Majoros Nóra: Macskaház - Baracsi Gabi

(c) Baracsi Gabi

 Macskaház

A házban lakó ember már öreg volt és ráncos, mint a diófa törzse, amikor megszülettem a kert végében, egy farakás alatt. A léptei nem keltettek nagyobb zajt, mint ahogy a furkák neszeznek odabent a házban, a küszöbben. Az élet is olyan halkan áramlott benne, ahogy ezek a láthatatlan lények szövögetik a ház lelkének vékony szálait. Az emberekben hamarabb szakadnak el a szálak, mint a házakban. Amikor a fakéreg emberből elszállt az élet, üres lett a ház is. Az ajtaját kulcsra zárták. A macskacsaládom elköltözött a farakás alól, de én ott maradtam. Elvégre valakinek vigyáznia kellett a házra.

Mondhatom, én aztán igazán rendben tartottam.

Nyáron minden napsütötte járdakövön doromboltam egy kicsit. Tudtad, hogy a kövek szeretik a dorombolást? Attól éled fel bennük a kristályplim.

Éjjelente a tetőgerincen ültem, és énekeltem a holdnak. A hold úgy köszönte meg az énekem, hogy a fényével fürdette a házam. Azt a házat, amelyik megfürdik holdfényben, elkerüli a hajnali hórum. Ez igen fontos, mert ha egy házon végigseper a hajnali hórum, akkor többé nem lesz benne nyugvása se embernek, se póknak, de még a furkáknak sem.

Persze távol tartottam az egereket és a patkányokat is, nehogy megrágják a házamat, meg aztán valamivel a macskáknak is jól kell lakniuk. Nem csipegethetek magokat, mint a madarak, mert a magtól csak kitollasodnék, és odalenne az a szép, fényes, teknőctarka bundám. Meg aztán, tudod, hogy van ez. Vadászni jó!

Három télen és három nyáron keresztül éltem ott egyedül, boldogan. Enyém volt a kert, a farakás, a vén diófa árnyékában kukacot keresgélő, szépszavú, édeshúsú rigók. Aztán egyszer csak emberek jöttek, és beköltöztek a házamba. Kipakoltak mindent, ami a fakéreg emberhez tartozott. Letaposták a füvet, elhordták a farakást, ahol születtem. Felforgatták a járdaköveket. Megdermedt a belsejükben a kristályplim.

Amikor a ház üres lett, elkezdték kívül-belül színesre festeni a falakat. Attól tartottam, hogy a végén még megölik a furkákat. Ezért minden nap leültem a kerben, és hangosan, érthetően sorolni kezdtem a szabályokat. Lassan és artikuláltan nyávogtam, hogy biztosan megértsék.

De az emberek műveletlenek. Egy szót sem értettek abból, amit mondok. Azt hitték, éhes vagyok, azért nyávogok olyan keservesen. Igaz, a műveletlenségnek is megvan néha az előnye – pár nap után hoztak nekem egy tálka tejet. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én arra gondoltam, hogy az emberek tudtukon kívül akár hasznosak is lehetnek. Ám tudatosan főleg haszontalanságokat csinálnak, ezért ellenőrizni akartam, nem okoznak-e a házam körül helyrehozhatatlan kárt.

Akkor láttam meg a kisfiút, amikor közelebb merészkedtem és körülnéztem. A szeme nevetett, és volt a tekintetében valami, amitől úgy éreztem, hasonlít rám. Azontúl minden nap figyeltem őt.

Aztán egyszer egészen megközelítettem. Kíváncsi voltam, mennyire puha. Még sosem tapintottam azelőtt szőrtelen bőrt. Rám nevetett, és kinyújtotta felém a kezét. Ahogy a bundámhoz ért, felébredt bennem a dorombolás, mint a kőben a kristályplim. Lehet, hogy bolondnak tartasz, de akkor döntöttem el, hogy bármilyen sok gond van velük, és bármekkora nagy felelősség, mégis megtartom ezeket az embereket. Megengedem nekik, hogy a házamban lakjanak.

Aznap éjjel eszembe jutott egy régi legenda. Az anyukám sokszor mesélte, amikor a testvéreimmel berzenkedtünk az állandó nyalogatás miatt. Elmondom, hátha nem ismered.

Amikor a macskakölykök megszületnek, még nem biztos, hogy macskák maradnak egész életükben. Ha az anyjuk nem foglalkozik velük, növénnyé válnak, egészen pontosan macskamentává vagy cickafarkká. Közönséges kis gyom mindkettő. Szélsőséges esetben porcicává alakulnak. Nagy ritkán, ha a megfelelő szögben süt rájuk a telihold, emberré is válhatnak. De szerintem ez a legrosszabb eshetőség mind közül.

A természetes mégis az, ha a kismacskákat cicanyállal borítja be az anyjuk, és ettől végleg macskák maradnak. Ezért van az a rengeteg nyalogatás. Azt hiszem, ez a kisfiú, aki az én házamban lakik, eredetileg macskának született, csak nem nyalogatta eleget az anyukája. Az embereknek sürgősen fel kéne találniuk a cicanyálkrémet. Embergyereknek lenni nem rossz, még a hűtőszekrényt is ki tudják nyitni, de azért macskának lenni jobb. Nem csak a vadászat miatt. Ahogy a macskák öregszenek, egyre többet tudnak, az emberek meg egyre kevesebbet.

Vegyünk egy egyszerű példát: a házamat. A felnőtt emberek csak a falakat meg a bútorokat látják, és élnek benne boldogan, mint komondor a kutyaólban. Észre sem veszik a barátaimat, sőt, az ellenségeimet sem. Mindössze annyit, hogy éjjel, amikor minden csendes, neszez a küszöb.

Egy nyaúr mesélt egy borzasztó történetet a minap. Egy régi házban lakott, a küszöböket, az ajtókat, ablakkereteket, de még a gerendákat is átfonták az ősi furkatelepek. Minél régebbi egy furkatelep, annál több láthatatlan fonállal kapcsolódnak egymáshoz a tagjai. Ebben a házban ha csak egy apró szellő támadt, megremegtek a furkahúrok, és zenével töltötték meg a szobákat. Olyan szép hangjuk volt, hogy a nyaúr házatájára csoportos kirándulásokat szerveztek. De a nyaúr, vesztére, embereket is tartott, akik felfigyeltek a furkaszóra. Azt hitték, szú serceg a fában. A nyaúr nem is sejtette, hogy mire készülnek, pedig látta a fazekakat a tűzhelyen. Diólevél főzetével kentek be a házban mindent, ami fából van! Addig ismételték, amíg a fertelmes páclé át nem járta a fa pórusait. Először csak meggyengültek a leheletfinom szálacskák, aztán sorra elpattantak. Alig telt el pár nap, és eltűnt az utolsó furka is. A nyaúr azóta nem hajlandó hazamenni. Még reggelizni sem.

Szerencsére az én embereim süketek a furkákra, kivéve a kisfiút.

Lehet, hogy most bolondnak tartasz, de néha, amikor a kisfiú ölébe kuporodok, és az ujjaival a fülemet birizgálja, és felébred bennem a dorombolás, akkor azt hiszem, hogy talán nem csak a küszöbropogást meg a sercegést hallja, hanem megsejtett valamit a zenéből is.