Egy
gyerekkori legenda Smelka Sándor kincsesládájából, Fricska Dorka grafikájával.
Elmondjam, mi volt a hétvégén? Elmondom. Mióta az eszemet
tudom (kábé hét éve), apukám mindig a Hajnal utcáról mesélt nekem. Apukám és a
barátai ott nőttek fel. Csodálatos utca lehetett, legalábbis apukám szerint.
Állítólag egy erdőnél ért véget és tele volt présházakkal, pincékkel, elhagyott
padlásokkal, ahol remek bunkikat lehetett építeni. Ott voltak ám a nagy
bandázások!
Na, szóval, erről a helyről mesélt mindig az apukám, amióta
az eszemet tudom. De milyen meséket mesélt! Elmondjam? Elmondom. Apukám szülei
egyszer kukoricát vetettek a kertbe, és amikor a kukorica megnőtt, az apukám és
barátai egy útvesztőt tapostak a kukoricatáblába, de olyan nagyot ám, és olyan
bonyolultat, hogy a szüleik több órán át keresték őket abban a
kukorica-útvesztőben, míg rájuk nem akadtak.
Apukám még azt is mesélte, hogy minden évben rendeztek egy
bicikliversenyt az utcában, amit majdnem minden évben ő nyert. A rajt az utca
elején volt, a cél pedig az erdő első fája az utca végén. Mivel a Hajnal utca
pont egy kilométer hosszú volt, kimerítő, izgalmas versenyek voltak ezek, igazi
dicsőség volt nyerni.
Arról is mesélt apukám, hogy nyaranta tábortüzet raktak az
óriási udvaron, ahol aztán szalonnát sütöttek, zenét hallgattak, bújócskáztak a
sok-sok tuja között, miközben a telihold ragyogott felettük. Igen, apukám
mindig hozzáteszi a teliholdat.
Azt is mesélte apukám, hogy a szomszéd telken állt egy
elhagyatott présház, ott szoktak bandázni, és egyszer letévedtek a pincéjébe,
ami nagyon hosszú volt és a vége egy másik pincejárathoz vezetett, amiből még
egy járat ágazott le. És így tovább, és így tovább. Órákig bolyongtak ebben az
útvesztőben és majdnem eltévedtek, de közben sok-sok kincset találtak, és
mielőtt kifogyott volna a zseblámpából az elem, találtak egy kijáratot. Igaz,
az erdő kellős közepén értek újra a felszínre, de legalább kint voltak.
Aztán még sokat mesélt a telekről is, a nagy szánkózásokról,
és arról, hogy egyszer egy igazi hóerődöt építettek az udvarban, amiben voltak
szobák, bástyák, lőrések, mint abban a régi regényben, amit egyszer felolvastak
nekem anyukámék.
És mesélt a kert végében álló három ringlófáról is, melyeken
bunkikat építettek, ahova kötélhágcsón lehetett csak felmenni. Mindegyik fán
volt egy-egy bunki, és ők fent, a magasban, kötélhidakon járkáltak az egyik
fáról a másikra, mint a Tarzan. Egy igazi kuckóbirodalmat építettek a lombok
közé, ahová csak titkos jelszóval lehetett felmenni.
Elmondjam, mi történt a hétvégén? Elmondom. Szóval, apukám
fogta a családot és ellátogattunk erre a legendás helyre, ahol a gyerekkorát
töltötte, ahol olyan sok-sok csodálatos dolog történt vele, amiket csak a könyvekben
meg a regényekben olvasunk. És amikor az autóval bekanyarodtunk az utcába,
anyukám mindjárt meg is kérdezte, hogy jó helyen járunk-e, mert ez az utca
bizony egy kicsit rövidebb, mint egy kilométer. De apukám megnyugtatta, hogy
bizony ez a Hajnal utca, és ki is van írva, és ekkor tényleg megláttuk a
feliratokat a házak falán, hogy Hajnal utca, és így kénytelenek voltunk
elismerni, hogy valóban jó helyen járunk, és az erdőt is láttuk az utca végén,
de olyan közel volt, hogy szinte megérinthettem volna a fákat. És én
elképzeltem egy bicikliversenyt ezen a rövid szakaszon, és azt gondoltam, hogy
játszva végigfutom ezt a százötven métert. Mi volt ebben olyan nagy kunszt?!
Aztán megálltunk apukám egykori háza mellett, ahol felnőtt,
ahol a tágas udvaron szalonnát sütöttek (holdfényben), és amikor benéztünk az
alacsony kerítésen, akkor elcsodálkoztam, milyen kicsi ez az udvar. Hogy fért
el itt egy hatalmas hóerőd, szobákkal, lőrésekkel meg mindennel?! És láttam a
kertet is, és az olyan aprócska volt, hogy pár lépéssel keresztül lehetett
járni. Hogy tudtak apukámék órákig elbújni ott egy kukoricalabirintusban?!
Megkérdeztem apukámtól, hogy hol vannak azok a ringlófák,
amiken a lombbunkikat építették, de erre apukám csak a fejét vakarta, végül azt
mondta, hogy talán kivágták őket, és még hozzátette, hogy fura, hogy olyan kicsi
ez a hely, mert ő nagyobbra emlékezett. Ekkor a pincelabirintust már meg se
mertem kérdezni tőle, mert mindjárt láttam, hogy a szomszéd présházat már
lebontották, és most egy új ház áll a helyén. A pincének nyoma sincs.
Egy darabig még álldogáltunk ebben a kis utcában, a kis ház,
kis udvar előtt, miközben apukám tanácstalanul járt fel-le, és közben folyton
csak azt hajtogatta, hogy miért ilyen kicsi itt minden, gyerekként nagyobbnak
tűnt ez az utca.
És persze, mint mindig, most is anyukám mondta meg tutit.
Nem a Hajnal utca lett kicsi, te lettél nagyobb, mondta apukámnak és
megpuszilta az elcsüggedt arcát. Aztán beszálltunk a kocsiba és elmentük egyet
mekizni.
Hát, ezt történt a hétvégén. Elmondtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése