Tudjátok,
hogy mi a duduk? Igazság szerint én sem tudtam, amíg el nem olvastam Kiss Lehel
örmény legendáját, amihez Klesitz Piroska készített gyönyörű grafikákat. Ezzel a szép történettel búcsúzik a Más világok projekt szerkesztője, Miklya Luzsányi Mónika.
Aki
még nem hallotta a duduk hangját, az csak hallgasson a saját szívére! Mert
amikor ott a mélyben, ahová emberek szeme be nem láthat, tanyát ver a
legfacsaróbb szomorúság, a duduk zokogását lehet hallani. De olyan édes zokogás
ez, mint a köves pusztaságon átsuhanó szellőé, amely a távoli Ararát völgyéből
barackfavirágok illatát hozza. Ettől aztán enyhül a bánat, oszlik a keserv, és
nem marad más, mint a túlvilági, könnyes, mosolyogtató muzsika. Ha valaki meghallja
ezt a hangot, soha többé nem fogja tudni elfelejteni!
Hogyan is született meg ez a titokzatos
hangszer – a láthatatlan szívmélységek feltárója? Ezt szeretném most halkan
elmesélni.
Egyszer az Ifjú Szél különleges fácskára
lelt. Rengeteg erdőkön suhant keresztül, és sok-sok bokrot borzolt már össze az
évezredek alatt, de ilyent, mint most, még nem tapasztalt sohasem. Pajkosan
suhintotta meg a barackfa legfelső ágának levelét, és szárnyalt volna is tovább
nevetve, mint mindig, amikor incselkedett. Ám ezalkalommal megtorpant, és
kénytelen volt visszafordulni: úgy csengett és csilingelt az a levélke, mint
valami kristálypohár!
– Nahát! – gondolta magában az Ifjú Szél –
Nahát!
Újra megérintette a levelecskét, s az újra
csilingelt, de most sokkal gyönyörűbben.
– Nahát! – kiáltott fel az Ifjú Szél, és
óvatosan beletúrt a barackfa lombjába.
Erre aztán olyan zene-bona támadt, hogy az
Ifjú Szél úgy érezte, valami édes igézet valósággal odaláncolja a fához.
Körülnyargalta lombkoronáját, át- meg átölelte karcsú törzsét, s a barackfa
szebbnél szebb hangokat adott ki minden érintésre. A hangok éltető dallammá
terebélyesedtek, s hajladozni kezdett a környéken minden fűszál és virág is. Játszott,
csak jászott az Ifjú Szél a fával együtt hangosan kacarászva. Elhatározta, nem
is hagyja el többé, mert sohasem látott, sohasem érzett még ekkora
gyönyörűséget.
Fújtatott, dühöngött magában a Szélkirály,
mikor ezt meglátta. Rettenetes trónját kaparászta, haját tépte:
– Hagyd el, te csavargó! – bömbölte hegyet
rengetőn – Hát így végzed a dolgodat? Neked nyargalni kéne, suhanni kéne hegyre
fel, völgybe le, erdőkön át, pusztaságokon keresztül éjjel-nappal, szakadatlan...!
Megkeserülöd ezt te még, Ifjú Szél! Megsiratod ezt te még, arról kezeskedem! –
s már indult is, hogy a barackfát gyökerestül kifacsarja. Útjában röpködtek a
sziklák, jajongtak az erdők, kiszáradtak a patakmedrek, s befedett mindent a
fekete por.
Az Ifjú Szél tudta, hogy miatta van
mindez.
– Ha akarod, engem pusztíts el – kiáltotta
a közelgő fergetegnek –, de a fácskámat nem hagyom!
A barackfa némán remegett.
Nem került sor a civakodásra, mert belátta
a Szélkirály, hogy hiába a szörnyű pusztítás: az Ifjú Szél nem fog jobb
belátásra térni. Leengedte hát roppant szárnyait, és így szólt az Ifjú Szélhez:
– Jól
van, megengedem, hogy itt maradj a barackfával, de megtudd: hogy ha jót
akarsz, soha többé nem repülhetsz el innen!
– Vállalom! – mondta boldogan az Ifjú
Szél, s egy könycsepp gördült le arcán, mert arra gondolt, hogy most levágják
suhogó szárnyait.
– De a szárnyaidat – folytatta a
Szélkirály – meghagyom, ne félj! Azonban mihelyt elhagyod a barackfát, kiszárad
gyökerestül!
„Kiszárad gyökerestül! Kiszárad
gyökerestül!” – visszahangozták a puszták és a hegyek, amint elviharzott az égi
tartományba.
Boldog volt az Ifjú Szél és boldog
volt a kis barackfa. Nem tudtak volna betelni egymással. Játszottak, zenéltek,
becézték egymást éjjel-nappal, heteken, hónapokon át szakadatlan.
Egy nap azonban azt látja az Ifjú Szél,
hogy megfakult egy levél a kis barackfán. Másnap még egy, aztán még egy, s
azután annyi, hogy sárgára, majd barnára vált a szépséges lombkorona. Fakóbb
lett a csilingelés, az ének is, pedig az Ifjú Szél ugyanolyan kedvvel játszott,
mint amikor legelőször találkoztak.
– Mi történt veled? – kérdezte a
barackfától.
– Jön az ősz... – sóhajtotta a barackfa –
De aztán tavasz lesz újra, ragyogó tavasz, napsugaras nyár!
– Igen, gondolhattam volna... – mondta az
Ifjú Szél, s szelíden átölelte a fa törzsét. – Ragyogó tavasz lesz megint,
napsugaras nyár!
Széltestvérei metsző hidegeket
hoztak, s bele-belecsíptek a kis barackfába. Egy-egy levelet is letéptek róla,
hiába próbálta az Ifjú Szél elhessegetni őket.
– Hagyjátok meg a leveleit! – kiáltott
rájuk dühösen, de rá sem hederítettek. Nevetgélve szaladtak tovább, és
vissza-visszatértek egy-egy öl levélért. Az Ifjú Szél nem bírt velük, olyan
sokan voltak. Fenyegetőzött, kiabált, még sírásra is fakadt, de a széltestvérek
hajthatatlanok maradtak.
– Ugyan már! – mondták röptükben – Hiszen
ősz van! Elmúlt a napsugaras nyár!
– De lesz még! – sóhajtotta a barackfa, s
csupasz ágaival szeretetteljesen intett egy utolsót az Ifjú Szélnek.
Lassan teltek a napok, a hetek. Az
Ifjú Szél ott ücsörgött a barackfán, várta a tavaszt. Szárnyai elgémberedtek,
szemei elbágyadtak, de nem bánta. Hogyan is bánta volna, mikor itt lehet,
örökre itt lehet az ő kedvesével? Széltestvérei már távol viháncoltak,
néha-néha odáig hallszott az önfeledt kacagás. Elégedetten gyönyörködött bennük
a Szélkirály. Az Ifjú Szél csak sóhajtott, s jól belekapaszkodott az egyik
ágba, mert úgy érezte, mindjárt lefordul onnan. Már akkora volt csak, mint egy kis
rózsarigó.
– Gyere már, Ifjú Szél! Nem hallod?
Gyere már! – ébresztette egy hideg napon valaki.
Az
Ifjú Szél kinyitotta fél szemét a sürgetésre. Aztán egyre többen és többen
csatlakoztak:
– Gyere már játszadozni egy kicsit!
– Ne félj, nem lesz semmi baj!
– Már hiányzol nekünk, testvérkénk!
– Nem kell messzire jönnöd, csak szállj le
a fáról, hogy felfrissülj kissé! – zúgták türelmetlenül.
– Hát jó! – suttogta az Ifjú Szél – De
csak ide, a fa alá, és egy percnél se’ többet!
Ez lett a veszte! Mihelyt lecsusszant,
hangos recsegéssel száradni kezdett az ő kedves barackfája a gyökérrel kezdve
fölfelé.
– Neee! – kiáltott fel az Ifjú Szél – Jaj,
ne!!! Mit tettem?
De már hiába toporzékolt, hiába
siránkozott, hiába ölelgette, hiába szólingatta – vége volt. Testvérei
értetlenül néztek az Ifjú Szél után, aki sűrű könnyeket hullatva, fergeteges
gyorsasággal tűnt el a távoli hegyek között. Csak a zokogását hallották még
nagyon sokáig.
Nemsokára egy szegénylegény – éjfekete
szemű örmény legény – tévedt a kiszáradt barackfa környékére. Körüljárta,
nézegette, s amint jobban szemügyre vette a fát, észrevette, hogy a legtetején
van egy ág – egyenes, szép ág, még élet van benne. Gondolt egyet, levágta, s kezdte
faragni. Kifúrta a belsejét, fúrt rá egy sor lyukat is, s alig várta, hogy
nádszálfúvókának valót találjon az ő szép, új hangszeréhez. Amikor végre megfújta,
olyan édes zokogás szivárgott elő belőle, mint a köves pusztaságon átsuhanó
szellőé, amely az Ararát völgyéből barackfavirágok illatát hozza. Ettől aztán
enyhült a bánata, oszlott a keserve, és szívében lassan nem maradt más, mint a
túlvilági, könnyes, mosolyogtató muzsika.
Azóta is így van ez: ha valaki egyszer
meghallja a duduk hangját, soha többé nem tudja elfelejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése