Otthon
Sokszor aludtam egyedül az új házban. Ilyenkor órákig feküdtem éberen, és hallgattam a hangjait. Szinte percenként reccsent, zörrent, koppant valami, és én nem ismertem az apró neszek jelentését. Minden alkalommal úgy éreztem, valaki mozog a sötétben. Betörők, idegenek osontak be, és most… ki tudja, mit akarnak rabolni. Pénzt? Lelkeket? Ha elaludtam, legtöbbször ugyanazt a rémálmot láttam. A hálószoba meggypiros redőnye mögött, a réseken keresztül árnyalakok képe rajzolódik ki. A bejárati ajtó felé mozognak, a fejük fölé késeket, baltákat emelve. Segítségért akarok kiáltani, de a rettegéstől kővé válik a torkom. Hónapokig álmodtam ezt, amikor egyedül voltam éjjel.
Aztán egyszer csak, hirtelen lett egy kutyánk. Úgy fogadtuk be, hogy előtte nem is láttuk. Annyit tudtunk róla, hogy helyet keresnek neki, és közepes termetű. Eleinte nagyon félénk volt, mindent lassan, óvatosan fedezett fel. Minket is. Hamarosan kiderült róla, mennyire szelíd, kedves természetű. Embert soha nem ugatott meg. Megfontoltan andalgott a kertben, kis ösvényt taposva a kerítés mentén. A nappal és az éjszaka legnagyobb részét szundikálva töltötte a teraszon, a piros redőnyös ablak alatt.
Attól a naptól kezdve, hogy a kutya beköltözött, a rémalakok eltűntek. Többé soha nem aludtam egyedül a nagy, idegen házban, Mira ott szuszogott, sőt, gyakran hangosan horkolt az ablak alatt. Az idegenség is elpárolgott valahová, észrevétlenül.
Éppen húsz éve élünk itt. Tegnap éjjel elalvás előtt meg akartam figyelni a hangokat. A ház hangjait, amikre annyira élénken emlékszem azokból a régi időkből. Semmi. Néma csend. A zörejek olyan megszokottá váltak, hogy belesimulnak az éjszakába, már akarattal sem tudom meghallani őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése