A Probatórium pontosan ugyanolyan volt, mint tavaly
ilyenkor. Tojásforma, vagy inkább ovális, viszonylag alacsony terem, a padlón
süppedő, világos szőnyeg, a sziklafalak és a plafon sötétszürkéjét ellenpontozó
apró, melegsárga fények, a terem közepén néhány asztalon várakozó válogatott
csemegék. A fal mentén pedig a huszonöt kagylószerű Mamarut-fotel szinte
hívogatta a belépőket. De a tizenegyedikesek már pontosan tudták, hogy még nem
foglalhatják el a helyüket, és az asztalhoz sem ajánlatos a teszt előtt
közeledni.
Persze nem voltak mindig ilyen nyugodtak.
Umiának eszébe jutott egy jelenet, elsőévesek voltak,
elég kicsik és tapasztalatlanok ahhoz, hogy ne tudják még pontosan a rendet.
Iskolai életük első Mamarut-tesztje volt, fel sem fogták a jelentőségét, és bár
nyilvánvaló volt, hogy a Heimbe kerülésük előtt is át kellett esniük hasonló
dolgokon, az emlékblokkolók hatására vadonatúj volt nekik az egész. Mikka és Iggiti alig, hogy beléptek a
terembe, nekiesett az asztalon lévő édességnek. Falták az aszalt gyümölcsöt és
a mézbe áztatott szárított halat, és Safrak hiába figyelmeztette őket, hogy
evés helyett inkább az ürítésre kellene koncentrálniuk, mielőtt elkezdődik a
vizsga. De a két fiú annyira örült, hogy végre nem a hétvégénként megszokott,
szigorúan porciózott ipari fruktózzselét teszik eléjük, hanem a legünnepibb
különlegességekből falhatnak korlátlanul, hogy még akkor is tele volt a szájuk,
amikor beültek a Mamarut-fotelekbe.
Aztán a teszt végén zokogva, vizelettől lucskos
nadrággal, bokáig szarosan és derékig összehányva próbáltak kikecmeregni a
vizsgálószékekből.
Másokkal is történt hasonló, de Safrak csak Mikkát és
Iggitit verte meg. Aztán anélkül, hogy megengedte volna, hogy megmosakodjanak,
a nap hátralévő részére elzáratta őket az Auditórium szintjén lévő sziklába
vájt, szűk magánzárkába.
Azóta senkit nem kellett arra figyelmeztetni, hogy a
teszt előtt nem szerencsés a csemegékből venni.
Umia meg mert volna esküdni, hogy hozzá és Alequához
hasonlóan többen hagyták ki a reggelit és az előző vacsorát, és most is
mindenki megpróbálta kihasználni a lehetőséget, és a sziklafalba szinte
észrevétlenül beleolvadó rejtett ajtó mögötti mellékhelységben kipréselni
magából mindent, ami még a hólyagjában és a beleiben maradt.
- Nos, mindenki készen áll? – kérdezte Safrak, mikor
végre Juulli is visszaért a mosdóból. – Nem ismerek rátok, olyan izgatottak
vagytok! Persze mindannyian tudjuk, hogy ez a teszt az egyik legfontosabb
egész életetek során, de pont ti, behavioristák tudjátok a legjobban, hogy a
fotelekben olyan biztonságban vagytok, mint a magzat az anyaméhben! És azt is
tudjátok, hogy a Mamarut teszt eredménye minden tudatos dolgozatnál biztosabban
megmutatja majd, hogy a behavioristaként mely területen fogjátok tudni
legjobban szolgálni az Emberek Országát!
Umia megszédült az éhségtől. Legyünk már túl rajta,
gondolta, aztán menjünk végre fel a levegőre, még rengeteg dolga lenne,
holnapra elvállalt egy előadást a népesedéspolitika és a legújabb agrogenetikai
eredmények összefüggéseiről. De Safrak most kifejezetten élvezte, hogy
szónokolhat.
- Kicsit meghatott vagyok… tizenegyedik alkalommal
kísérlek titeket ebbe a terembe. Voltak olyan esetek, amiket soha nem fogok
elfelejteni – itt az évfolyamparancsnok mintha Mikkára pillantott volna -, de a
legemlékezetesebb persze az a nap lesz, az hiszem nektek is, amikor eldőlt,
illetve a Mamarut fotelekből felállva megtudtátok, hogy a behavioristák közé
tartoztok majd. Én különösen boldog voltam, mert a ti évfolyamotokból
rengetegen bizonyultak alkalmasnak erre a szép és megtisztelő pályára. De
pontosan tudom, hogy néhányan meg voltatok lepve, sőt, olyan is akadt köztetek,
akit félelemmel töltött el az eredmény. De ma mindannyian tudjátok, hogy sehol
nem teljesedhetne ki ennyire a tehetségetek…
Umia, ugyanúgy, ahogy a többiek, bólintott.
- Most tehát, amikor helyet foglaltok e fotelekben,
gondoljatok arra, hogy minden döntés, amelyet kapni fogtok, viselkedésetek,
személyiségetek, tudatos és tudattalan énetek legalaposabb elemzésével készül.
Most huszonnégy izgatott arcot látok, de egy szemernyi kétségem sincs, hogy egy
óra múlva, mikor megkapjátok az eredményeket, mindannyian maximálisan
elégedettek lesztek. Most tehát… rajta!
Mindenki pontosan tudta, mi a teendő. Odaléptek egy-egy
fotelhez, elővették az elektronikus jegyzettömbjüket, széthajtogatták és
behelyezték a háttámla oldalán található nyílásba, hogy aztán a fotel melletti
kijelzőn felvillanó utasításnak megfelelően végigcsinálják az azonosítási
folyamatot. Az egyidejű háromszoros identifikáció és az elektronikus jegyzettömb
lehetetlenné tette a tévedést – csalásról pedig szó sem lehetett, hiszen senki
sem vágyhat arra, hogy valaki más tudattalan vágyai határozzák meg az életét.
Umia a konzolra helyezte a tenyerét, belenézett a
retinaszkennerbe és megpróbált beleköpni a DNS-azonosító kémcsőbe, de a szája
olyan száraz volt, hogy alig tudott összegyűjteni néhány csepp nyálat. De
amikor végre sikerült, két másodpercen belül megjelent a neve és a személyes
száma a kijelzőn.
Umia Erfalasoq – 69020789942
Vett egy nagy levegőt, elhelyezkedett a kényelmes
fotelben, magára húzta a kagyló felső héját és lehunyta a szemét.
Az irányításra kerülök, ez egészen biztos, gondolta,
esetleg a propagandára… a misztikus nem valószínű, a művészettervezés pedig
teljesen kizárt.
Az elektródákat rejtő sisak halk zümmögéssel vált ki a
felső részből.
- Üdvözlünk, Umia – hallotta valahonnan a koponyáján
belülről. – Engedd el magad, és kezdj el hármasával visszafelé számolni
háromezer-kilencszázkilencvenkilenctől…
A lány engedelmesen végrehajtotta az utasítást.
Háromezer-kilencszáznyolcvanegynél elvesztette az
eszméletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése