2018. december 8., szombat

Molnár T. Eszter: Nanouk


Egy újabb részlet „Az emberek országa” című készülő regényből, most Molnár T. Esztertől. A grafikát ismét csak Koppány Csenge készítette.

Az étkezőben olyan nehéz volt a levegő, mintha mind a kétszázan visszatartották volna a lélegzetüket. Nanouk szemét bántotta az erős mesterséges fény, mégsem hunyorgott, mert nem akarta, hogy gyengének lássák. Türelmesen rágta a kenyeret, és úgy tett, mintha figyelne a többiek suttogására. Sakki, a rókaorrú stréber ült vele szemben. Tekintete megpihent Nanouk arcán. Nanouk rámosolygott, és barátságosan megrúgta az asztal alatt. Régóta sejtette, hogy Sakki besúgó.

Nanouknak volt takargatnivalója. Aznap éjjel álmodott, viszont nem akart jelentést tenni az esetről. Amúgy sem emlékezett az álomra. Ébredés után még benne volt, pállottan és zavarosan, de amint felkelt, elhomályosult, végül a hálóterem fojtott zsibongása és a reggeliért való tolongás teljesen kitörölte a fejéből. Ennek ellenére jelentenie kellett volna, mert az álmok nem jók. Alattomosak, belakják a gondolatokat, és mint egy vírus, belülről betegítenek meg. Mindannyiukkal előfordult már, mégis kínos volt az ilyesmi. Az egészségügyiek telepakolták elektródákkal a fejüket, és napokig azokkal kellett aludniuk. Ezt most Nanouk inkább kihagyta. Egyetlen álom volt, és ő maga sem emlékezett rá. Nem tudja meg rajta kívül senki.
– Mit bambulsz? – kérdezte Sakki. – Valami gáz van?
– Mi lenne? – vigyorgott Nanouk. – Még a koszt is remek. – Azzal felhajtotta az édes, fehér proteintrutymót, amit reggelire kaptak, böfögött egy kiadósat, és megtörölte a száját.
Amúgy is hülyeség volt minden álom: zagyva töredékek. Egyedül azoknak volt valami értelme, amelyekben nők voltak, de az olyan álmokat akarta a legkevésbé jelenteni az ember. Okosabb volt úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem. Mire az edzőteremig ért, Nanouk el is feledkezett az egészről.

A Heimben nem volt miről álmodni. A tanulók tálcán kapták a tudást, az élelmet és a biztonságot. Ha tizenkét éven át minden évben meg tudnak felelni a követelményeknek, akkor tálcán kapják a jövőt is. Ha méltóak lesznek erre a feladatra, akkor ők irányíthatják majd Kalallit Nunaatot, az Emberek Országát. Közülük kerülnek ki a miniszterek, a bírók, a tábornokok és a rendőrfőnökök. Ez volt az egyetlen álom, amit az iskola tanulói megengedhettek maguknak.
Nanouk tíz éve élt itt. Azóta csak néhányszor hagyta el a hatalmas épületet, alig járt a szabadban, az égboltot is csak a tetőteraszról látta. A korábbi életéből nem emlékezett semmire, de talán nem is volt mire emlékeznie. Hat éves volt, amikor idekerült. Mit érthet a világból egy hatéves? És mit ért volna azzal, ha emlékezik? Odakint nem maradt senkije, és nem is hiányzott senkinek. A képességei alapján kiválasztották a milliónyi gyerek közül, és bekerülhetett az iskolába. Ennél többet nem kellett tudnia. Aki ennél többet akart tudni, az előbb-utóbb eltűnt. Nem mintha sokan lettek volna túl kíváncsiak. Timmi volt az utolsó, aki nyolcadikban fárasztó kérdésekkel bombázta Tootegát, az évfolyam felügyelőjét. Hamarosan elvitték a gyengélkedőbe, ahová azok kerültek, akik kicsit megkattantak. Hetekig nem látták, aztán olyan kisimult arccal tért vissza, mint egy újonc. Azóta úgy viselkedett, mint akinél nincsenek otthon. Csak ült, jegyzetelt, és bambán mosolygott maga elé. Viszont soha többé nem tett fel hülye kérdéseket.
Nanouk nem kérdezett semmit, ami nem a tananyagra vonatkozott. Elég jól tanult, egyedül exobiológiából fenyegette a bukás veszélye. Előző évben is épp csak átcsúszott a vizsgán, valószínűleg csak azért engedték át, mert az egzakt tudományokban mindenki másnál jobban szerepelt. Analitikai kémiából és kozmikus sugárzástanból többet tudott, mint a tanárok, stratégiai tervezésből évfolyamelső volt, de az exobiológiát és az asztrobiológiát felesleges időpocsékolásnak tartotta. Lehet, hogy a többiek szeretik a meséket, viszont Nanouk nem volt hajlandó elképzelt lények anatómiáját magolni.
Amíg Mikeruna tanárnő az ammónia-alapú létformákról beszélt, Nanouk kikapcsolta az agyát, és Oorsit bámulta. A lány előtte ült, és ahogy kicsit oldalra fordulva feltette a lábát a szomszédja székére, megfeszült rajta az egyenruha. Oorsi az évfolyam legjobb nője volt. Nanouknak komoly meccsekbe került, hogy biztosítsa magának a mögötte lévő helyet, még egy középsúlyos figyelmeztetőt is összeszedett, amikor a kisnövésű Piffiket kilógatta az átrium fölötti folyosóról, de megérte, mert így soha nem kellett unatkoznia az órákon. Ha nem lett volna annyira fáradt, valószínűleg aznap sem bóbiskol el, de akkor már hetek óta alig pár órát alhattak az esti meditáció és a reggeli erőnléti edzés között. A nyitott szemű félálomban, ami kívülről akár odaadó figyelemnek is tűnhetett, ismét meglepte az hajnalban látott álom. Nem volt annyira kusza és összefüggéstelen, mint a korábbiak, és nem történt benne semmi olyan, ami miatt különösen kellemetlen lett volna jelenteni, Nanoukot mégis teljesen felkavarta. A pulzusa száguldott, amikor felriadt. Lábában még érezte a futást, talpa alatt a göröngyöket, arcában a bokrok nedves leveleit. A homlokához kapott, ahol egy gally felsebezte a bőrét. A keze nem lett véres, hogy is lett volna, mikor nem volt semmi féle gally a közelében. Csak egy álom játszott vele.
– Nanouk, ha már felébredt, tudna esetleg néhány példát mondani az extremofil élőlényekre? – kérdezte gúnyos mosollyal Mikeruna tanárnő.
Nanouk nyelt egyet. Úgy érezte, ha tudna akár egyetlen extremofil fajt, akkor sem szólalhatna meg, mert a hangja remegése elárulná, hogy nem olyan nyugodtan és eseménytelenül aludt, mint az iskola rendes tanulójához illene. A csend egyre kellemetlenebbé vált, Mikeruna kezdte elveszíteni a türelmét.
– Nanouk, mind tudjuk, hogy magát senki sem kényszeríti arra, hogy ebbe az intézménybe járjon. Ha nem tetszik itt, nyugodtan hallgasson. Lehet aludni az órámon, és meg lehet bukni a vizsgán, de akkor ugye nem fog csodálkozni, ha hamarosan egészen közelről tanulmányozhatja az extremofileket?
Nanouk most már abban sem volt biztos, hogy hol élnek a szóban forgó lények. Eleinte azt gondolta, valami távoli galaxis élővilágát kéri rajta számon Mikeruna, de ha azzal fenyegeti, hogy őt is deportálhatják közéjük, akkor inkább az egyenlítőmenti kolóniákra kell gondolnia. Távoli galaxisokba ritkán deportálnak valakit egy exobiológia elégtelenért. Nanouk próbált visszaemlékezni, mit tanult az egyenlítő vidékéről, de csak környezetgazdaság tankönyv fejezetcímei jutottak az eszébe: Tóriumkitermelés Indiában, Az arany és a tellúr lelőhelyei és bányászata, valamint Munkaerőgazdálkodás a forró égövi kolóniákon. Mikeruna nem akart leszállni a témáról, és Nanouk kezdett komolyan tartani tőle, hogy belőle is forró égövi munkaerőt csinál, ha nem jut eszébe pár extremofil.
Az egész évfolyam hallgatott, dermedt csend ült a teremen. Moccanni sem mertek, egyedül Oorsi alatt nyekkent meg a szék. Nanouk odakapta a fejét. Abban még nem is lett volna semmi különös, hogy a lány a kezében tartotta a füzetét, ha nem állt volna néhány szó a kijelzőn.
– Zuzmók, például a Rhizocarpon sinister és a Xantoria exaltata – mondta Nanouk halkan és bizonytalanul.
– Ó, tehát mégis emlékszik valamire? – lepődött meg Mikeruna. – Azt hittem, a félév összes óráját végigaludta. Esetleg még egy fajt az állatok országából meg tudna említeni?
– Medveállatkák – vágta rá Nanouk diadalmasan.
– Rendben Nanouk, nem értesítem most azonnal Tootegát, de holnap prezentációt kell tartania a az extremofilek csoportjaiból. És elvárom, hogy akkor már ne csak olyan neveket tudjon előkotorni az üres fejéből, amilyeneket bármelyik harmadikos egyből rávágna a kérdésre. – Mikeruna itt hatásszünetet tartott, az évfolyam jeles tanulói illemtudóan felnevettek. Nanouk megsemmisülten kuporgott a helyén. – Maga pedig, Oorsi, forduljon előre! Nem tudom, miért kell mindenféle kitekeredett pózokban ülnie, mint valami mutánsnak.
Újra felharsant a röhögés, de most már az összes lány kuncogott, nem csak a jótanulók. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése