Miklya Zsolt
A művész alkotó ember, több értelemben is. Műveket alkot, amelyek beleépülnek a létfolyamatba, kapcsolódnak az adott kultúra és társadalom mindennapjaihoz vagy épp ünnepeihez. A művek tárgyiasult produktumok, még a leginkább tűnékeny műfajok, mondjuk egy performansz esetében is.
De épp a performansz, az „itt és most” színháza mutatja meg a művészetnek azt a határjellegét, ami az élettel, a létfolyamattal összeköti. Mert bármennyire is tárgyiasító az alkotó folyamat, feltétele az alkotó egzisztenciális jelenléte, ami aztán a műben áttételesen további látens jelenlétben nyilvánul meg. Mintha saját jelenlétét ültetné át a művész egy átélhető szerephelyzeten, ikonikus képen vagy megszólaló zenén keresztül. Ezen a „teleportáló” jelenléten keresztül kerül kapcsolatba az alkotó a befogadókkal, így alkot közösséget, mikrotársadalmat is egyben. Felelőssége tehát leginkább a jelenlét és a jelenlét átvitelének tisztaságában van, hogy semmi se torzítsa, zavarja a folyamatot, hanem legjobb tudása és felkészültsége szerint optimális szinten valósuljon meg.
Ehhez képest másodlagos, hogy milyen közéleti, képviseleti szerepet vállal, hiszen ez inkább alkati kérdés, nem mindenki alkalmas pl. országgyűlési képviselőnek, aktivistának, spiclinek vagy népvezérnek. Ha valaki mégis alkatának nem megfelelő társadalmi szerepet vállal, könnyen szereptévesztés lesz belőle.
Akkor is, ha a társadalom torzító elvárásai miatt történik a szerepcsúsztatás, ilyenkor a művész szerepcsapdába kerül, és nem azt teszi, ami alkotó felelőssége. Mert ő elsődlegesen létet alkot, létével közösséget teremt, és rendelkezik egy olyan átvivő-képességgel, amivel a jelenlétébe tud vonni másokat. Ám ez nem direkt hatás, nem agitáció vagy szavazás, nem is manipuláció eredménye.
Hanem találkozás, egymásra hangolódás, empatikus közösségvállalás, mint a szerelem. A létet, a létben való kiteljesedést mint szerelmet átadni, továbbadni – szerintem ebben van a művészet, a művész fő társadalmi szerepvállalása.
Németh Eszter
Az első Író Cimborás mesém vége jut eszembe.
„Hitet adott a hitetleneknek, kimondatta a kimondhatatlan dolgokat, a láthatatlanokat pedig mindig láthatóvá tette. Talán, mert egyszer maga is egy volt közüllük...“
Az állásfoglalástól kiráz a hideg, valódi és átvitt értelemben egyaránt. Se állni, se foglalni nem szeretek. Azt gondolom, hogy az együtt szó magában foglalja a mozgást. Mégha együttállásról van is szó, valamiféle rejtett áramlás érződik ebben, hiszen valamiért csak együtt áll az a minimum kettő, de inkább több.
Hatás, ellenhatás. Szerintem ebben áll a művészet lényege és felelőssége. Az adott kor(szak) lakmuszpapírjának lenni. Még akkor is, ha a kor(szak) nem konyít a kémiához és nem tudja mi az a lakmuszpapír vagy mire jó.
Talán, mert egy vagyunk közüllük…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése