"Selyem Péter olyan volt, mint a neve, tekintetével
betakart, hangjával elringatott, mosolyával felvidított bárkit."
 |
| (c) Gyólai Gabi |
In Memoriam „Selyem András” (1981 – 2011)
Selyem Péter
Erdélyben a hegymagasi szőlődűlők körülötti erdőket a kilencvenes évek derekáig még
tündérek, manók és óriások lakták. Idővel eltűntek. Egy informatikus látta az utolsót manót, az
odúján keresztül kellett elvezetnie a kábeleket az internethez és tévéhez. A manó úgy
megrémült tőle, hogy a haját tépve menekült el.
Varázslények már nem, de a dűlők maradtak. A szőlőtermesztésért a hegymester volt felelős. A
kópéságokért meg a fia, Selyem Péter. Selyem Péter olyan volt, mint a neve, tekintetével
betakart, hangjával elringatott, mosolyával felvidított bárkit. Így a falubeliek nem igazán
használták az informatikus csodáit, a tévén fűszernövényeket tároltak, a wifi routeren a levest
tartották melegen
Egy pénteken Selyem Péter medvének öltözött. A szüretelők úgy megrémültek, hogy riasztották
a katonaságot, akik csak hosszas kergetőzés után tudták leteperni a bestiát. Amikor előbújt
belőle Selyem Péter, a fegyveresek a térdüket csapdosták a nevetéstől. Nem úgy a hegymester,
aki eltorzult arccal mérte végig a dűlőt. A kár tetemes volt. A hegymester látni se akarta a fiát.
Selyem Péter úgy, ahogy volt, medvegúnyában beszállt apja régi, vörös Ladájába, és elhajtott.
Nem sokáig jutott, a város felé vezető elágazásnál egy medve vicsorított rá két lábra ágaskodva.
Selyem Péter azt gondolta, a hegymester járatja vele a bolondját. Kipattant az autóból, és
játékosan beleöklözött a vadállatba.
– Édesapám! – mosolygott fel rá. A medve a fiú fejére tette a mancsát, és úgy megsuhintotta,
hogy Selyem Péter három métert repült. Mire felocsúdott, a medve már egy ébenfekete hajú
lánnyal hadakozott, aki egy tepsivel próbálta megvédeni a lakókocsiban rettegő családját.
Selyem Péter hatalmasat ordítva rontott a vadállatra. Az ezúttal úgy megrémült, hogy otthagyva
a Ladát és a lakókocsit, belevetette magát a rengetegbe. Selyem Péter győzelemittasan
mosolygott a lányra, de ő ahelyett, hogy a nyakába ugrott volna, fejbe verte a tepsivel. Selyem
Péter a lakókocsiban ébredt, a lány aggódva hajolt felé.
– Bognár Kata vagyok, te medvefiú! Bocsánat, hogy leütöttelek, de a gúnyádban te is
vadállatnak tűnték, ki tudja talán az is vagy? – simogatta meg Selyem Péter homlokán a púpot.
– Ha nem csókolsz meg, nem csak a fejemet töröd össze, hanem a szívemet is! – nevetett rá
Selyem Péter.
– Még mi nem kéne, te medveember?! – élcelődött Kata. – De ki nem dobhatlak, mert olyan
ütődött vagy! Elviszünk a városi kórházba, hátha ott meg tudnak gyógyítani.
Selyem Péternek mindegy volt, örült, hogy Katával lehet. Egész úton csapta neki a szelet, mesélt
az erdő tündéreiről, manóiról és óriásairól, és tréfálkozott. És a nevetés egyenes út a szívhez.
Így történt, hogy bár se Bognár Kata apja, se anyja sem nézték jó szemmel Selyem Péter
udvarlását, mire három nap elteltével a városi kórházhoz értek, Selyem Péternek már kutya baja
sem volt, Kata pedig menthetetlenül beleszeretett a fiúba. Kata apja, mit tehetett volna, áldását
adta a párra, addig nyüstölte a felesége, de megígértette velük, hogy egy év múlva, amint lesz
elég pénzük, hatalmas lagzit csapnak. Addig is megkapták nászajándékba a lakókocsit, hogy
legyen hol lakniuk.
Csak az a pénz sehogy sem akart összegyűlni. Se az apának, se az ifjú párnak, pedig azonnal
elkezdtek a kórházban dolgozni, bohócként vidították fel a beteg gyerekeket. De a főnővér, egy
ráncos, megkeseredett tündér utálta a viháncolást, ezért elküldte őket. Péter és Kata nem
csüggedt, egy bontásra ítélt házban rendeztek be bábszínházat. De az egykor ódúlakó gyér hajú
manó, akiből polgármester lett, ki nem állhatta a rendetlenséget, ezért ismét menniük kellett. A
parkban felállított cirkuszukat egy púpos óriás záratta be. Közben megszületett a fiúk,
Bendegúz. Sokat nevettek, bár gondból is akadt, de Selyem Péter derűje megmaradt.
Ám egy pénteken az is elveszett. Bendegúz éppen kint játszott a lakókocsi előtt, szőlőszemből
akart dinótojást varázsolni, felrakta egy kőre, de ahogy rásuhintott a bot-varázspálcájával, a
szőlőszem elgurult, a pálca pedig eltört. Bendegúz keservesen sírt, de Selyem Péter csak ült a
kempingszéken. Bendegúz mellételepedett, Selyem Péter pedig a kezét Bendegúz fejére tette
és megsimogatta, mire a kisfiú odaadta neki a szőlőszemet. Ahogy Selyem Péter bekapta,
átjárta az édes íze. Találkozott a tekintete a feleségéével, aki a lakókocsi ajtajából nézte az ő
medvéjét és kisbocsát, és egyszerre mondták ki: hazamegyünk!
Alig indultak el a lakókocsival, a hegyek felé vezető elágazásnál meglátták a kórház vén tündérét
gubbasztani. Elege volt a városból. Felvették, ahogy a buszmegállóban várakozó gyér hajú
manót és a púpos óriást is, aki az autópályán stoppolt. Hamar összemelegedtek, a tündér
énekelt, a manó bendzsózott, az óriás a lábával verte a ritmust, és fél kézzel Bendegúzt dobálta.
Amikor kifogytak a nótákból, Selyem Péter mesélt a falujáról.
Másnap délben érkeztek meg Hegymagasra. Selyem Péter, hogy megtréfálja a falusiakat,
belebújt a medvegúnyába, de a lakókocsiból kiszállva döbbenten látta, hogy a falu kihalt, ahogy
a szőlődűlők is néptelenek, a tőkék pedig elszáradva meredeznek. Selyem Péter sorra járta a
házakat, és bekukucskált az ablakokon. Nem hitt a szemének. Mindenki a tévét bámulta.
Csüggedten indult a lakókocsi felé, de ekkor kivágódott a hegymester portájának ajtaja.
– Ott a medve, aki szétmarcangolta a fiamat! – ordította Selyem Péterre mutatva.
Kicsődültek a falusiak, de nagy volt a csodálkozás és az öröm, amikor Selyem Péter levetette a
gúnyát. A hegymester is nevetett. Amikor eltűnt a fia, és megtalálták a vörös Ladát és mellette a
dulakodás nyomait, azt hitte, meghalt. Az eset után olyan bánat telepedett a falura, hogy nem
csak az emberek, de még a szőlők is elszomorodtak.
A gyér hajú manó összekacsintott a vén tündérrel és az óriással. A manó a házakból egy nagy
gombolyagba gyűjtötte az internetkábeleket, és kifeszítette azokat a szőlődűlőn. Az óriáson volt
a sor, kihúzta az elszáradt tőkéket, és újakat szúrt le. Végül a vén tündér felszállt a magasba, és
varázst szórt alá. A szőlők újraéledtek, ahogy Selyem Péter szíve is: tekintetével betakarta,
hangjával elringatta, mosolyával felvidította a falusiakat.
Selyem Péter is boldog volt, hiszen hazaérkezett. A szőlődűlő tövében felállítottak egy nagy
sátrat, a Selyem családi cirkuszt, volt abban minden, mint a lagziban, amit persze megtartottak:
bohócok, bábszínház, táncoló medve, a talpalávalót pedig a varázs banda adta, a tündér
énekelt, a manó bendzsózott, az óriás tévén dobolt és wifi routeren harmonikázott, és
nevetésből is annyi volt, mint szőlőből a hegyen.
Erdélyben a hegymagasi szőlődűlők körülötti erdőket a kilencvenes évek derekáig még
tündérek, manók és óriások lakták. Idővel eltűntek. Egy informatikus látta az utolsót manót, az
odúján keresztül kellett elvezetnie a kábeleket az internethez és tévéhez. A manó úgy
megrémült tőle, hogy a haját tépve menekült el.
Varázslények már nem, de a dűlők maradtak. A szőlőtermesztésért a hegymester volt felelős. A
kópéságokért meg a fia, Selyem Péter. Selyem Péter olyan volt, mint a neve, tekintetével
betakart, hangjával elringatott, mosolyával felvidított bárkit. Így a falubeliek nem igazán
használták az informatikus csodáit, a tévén fűszernövényeket tároltak, a wifi routeren a levest
tartották melegen
Egy pénteken Selyem Péter medvének öltözött. A szüretelők úgy megrémültek, hogy riasztották
a katonaságot, akik csak hosszas kergetőzés után tudták leteperni a bestiát. Amikor előbújt
belőle Selyem Péter, a fegyveresek a térdüket csapdosták a nevetéstől. Nem úgy a hegymester,
aki eltorzult arccal mérte végig a dűlőt. A kár tetemes volt. A hegymester látni se akarta a fiát.
Selyem Péter úgy, ahogy volt, medvegúnyában beszállt apja régi, vörös Ladájába, és elhajtott.
Nem sokáig jutott, a város felé vezető elágazásnál egy medve vicsorított rá két lábra ágaskodva.
Selyem Péter azt gondolta, a hegymester járatja vele a bolondját. Kipattant az autóból, és
játékosan beleöklözött a vadállatba.
– Édesapám! – mosolygott fel rá. A medve a fiú fejére tette a mancsát, és úgy megsuhintotta,
hogy Selyem Péter három métert repült. Mire felocsúdott, a medve már egy ébenfekete hajú
lánnyal hadakozott, aki egy tepsivel próbálta megvédeni a lakókocsiban rettegő családját.
Selyem Péter hatalmasat ordítva rontott a vadállatra. Az ezúttal úgy megrémült, hogy otthagyva
a Ladát és a lakókocsit, belevetette magát a rengetegbe. Selyem Péter győzelemittasan
mosolygott a lányra, de ő ahelyett, hogy a nyakába ugrott volna, fejbe verte a tepsivel. Selyem
Péter a lakókocsiban ébredt, a lány aggódva hajolt felé.
– Bognár Kata vagyok, te medvefiú! Bocsánat, hogy leütöttelek, de a gúnyádban te is
vadállatnak tűnték, ki tudja talán az is vagy? – simogatta meg Selyem Péter homlokán a púpot.
– Ha nem csókolsz meg, nem csak a fejemet töröd össze, hanem a szívemet is! – nevetett rá
Selyem Péter.
– Még mi nem kéne, te medveember?! – élcelődött Kata. – De ki nem dobhatlak, mert olyan
ütődött vagy! Elviszünk a városi kórházba, hátha ott meg tudnak gyógyítani.
Selyem Péternek mindegy volt, örült, hogy Katával lehet. Egész úton csapta neki a szelet, mesélt
az erdő tündéreiről, manóiról és óriásairól, és tréfálkozott. És a nevetés egyenes út a szívhez.
Így történt, hogy bár se Bognár Kata apja, se anyja sem nézték jó szemmel Selyem Péter
udvarlását, mire három nap elteltével a városi kórházhoz értek, Selyem Péternek már kutya baja
sem volt, Kata pedig menthetetlenül beleszeretett a fiúba. Kata apja, mit tehetett volna, áldását
adta a párra, addig nyüstölte a felesége, de megígértette velük, hogy egy év múlva, amint lesz
elég pénzük, hatalmas lagzit csapnak. Addig is megkapták nászajándékba a lakókocsit, hogy
legyen hol lakniuk.
Csak az a pénz sehogy sem akart összegyűlni. Se az apának, se az ifjú párnak, pedig azonnal
elkezdtek a kórházban dolgozni, bohócként vidították fel a beteg gyerekeket. De a főnővér, egy
ráncos, megkeseredett tündér utálta a viháncolást, ezért elküldte őket. Péter és Kata nem
csüggedt, egy bontásra ítélt házban rendeztek be bábszínházat. De az egykor ódúlakó gyér hajú
manó, akiből polgármester lett, ki nem állhatta a rendetlenséget, ezért ismét menniük kellett. A
parkban felállított cirkuszukat egy púpos óriás záratta be. Közben megszületett a fiúk,
Bendegúz. Sokat nevettek, bár gondból is akadt, de Selyem Péter derűje megmaradt.
Ám egy pénteken az is elveszett. Bendegúz éppen kint játszott a lakókocsi előtt, szőlőszemből
akart dinótojást varázsolni, felrakta egy kőre, de ahogy rásuhintott a bot-varázspálcájával, a
szőlőszem elgurult, a pálca pedig eltört. Bendegúz keservesen sírt, de Selyem Péter csak ült a
kempingszéken. Bendegúz mellételepedett, Selyem Péter pedig a kezét Bendegúz fejére tette
és megsimogatta, mire a kisfiú odaadta neki a szőlőszemet. Ahogy Selyem Péter bekapta,
átjárta az édes íze. Találkozott a tekintete a feleségéével, aki a lakókocsi ajtajából nézte az ő
medvéjét és kisbocsát, és egyszerre mondták ki: hazamegyünk!
Alig indultak el a lakókocsival, a hegyek felé vezető elágazásnál meglátták a kórház vén tündérét
gubbasztani. Elege volt a városból. Felvették, ahogy a buszmegállóban várakozó gyér hajú
manót és a púpos óriást is, aki az autópályán stoppolt. Hamar összemelegedtek, a tündér
énekelt, a manó bendzsózott, az óriás a lábával verte a ritmust, és fél kézzel Bendegúzt dobálta.
Amikor kifogytak a nótákból, Selyem Péter mesélt a falujáról.
Másnap délben érkeztek meg Hegymagasra. Selyem Péter, hogy megtréfálja a falusiakat,
belebújt a medvegúnyába, de a lakókocsiból kiszállva döbbenten látta, hogy a falu kihalt, ahogy
a szőlődűlők is néptelenek, a tőkék pedig elszáradva meredeznek. Selyem Péter sorra járta a
házakat, és bekukucskált az ablakokon. Nem hitt a szemének. Mindenki a tévét bámulta.
Csüggedten indult a lakókocsi felé, de ekkor kivágódott a hegymester portájának ajtaja.
– Ott a medve, aki szétmarcangolta a fiamat! – ordította Selyem Péterre mutatva.
Kicsődültek a falusiak, de nagy volt a csodálkozás és az öröm, amikor Selyem Péter levetette a
gúnyát. A hegymester is nevetett. Amikor eltűnt a fia, és megtalálták a vörös Ladát és mellette a
dulakodás nyomait, azt hitte, meghalt. Az eset után olyan bánat telepedett a falura, hogy nem
csak az emberek, de még a szőlők is elszomorodtak.
A gyér hajú manó összekacsintott a vén tündérrel és az óriással. A manó a házakból egy nagy
gombolyagba gyűjtötte az internetkábeleket, és kifeszítette azokat a szőlődűlőn. Az óriáson volt
a sor, kihúzta az elszáradt tőkéket, és újakat szúrt le. Végül a vén tündér felszállt a magasba, és
varázst szórt alá. A szőlők újraéledtek, ahogy Selyem Péter szíve is: tekintetével betakarta,
hangjával elringatta, mosolyával felvidította a falusiakat.
Selyem Péter is boldog volt, hiszen hazaérkezett. A szőlődűlő tövében felállítottak egy nagy
sátrat, a Selyem családi cirkuszt, volt abban minden, mint a lagziban, amit persze megtartottak:
bohócok, bábszínház, táncoló medve, a talpalávalót pedig a varázs banda adta, a tündér
énekelt, a manó bendzsózott, az óriás tévén dobolt és wifi routeren harmonikázott, és
nevetésből is annyi volt, mint szőlőből a hegyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése