Interjú Szabó Imola Juliannával

Elérkezett az utolsó interjú. Elfáradt Bori, de el is szomorodott kicsit, mert nagyon szeretett a cimborákkal beszélgetni. Talán azért is hagyta a legvégére Szabó Imola Juliannát, hogy megvigasztalják a szavai. Hiszen ő is arról mesél Borinak, hogy ha vége lesz a születésnapi témának, mi, cimborák, akkor is itt leszünk egymásnak és az olvasóknak.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Szabó Imola Julianna: 2014-ben vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem Mészöly Ágit, hogy az IC zárt csoport-e, és játszhatok-e esetleg velük ebben a virtuális birodalomban. Az ajtó kinyílt. És az egészben a legjobb, hogy nem csak játszótérre találtam így, hanem igazi cimborákra, szívcsücsök barátokra és sajátbolygós hősökre is.

R.B.: Mit jelent számodra, hogy az ÍC tagja vagy?

Sz.I.J.: Az IC egy olyan tér, ahol szabadon lehet létezni. Találkozni szöveggel, képpel, emberekkel és szándékokkal. Figyelemmel és nyitottsággal körbeölelt másik dimenzió, ahol senki sem orrol meg rád, ha éppen nincs időd „átugrani”. Ha pedig egy hatalmas fejessel vetődnél egy új témába, akkor szabadon megteheted. Közben lehet kérdezni, és folyton rácsodálkozni arra, hogy milyen nagy erővel bír egy közösség.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

Sz.I.J.: A Hét határon Nemzetközi Meseprojekt volt a nagy kedvencem. Izgalommal vártam a képet, amihez majd írnom kell. Akkor találtam Javier Zabala képzőművészre, és Maúllo Miska macskára, aki az első abszurd meselényem. Ugyanakkor a gyerekrajzokhoz készített szövegnél érzem azt, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy írhatunk. Hogy azokhoz a zseniálisan bátor és erőteljes rajzokhoz hozzászólhatunk. Azokat a perceket, amiket azzal töltöttem akkor, hogy több száz rajzot nézegettem, és fogalmam sem volt melyiket válasszam, mert mindben volt valami, azt nehezen felejtem. „A valami”. Ami miatt jó. Amiatt különösen jó néha ebbe a párhuzamos dimenzióba ugrani.