat rángattam ki a komódból, ami feldobta szedett-vedett külsőmet. Mégiscsak jól nézzek ki.
Amint a Szív utca sarkához közeledtem, a szürke kabátos néni jutott eszembe. Kíváncsi voltam, látom-e? Ha esett, ha fújt, ő ott állt az Andrássy kereszteződésében az újságosbódé előtti sarkon egy viseltes, szürke esőkabátban.
Meggyorsítottam lépteimet, és befordultam a köröndre. Vegyes érzésekkel állapítottam meg, hogy most is ott állt az újságosbódé előtt, ami már réges-régen bezárt. Azelőtt jókat lehetett beszélgetni az újságos nénivel: mik a hírek a sztárvilágban, milyen front vonul át felettünk, vagy melyik politikus járt mostanában fekete, elsötétített ablakú konvojkísérettel az Andrássy úton? De egy átlagos, rohanós hétköznapon sajnos bezárt. Hiába akartam buszjegyvásárlás közben trécselni vele. A túloldalon álló hírlapos már akkor is zárva volt, mikor ide költöztünk, annak pedig tizenöt éve. Azt még érteni véltem. Gondoltam, ez az újságos, az én újságosom az egyeduralkodó egészen az Oktogonig, nincs konkurenciája. De feleslegessé vált, mint országszerte az újságosbódék általában. A kirakatában sárguló, napszítta címlapok és az én egyre ráncosabb tükörképem jelezték az idő múlását.
A néni ott állt a zuhogó esőben, mint egy szobor. Szürke esőköpeny takarta alakját, kopottas kendőjéről csorgott a víz a szemére, állára. Rám nézett, tekintete áthatóan mart belém. Mintha ismerne. A sűrű esőfátyol mögül kivillant kék szeme, és a megtörő fényben nem tudhattam, egy esőcsepp vagy a tekintete csillogott-e olyan különösen rám.
Évek óta mindennap, télen-nyáron ugyanabban a világosszürke esőkabátban álldogált, amely a bokájáig ért. Lábán egy alaposan kitaposott barna, csatos cipőt hordott, felette bordó, bordázott vastag harisnyanadrág. Féltem a közelébe menni, ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megkérdezzem tőle, miért áll itt. De nem mertem. Különben is, mindig siettem, nem értem rá vele foglalkozni, hiszen mi közöm hozzá? Mégis, akárhányszor megláttam, azon gondolkodtam, ki lehet ő, és mit néz egész nap? Talán hajléktalan? Nem hiszem, nincs a kezében a holmija, inkább úgy tűnt, itt van dolga, esténként pedig meghúzódik valahol. Sosem ült le a padra, csak állt és figyelt. Figyelte a zebrán átrohanó embertömeget, a gyerekeket, akik a köröndön túl a zeneiskolába igyekeztek, és a kezükben fura formájú hangszertokokat lóbáltak. A közeli gimnáziumból kiszabadult kamaszokat, akik csapatokba verődtek, káromkodtak és egymást ugratták, miközben lerohantak a földalatti aluljárójába. A buszokat, amiknek menetrendjét nála jobban nem ismerhette senki. Az asszonyokat, akik a sarki boltból kijöttek, és a dugig tömött szatyraikkal felmálházva cipekedtek hazafelé, miközben még a gyermekeiket is hívogatták maguk után. A férfiakat, akik marhabőr aktatáskáikban hordozták a mindennapok ezernyi gondját, a telefonáló ügyvivőket, haszonlesőket, a poros, festékes munkaruhában kószáló, elmaradt vállalásokkal terhelt munkásokat, az építkezésen dolgozókat, a kutyasétáltatókat, a csini szingliket és a rakás turistát, akik trendi ruháikban korzóztak ki a Ligetbe. Ő az értetlenség közönyével állt ott, arcán fintorszerű mosollyal.
Néha úgy éreztem, szólni szeretne. Míg elhaladtam mellette, végigfuttattam magamban a lehetőségeket, ki lehet ő valójában, honnan jött, és tart-e valahová? Van-e valami célja ennek az élettelennek tűnő álldogálásnak a sarkon, miközben parázs tekintete azt sugallja, nagyon is élő gondolatok cikáznak a fejében. Mielőtt leszaladtam volna a lépcsőn a földalattihoz, úgy döntöttem, nem várok tovább. Vettem a bátorságot, és odamentem hozzá. Folyt róla a víz, az esernyőmet fölé tartottam, hogy ne ázzunk.
– Hogy tetszik lenni? – kérdeztem bizonytalanul.
Rám nézett, arcán ugyanaz a fintorszerű mosoly volt, mint mindig. Megrázta a fejét, majd közönyösen odébbállt. Zavartan néztem rá. Megpróbáltam újra.
– Látom, minden nap itt áll. Errefelé tetszik lakni?
Továbbra is szótlan maradt, szinte belém szúrt a rosszalló tekintetével. Nem tágítottam mellőle, ha már idejöttem, kitartó leszek, gondoltam. Ingerült lett, és elkezdett mutogatni a füle felé. Egyből megértettem a gesztikulálásából, hogy a néni siket. Rettenetesen elszégyelltem magam. Erőltetett mosollyal elköszöntem, és sietősen szaladtam tovább.
Nagyon bántott a dolog. Ezután, ha találkozom vele, mit fogok neki mondani, hogy fog rám nézni? Minden egyes nap szembesülnöm kell a szemrehányó tekintetével, mintha én képviselném az embertelen emberi fajt, akik figyelmetlen, egymás iránt érzéketlen, mérgezett egerekként rohangálnak fontosnak vélt ügyeiket intézni. Nekem kellene magyarázkodnom helyettük?
Estefelé értem a köröndre. Kiszálltam a földalattiból, és lassan, bizonytalanul szedtem a lépcsőket felfelé. Ott volt. Izzadni kezdett a tenyerem. Széles mosolyra erőltettem a számat, és nagy léptekkel indultam felé, táskámban ott lapult egy kis sütemény, amit neki vettem. Biztosan örülne neki. Nem nézett rám, illetve észrevett, de nem reagált rám, elfordította a fejét, aztán el is fordult. Talán nem ismert meg? Odáztam a keserű igazságot. Odamentem, elővettem a süteményt, nyújtottam felé, de ő félreállt ugyanazzal az ismerős arckifejezéssel, mint délután. Teljesen megsemmisültem. Otthagytam, és többet nem mentem oda hozzá. Fél éven keresztül a másik oldalon mentem, hogy ne kerüljek a látóterébe, nem akartam vele találkozni. Már megbántam, hogy megzavartam, és az ő néma világába kopogtatás nélkül beléptem.
Évekkel később szintén egy esős napon megtörtént, ami elkerülhetetlen volt. A szürke kabátos néni eltűnt, mint ahogy az újságos néni is pár évvel ezelőtt. Nem hagyott mást hátra, csak az idő múlásának emlékezetét és a sok kérdőjelet személyével kapcsolatban. Rádöbbentem, hogy soha többé nem tudom meg, ki ő, és miért álldogált a sarkon, éppen azon a helyen, ahol régen a hírekről értesültem. Lemaradtam a tudásról, lemaradtam a számomra fontos válaszról, amiért annak előtte minden nap izgalommal fordultam be a Szív utca sarkán.
Hónapokig bizakodtam, hátha előbukkan, és akkor egészen biztosan odamegyek hozzá, viszek papírt, írószerszámot, és megkérdezem tőle, mit lát? Mit lát ebből a világból? Milyennek lát engem és a többieket, akik naponta járják úttalan utakon köreiket?
Újabb hetek teltek el, de nem bukkant fel. Aggódtam érte, esetleg beteg lett? Meghalt? Vagy elvitték egy otthonba? Aztán, ahogy az már lenni szokott, a kíváncsiság kikopott a tudatomból, az emlékezés egyre halványabb lett, alakja foszladozott az őszi ködben. A zebrán egyre tarkább tokokkal botladoztak a zenesulis gyerekek, a kamaszok szakadt, szegecses farmerben jártak, és még több külföldi flangált a járdán. Előkerültek a mobiltelefonok, most már azt nyomkodtuk lépten-nyomon. Minden megváltozott, de az a tény nem, hogy mindig, mindenki sietett valahová.
Idővel hiányozni kezdett. Hiányzott a várakozás és az a mindennapi kis öröm, amikor megláttam a szürke kabátos nénit. A megcsillanó fény a szemében, amikor felismert a sokaságban. Mint egy őrszem a toronyban, amikor meglát valakit a sűrű erdőből közeledni, és gyertyát gyújt, hogy jelezzen.
Mikor már elment, akkor jöttem rá, mit üzent néma jelenlétével. Az állandóságot. Hogy mindannyiunknak kell egy jelzőtorony, egy sarok, egy pad, egy tér, egy otthon, egy csillag, amihez viszonyítva saját magunk bizonyossága megismételhetetlen. Nekem azokban az időkben a szürke kabátos néni volt az a megkérdőjelezhetetlen pont. Ha őt megláttam, bizonyosságot nyert, hogy létezem.
Zaklatottan indultam útnak. Fontos dolgom akadt, igyekeznem kellett. Szinte állandóan késésben vagyok, aznap is kapkodtam, idegesen húztam fel a ruháimat. Gyorsan sminkeltem, gyakorlott mozdulatokkal, miközben bal kezemmel esetlenül fésülködtem. A cipőt, kabátot magamra cibáltam. Egy gyűrött selyemsálat rángattam ki a komódból, ami feldobta szedett-vedett külsőmet. Mégiscsak jól nézzek ki.
Amint a Szív utca sarkához közeledtem, a szürke kabátos néni jutott eszembe. Kíváncsi voltam, látom-e? Ha esett, ha fújt, ő ott állt az Andrássy kereszteződésében az újságosbódé előtti sarkon egy viseltes, szürke esőkabátban.
Meggyorsítottam lépteimet, és befordultam a köröndre. Vegyes érzésekkel állapítottam meg, hogy most is ott állt az újságosbódé előtt, ami már réges-régen bezárt. Azelőtt jókat lehetett beszélgetni az újságos nénivel: mik a hírek a sztárvilágban, milyen front vonul át felettünk, vagy melyik politikus járt mostanában fekete, elsötétített ablakú konvojkísérettel az Andrássy úton? De egy átlagos, rohanós hétköznapon sajnos bezárt. Hiába akartam buszjegyvásárlás közben trécselni vele. A túloldalon álló hírlapos már akkor is zárva volt, mikor ide költöztünk, annak pedig tizenöt éve. Azt még érteni véltem. Gondoltam, ez az újságos, az én újságosom az egyeduralkodó egészen az Oktogonig, nincs konkurenciája. De feleslegessé vált, mint országszerte az újságosbódék általában. A kirakatában sárguló, napszítta címlapok és az én egyre ráncosabb tükörképem jelezték az idő múlását.
A néni ott állt a zuhogó esőben, mint egy szobor. Szürke esőköpeny takarta alakját, kopottas kendőjéről csorgott a víz a szemére, állára. Rám nézett, tekintete áthatóan mart belém. Mintha ismerne. A sűrű esőfátyol mögül kivillant kék szeme, és a megtörő fényben nem tudhattam, egy esőcsepp vagy a tekintete csillogott-e olyan különösen rám.
Évek óta mindennap, télen-nyáron ugyanabban a világosszürke esőkabátban álldogált, amely a bokájáig ért. Lábán egy alaposan kitaposott barna, csatos cipőt hordott, felette bordó, bordázott vastag harisnyanadrág. Féltem a közelébe menni, ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megkérdezzem tőle, miért áll itt. De nem mertem. Különben is, mindig siettem, nem értem rá vele foglalkozni, hiszen mi közöm hozzá? Mégis, akárhányszor megláttam, azon gondolkodtam, ki lehet ő, és mit néz egész nap? Talán hajléktalan? Nem hiszem, nincs a kezében a holmija, inkább úgy tűnt, itt van dolga, esténként pedig meghúzódik valahol. Sosem ült le a padra, csak állt és figyelt. Figyelte a zebrán átrohanó embertömeget, a gyerekeket, akik a köröndön túl a zeneiskolába igyekeztek, és a kezükben fura formájú hangszertokokat lóbáltak. A közeli gimnáziumból kiszabadult kamaszokat, akik csapatokba verődtek, káromkodtak és egymást ugratták, miközben lerohantak a földalatti aluljárójába. A buszokat, amiknek menetrendjét nála jobban nem ismerhette senki. Az asszonyokat, akik a sarki boltból kijöttek, és a dugig tömött szatyraikkal felmálházva cipekedtek hazafelé, miközben még a gyermekeiket is hívogatták maguk után. A férfiakat, akik marhabőr aktatáskáikban hordozták a mindennapok ezernyi gondját, a telefonáló ügyvivőket, haszonlesőket, a poros, festékes munkaruhában kószáló, elmaradt vállalásokkal terhelt munkásokat, az építkezésen dolgozókat, a kutyasétáltatókat, a csini szingliket és a rakás turistát, akik trendi ruháikban korzóztak ki a Ligetbe. Ő az értetlenség közönyével állt ott, arcán fintorszerű mosollyal.
Néha úgy éreztem, szólni szeretne. Míg elhaladtam mellette, végigfuttattam magamban a lehetőségeket, ki lehet ő valójában, honnan jött, és tart-e valahová? Van-e valami célja ennek az élettelennek tűnő álldogálásnak a sarkon, miközben parázs tekintete azt sugallja, nagyon is élő gondolatok cikáznak a fejében. Mielőtt leszaladtam volna a lépcsőn a földalattihoz, úgy döntöttem, nem várok tovább. Vettem a bátorságot, és odamentem hozzá. Folyt róla a víz, az esernyőmet fölé tartottam, hogy ne ázzunk.
– Hogy tetszik lenni? – kérdeztem bizonytalanul.
Rám nézett, arcán ugyanaz a fintorszerű mosoly volt, mint mindig. Megrázta a fejét, majd közönyösen odébbállt. Zavartan néztem rá. Megpróbáltam újra.
– Látom, minden nap itt áll. Errefelé tetszik lakni?
Továbbra is szótlan maradt, szinte belém szúrt a rosszalló tekintetével. Nem tágítottam mellőle, ha már idejöttem, kitartó leszek, gondoltam. Ingerült lett, és elkezdett mutogatni a füle felé. Egyből megértettem a gesztikulálásából, hogy a néni siket. Rettenetesen elszégyelltem magam. Erőltetett mosollyal elköszöntem, és sietősen szaladtam tovább.
Nagyon bántott a dolog. Ezután, ha találkozom vele, mit fogok neki mondani, hogy fog rám nézni? Minden egyes nap szembesülnöm kell a szemrehányó tekintetével, mintha én képviselném az embertelen emberi fajt, akik figyelmetlen, egymás iránt érzéketlen, mérgezett egerekként rohangálnak fontosnak vélt ügyeiket intézni. Nekem kellene magyarázkodnom helyettük?
Estefelé értem a köröndre. Kiszálltam a földalattiból, és lassan, bizonytalanul szedtem a lépcsőket felfelé. Ott volt. Izzadni kezdett a tenyerem. Széles mosolyra erőltettem a számat, és nagy léptekkel indultam felé, táskámban ott lapult egy kis sütemény, amit neki vettem. Biztosan örülne neki. Nem nézett rám, illetve észrevett, de nem reagált rám, elfordította a fejét, aztán el is fordult. Talán nem ismert meg? Odáztam a keserű igazságot. Odamentem, elővettem a süteményt, nyújtottam felé, de ő félreállt ugyanazzal az ismerős arckifejezéssel, mint délután. Teljesen megsemmisültem. Otthagytam, és többet nem mentem oda hozzá. Fél éven keresztül a másik oldalon mentem, hogy ne kerüljek a látóterébe, nem akartam vele találkozni. Már megbántam, hogy megzavartam, és az ő néma világába kopogtatás nélkül beléptem.
Évekkel később szintén egy esős napon megtörtént, ami elkerülhetetlen volt. A szürke kabátos néni eltűnt, mint ahogy az újságos néni is pár évvel ezelőtt. Nem hagyott mást hátra, csak az idő múlásának emlékezetét és a sok kérdőjelet személyével kapcsolatban. Rádöbbentem, hogy soha többé nem tudom meg, ki ő, és miért álldogált a sarkon, éppen azon a helyen, ahol régen a hírekről értesültem. Lemaradtam a tudásról, lemaradtam a számomra fontos válaszról, amiért annak előtte minden nap izgalommal fordultam be a Szív utca sarkán.
Hónapokig bizakodtam, hátha előbukkan, és akkor egészen biztosan odamegyek hozzá, viszek papírt, írószerszámot, és megkérdezem tőle, mit lát? Mit lát ebből a világból? Milyennek lát engem és a többieket, akik naponta járják úttalan utakon köreiket?
Újabb hetek teltek el, de nem bukkant fel. Aggódtam érte, esetleg beteg lett? Meghalt? Vagy elvitték egy otthonba? Aztán, ahogy az már lenni szokott, a kíváncsiság kikopott a tudatomból, az emlékezés egyre halványabb lett, alakja foszladozott az őszi ködben. A zebrán egyre tarkább tokokkal botladoztak a zenesulis gyerekek, a kamaszok szakadt, szegecses farmerben jártak, és még több külföldi flangált a járdán. Előkerültek a mobiltelefonok, most már azt nyomkodtuk lépten-nyomon. Minden megváltozott, de az a tény nem, hogy mindig, mindenki sietett valahová.
Idővel hiányozni kezdett. Hiányzott a várakozás és az a mindennapi kis öröm, amikor megláttam a szürke kabátos nénit. A megcsillanó fény a szemében, amikor felismert a sokaságban. Mint egy őrszem a toronyban, amikor meglát valakit a sűrű erdőből közeledni, és gyertyát gyújt, hogy jelezzen.
Mikor már elment, akkor jöttem rá, mit üzent néma jelenlétével. Az állandóságot. Hogy mindannyiunknak kell egy jelzőtorony, egy sarok, egy pad, egy tér, egy otthon, egy csillag, amihez viszonyítva saját magunk bizonyossága megismételhetetlen. Nekem azokban az időkben a szürke kabátos néni volt az a megkérdőjelezhetetlen pont. Ha őt megláttam, bizonyosságot nyert, hogy létezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése