 |
| (c) Agócs Írisz |
Elillanó szavak
Volt egy vidék. Napsütéssel, zöld
fűvel, tóval csendes. Emma sokszor sétált le a tó partjára, hiába nem volt már
benne egy csepp víz sem. A tó partján, egy tölgyfából ácsolt padon ült most is,
lábai a föld felett kalimpáltak. Egy könyvet tartott az ölében, még a dédmamáé
volt. Szürke, bőrkötéses, furcsa szagú volt, talán por és nedvesség tette
tönkre. A könyvben ennek a falunak a története volt megírva, de hiányoztak
belőle szavak. Nem mindegyik persze, hiszen volt benne írás: kis történetek
régi időkről. De sok szó elillant belőle, hűlt helyük volt, mintha kiradírozta
volna őket valaki. Eltűntek, csak egy folt éktelenkedett a helyükön.
Mi a baj a könyveddel?
Látom félredobtad – szólalt meg mellette egy hang egy kis
idő múlva. A könyv már csakugyan a földön hevert, gerince megroppanva, lapjai
kicsavarodva.
– Hiányos. Nincs meg benne minden.
Így nem tudom olvasni. Te ki vagy? – kérdezte az apró lénytől.
Domovoj. Afféle házimanó.
Itt laktam a közelben, őriztem a ház melegét, de már nincs mit őrizni ott.
Eljöttem. Kirándulok kicsit – panaszkodott és
felmászott a kislány mellé a padra. Beszélgettek. A domovoj a tengerről mesélt,
hogy milyen szép ultramarin, és hogy ez a tó is majdnem olyan szép volt régen.
A kislány elmesélte, hogy mostanában nagyon szomorú, általában egyedül üldögél
és néz ki az ablakon, mintha várna valamit, vagy lehet, hogy valakit.
Akkor elmegyek veled,
megnézem merre laksz – mondta a domovoj és felemelte az ujját.
– Ne aggódj, csak egy pici varázslat – mosolyodott el hófehér szakálla
felett, mire a leejtett könyv a magasba emelkedett, megviselt lapjai
összezáródtak.
A pici ház, ahol a kislány lakott egy
elhagyatott tisztáson állt. Pisszenést se lehetett hallani sehonnan, piros
tetejét mohafoltok tarkították, kék színe megfakult a sok évnyi napsütéstől.
Bent, az apró szoba padlóján aztán leültek, Emma kinyitotta a könyvet, hogy
megmutassa a házimanónak. Egy dupla rajzos oldalon nyílt ki, kicsi, halványkék
házat festettek rá, körülötte madarak szálltak, a levegőben kavarogtak tollaik,
sok falevél és vagy egy tucatnyi magányos betű. A domovoj hosszan nézte a képet
és varázslásra emelte az ujját. A ragyogó oldalak életre keltek. Kirepültek a
festményről a tollak és a levelek, ott keringtek a földön kuporgó kislány és a
domovoj körül.
Most már nem leszel
egyedül. Visszaköltözöm a házadba – mondta a manó,
miközben egészen hátrahajtotta a fejét, hogy a tollakat nézze, ahogy
körbe-körbe keringenek. Ekkor emelkedett fel az első betű is, aztán sorban a
többi is a festett oldalakról. Néhány közülük egészen közel sodródott
egymáshoz. Olyan közel, hogy össze is lehetett olvasni őket. A kislány
elmosolyodott. A domovoj figyelte, ahogy a betűk és a levelek visszaszállnak a
képre, a kis rajz fölé, amin az a ház volt, ahol ültek épp.
Mi van odaírva?
– kérdezte a házimanó a kislánytól és odahajolt a könyvhöz. A kislány megint
mosolygott.
– Hát az, hogy OTTHON… – súgta a
házimanónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése