Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.
Aztán az ötödik
születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan
erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol
a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán
a születésnapjáról sem feledkezne meg.
De különben is,
ha egyet nem talál, talál majd sokat. Aztán, ha nem derül ki, hogy mi az a
szülinap, hát majd ő csinál magának. Mondjuk most, az ötödiken. Csak ez a
barátosdi, na, ez nehéz ügy. Ott van ugyan Matilda meg Emília az oviban, de ők
vajon tudják, mi az a szülinap? Vagy kérdezze meg Cipriánt, esetleg a
Sünimanót?
Sünimanó furcsa
szerzet volt, folyton rémeket látott a sötétben, és mindig rászólt Borira, ha a
Lencsilányról vagy a birodalmi sárkányról mesélt. Volna. Szóval Bori nem
mesélt, se a csíkos pulcsis kisegérről, se a kekszidomárról, sőt a pöttyös
labdás, piros lufis alakokról sem, akiket csak néha látott. Meg a furcsa párról
sem, a mindig mindenre reagáló kerekről, meg a hallgatag, de vicces szikárról.
Nem, Bori nem mesélt a kölyökről sem, a furcsa, alig láthatóan kockás
rövidnadrágosról sem, sőt a rókás lányról sem, pedig belőlük kettő is volt, az
egyik rajzolta a rókákat, a másiknak meg rókahegyes volt az orra. És ott van
még a tündér meg a kék üveggolyós. A királylányosat meg a vízcseppeset pedig
külön nagyon szereti.
Bori megállt,
jócskán benne járt már az erdőben, és elgondolkodott, mi van, ha a szülinap azt
jelenti, hogy mindenkit meg kell hívnia? Egyszerre megrémült, jaj, ha valakit
kifelejt, akkor az lesz a tizenharmadik tündér, és megátkozza. Aztán aludhat
száz évig, pedig már így is hiányzott négy születésnap a leltárból! Aztán
egyszerre eszébe jutott! Úgyis mindenki megfordul a játszótéren, hát kiírja,
hogy szülinap, meg barát, meg jöjjenek. Le is rajzolja! Igaz, ehhez most haza
kell mennie, mert papírt meg ceruzát elfelejtett hozni a világgá menéshez, és
mert belátta, hiszen okos lány volt, hogy a „világgá” az nehezen megtalálható
hely.
Megszületett a
plakát, kitette, hazament, és várt. Ez a csendes várakozás annyira nem volt rá
jellemző, hogy anya megmérte a lázát, az egyik nővére rajzolt neki, a másik
nővére sütött egy sütit, a harmadik szörpöt hozott. A bátyja meg egy zsák
almát, azért egy zsáknyit, hogy Bori lássa, milyen erős.
De Bori bizony
csak ült, és ötévnyi életében először moccanatlanul a kapura figyelt. Ma ki kell
derüljön a szülinap körüli titok!
Először a rém a
sötétben jött, mert januárban korán sötétedik, így rémesen gyorsan odatalált,
aztán a Sünimanó, a kerek, meg a vicces szikár. A kölyök meg a birodalmi
sárkány együtt érkeztek, és csak gyűltek és jöttek. Mindenki hozott valamit. Az
egyik sütit sütött jól, a másik énekelni tudott. Volt, aki rajzolt, mások mesét
hoztak. Nevettek, bolondoztak, mókáztak, még diótorta is került. Bori úgy
érezte, hogy tulajdonképpen a szülinap, az diótorta.
Mikor aztán
anya fellőtte a pizsamát, a vendégek meg hazamentek, Bori még mindig nem tudta,
hogy mi az a szülinap. Azt viszont pontosan tudta, ha plakátot talál a
játszótéren, biztosan lesz hozzá kedve. Hadd örüljön mindenki ugyanígy. Hiszen
mindenki eljött, és együtt lenni olyan jó!
Anya betakarta,
és csak annyit mondott:
– Álmodj
szépeket, Világgá Bori! – azzal lekapcsolta a villanyt.
Szeretem én is nagyon a dióstortát. Hajrá Bori! :-)
VálaszTörlés