Egy újabb részlet „Az emberek
országa” című készülő regényből, most Molnár T. Esztertől. A grafikát ismét csak Koppány Csenge készítette.
Az étkezőben olyan nehéz volt a levegő, mintha mind a
kétszázan visszatartották volna a lélegzetüket. Nanouk szemét bántotta az erős
mesterséges fény, mégsem hunyorgott, mert nem akarta, hogy gyengének lássák.
Türelmesen rágta a kenyeret, és úgy tett, mintha figyelne a többiek
suttogására. Sakki, a rókaorrú stréber ült vele szemben. Tekintete megpihent
Nanouk arcán. Nanouk rámosolygott, és barátságosan megrúgta az asztal alatt.
Régóta sejtette, hogy Sakki besúgó.
Nanouknak volt takargatnivalója. Aznap éjjel álmodott,
viszont nem akart jelentést tenni az esetről. Amúgy sem emlékezett az álomra.
Ébredés után még benne volt, pállottan és zavarosan, de amint felkelt,
elhomályosult, végül a hálóterem fojtott zsibongása és a reggeliért való
tolongás teljesen kitörölte a fejéből. Ennek ellenére jelentenie kellett volna,
mert az álmok nem jók. Alattomosak, belakják a gondolatokat, és mint egy vírus,
belülről betegítenek meg. Mindannyiukkal előfordult már, mégis kínos volt az
ilyesmi. Az egészségügyiek telepakolták elektródákkal a fejüket, és napokig
azokkal kellett aludniuk. Ezt most Nanouk inkább kihagyta. Egyetlen álom volt,
és ő maga sem emlékezett rá. Nem tudja meg rajta kívül senki.
– Mit bambulsz? – kérdezte Sakki. – Valami gáz van?
– Mi lenne? – vigyorgott Nanouk. – Még a koszt is remek.
– Azzal felhajtotta az édes, fehér proteintrutymót, amit reggelire kaptak,
böfögött egy kiadósat, és megtörölte a száját.
Amúgy is hülyeség volt minden álom: zagyva töredékek.
Egyedül azoknak volt valami értelme, amelyekben nők voltak, de az olyan álmokat
akarta a legkevésbé jelenteni az ember. Okosabb volt úgy tenni, mintha nem
történt volna semmi sem. Mire az edzőteremig ért, Nanouk el is feledkezett az
egészről.
A Heimben nem volt miről álmodni. A tanulók tálcán kapták
a tudást, az élelmet és a biztonságot. Ha tizenkét éven át minden évben meg
tudnak felelni a követelményeknek, akkor tálcán kapják a jövőt is. Ha méltóak
lesznek erre a feladatra, akkor ők irányíthatják majd Kalallit Nunaatot, az
Emberek Országát. Közülük kerülnek ki a miniszterek, a bírók, a tábornokok és a
rendőrfőnökök. Ez volt az egyetlen álom, amit az iskola tanulói megengedhettek
maguknak.
Nanouk tíz éve élt itt. Azóta csak néhányszor hagyta el a
hatalmas épületet, alig járt a szabadban, az égboltot is csak a tetőteraszról
látta. A korábbi életéből nem emlékezett semmire, de talán nem is volt mire
emlékeznie. Hat éves volt, amikor idekerült. Mit érthet a világból egy hatéves?
És mit ért volna azzal, ha emlékezik? Odakint nem maradt senkije, és nem is hiányzott
senkinek. A képességei alapján kiválasztották a milliónyi gyerek közül, és
bekerülhetett az iskolába. Ennél többet nem kellett tudnia. Aki ennél többet
akart tudni, az előbb-utóbb eltűnt. Nem mintha sokan lettek volna túl
kíváncsiak. Timmi volt az utolsó, aki nyolcadikban fárasztó kérdésekkel
bombázta Tootegát, az évfolyam felügyelőjét. Hamarosan elvitték a
gyengélkedőbe, ahová azok kerültek, akik kicsit megkattantak. Hetekig nem
látták, aztán olyan kisimult arccal tért vissza, mint egy újonc. Azóta úgy
viselkedett, mint akinél nincsenek otthon. Csak ült, jegyzetelt, és bambán
mosolygott maga elé. Viszont soha többé nem tett fel hülye kérdéseket.
Nanouk nem kérdezett semmit, ami nem a tananyagra
vonatkozott. Elég jól tanult, egyedül exobiológiából fenyegette a bukás
veszélye. Előző évben is épp csak átcsúszott a vizsgán, valószínűleg csak azért
engedték át, mert az egzakt tudományokban mindenki másnál jobban szerepelt.
Analitikai kémiából és kozmikus sugárzástanból többet tudott, mint a tanárok,
stratégiai tervezésből évfolyamelső volt, de az exobiológiát és az
asztrobiológiát felesleges időpocsékolásnak tartotta. Lehet, hogy a többiek
szeretik a meséket, viszont Nanouk nem volt hajlandó elképzelt lények
anatómiáját magolni.
Amíg Mikeruna tanárnő az ammónia-alapú létformákról
beszélt, Nanouk kikapcsolta az agyát, és Oorsit bámulta. A lány előtte ült, és
ahogy kicsit oldalra fordulva feltette a lábát a szomszédja székére, megfeszült
rajta az egyenruha. Oorsi az évfolyam legjobb nője volt. Nanouknak komoly
meccsekbe került, hogy biztosítsa magának a mögötte lévő helyet, még egy
középsúlyos figyelmeztetőt is összeszedett, amikor a kisnövésű Piffiket
kilógatta az átrium fölötti folyosóról, de megérte, mert így soha nem kellett
unatkoznia az órákon. Ha nem lett volna annyira fáradt, valószínűleg aznap sem
bóbiskol el, de akkor már hetek óta alig pár órát alhattak az esti meditáció és
a reggeli erőnléti edzés között. A nyitott szemű félálomban, ami kívülről akár
odaadó figyelemnek is tűnhetett, ismét meglepte az hajnalban látott álom. Nem
volt annyira kusza és összefüggéstelen, mint a korábbiak, és nem történt benne
semmi olyan, ami miatt különösen kellemetlen lett volna jelenteni, Nanoukot
mégis teljesen felkavarta. A pulzusa száguldott, amikor felriadt. Lábában még
érezte a futást, talpa alatt a göröngyöket, arcában a bokrok nedves leveleit. A
homlokához kapott, ahol egy gally felsebezte a bőrét. A keze nem lett véres,
hogy is lett volna, mikor nem volt semmi féle gally a közelében. Csak egy álom
játszott vele.
– Nanouk, ha már felébredt, tudna esetleg néhány példát
mondani az extremofil élőlényekre? – kérdezte gúnyos mosollyal Mikeruna
tanárnő.
Nanouk nyelt egyet. Úgy érezte, ha tudna akár egyetlen
extremofil fajt, akkor sem szólalhatna meg, mert a hangja remegése elárulná,
hogy nem olyan nyugodtan és eseménytelenül aludt, mint az iskola rendes
tanulójához illene. A csend egyre kellemetlenebbé vált, Mikeruna kezdte
elveszíteni a türelmét.
– Nanouk, mind tudjuk, hogy magát senki sem kényszeríti
arra, hogy ebbe az intézménybe járjon. Ha nem tetszik itt, nyugodtan
hallgasson. Lehet aludni az órámon, és meg lehet bukni a vizsgán, de akkor ugye
nem fog csodálkozni, ha hamarosan egészen közelről tanulmányozhatja az
extremofileket?
Nanouk most már abban sem volt biztos, hogy hol élnek a
szóban forgó lények. Eleinte azt gondolta, valami távoli galaxis élővilágát
kéri rajta számon Mikeruna, de ha azzal fenyegeti, hogy őt is deportálhatják
közéjük, akkor inkább az egyenlítőmenti kolóniákra kell gondolnia. Távoli
galaxisokba ritkán deportálnak valakit egy exobiológia elégtelenért. Nanouk
próbált visszaemlékezni, mit tanult az egyenlítő vidékéről, de csak
környezetgazdaság tankönyv fejezetcímei jutottak az eszébe: Tóriumkitermelés
Indiában, Az arany és a tellúr lelőhelyei és bányászata, valamint
Munkaerőgazdálkodás a forró égövi kolóniákon. Mikeruna nem akart leszállni a
témáról, és Nanouk kezdett komolyan tartani tőle, hogy belőle is forró égövi
munkaerőt csinál, ha nem jut eszébe pár extremofil.
Az egész évfolyam hallgatott, dermedt csend ült a
teremen. Moccanni sem mertek, egyedül Oorsi alatt nyekkent meg a szék. Nanouk
odakapta a fejét. Abban még nem is lett volna semmi különös, hogy a lány a
kezében tartotta a füzetét, ha nem állt volna néhány szó a kijelzőn.
– Zuzmók, például a Rhizocarpon sinister és a Xantoria
exaltata – mondta Nanouk halkan és bizonytalanul.
– Ó, tehát mégis emlékszik valamire? – lepődött meg
Mikeruna. – Azt hittem, a félév összes óráját végigaludta. Esetleg még egy fajt
az állatok országából meg tudna említeni?
– Medveállatkák – vágta rá Nanouk diadalmasan.
– Rendben Nanouk, nem értesítem most azonnal Tootegát, de
holnap prezentációt kell tartania a az extremofilek csoportjaiból. És elvárom,
hogy akkor már ne csak olyan neveket tudjon előkotorni az üres fejéből,
amilyeneket bármelyik harmadikos egyből rávágna a kérdésre. – Mikeruna itt
hatásszünetet tartott, az évfolyam jeles tanulói illemtudóan felnevettek.
Nanouk megsemmisülten kuporgott a helyén. – Maga pedig, Oorsi, forduljon előre!
Nem tudom, miért kell mindenféle kitekeredett pózokban ülnie, mint valami
mutánsnak.
Újra felharsant a röhögés, de most már az
összes lány kuncogott, nem csak a jótanulók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése