Kürti Andrea illusztrációja |
Bori volt a
Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt
könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de
beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele.
Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a
születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a
kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt
reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a
többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, ő meg azt sem tudta
pontosan, mikor is jött a világra.
Aztán egy zúzmarás hajnalon – január hó huszonkettedik napján – Bori
kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni
kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ
eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a
születésnapjáról sem feledkezne meg.
Bori elsétált a játszótér meg a szabadtéri kondieszközök és a púpos
dombokból épített biciklipálya mellett. Most nem voltak ott a nagyfiúk, akik
máskor úgy röpködnek a biciklijükkel, mint valami kerekes koboldok, talán mert
túl hideg volt a biciklizéshez. Ahogy Bori ment, egyre csak mendegélt a gát
mentén, egyszer csak észrevette, hogy a kiserdőben egy ösvény nyílik a fák
között. Kacskaringós, keskeny ösvény volt, mindkét oldalán fák őrködtek sűrű
sorban, ágaikat hófehér dér lepte be. Sötét volt az ösvény, de onnan, ahol Bori
állt, a vége is látszódott, egy fehér, fényes folt a túloldalon. Szinte
csalogatta a fehérségével és fényességével. Bori nem sokáig gondolkodott.
Rálépett az ösvényre, és ballagni kezdett a néma fák között, belesve néha
közéjük. Egyszer csak, hangtalanul, mintha a földből nőtt volna ki, hatalmas
állat bukkant elő: egy kutya. Bundája királyhoz méltó, fenséges, és mikor
ellépdelt a kővé dermedt Bori mellett, aranybarna szemével ránézett, és orrát
egy kíváncsi mozdulattal felé emelte. Aztán, mintha egy szimattal mindent
megtudott volna, eltűnt a fák között.
Bori szíve dörömbölt, amíg utána nézett. Aztán újra szemügyre vette az
ösvény végén a fehér messzeséget, és mintha az most közelebb lett volna.
Továbbindult. Egyszerre füstszag ütötte meg az orrát. A kiserdő szélén egy
faágakból rótt tákolmány állt, abból jött a füst. A hosszú ágakat úgy rakták
össze, hogy a hegyük összeért, a földön meg kör alakot formáztak. Az ágakra
pokrócot terítettek, így kívülről nem is látszott, mi van az indiánsátor
belsejében, persze Bori tudta: mi más, mint egy indián?
Közelebb settenkedett, vigyázva, hogy az ágak ne roppanjanak meg a
talpa alatt, és jobban szemügyre vette a sátort. Most látta, hogy nem is pokróc
van ráterítve, hanem egykor fényes, mára megkopott kelméből készített takaró, türkiz,
sárga hímzéssel. Bori bekukucskált a bejáraton, ami éppen olyan széles volt,
hogy azon egy ötéves gyerek könnyedén befért.
– Gyere csak be! – szólt bentről egy hang, és hozzátette, mintha mi sem
lenne természetesebb: – Már vártalak.
Bori tétovázott.
– Gyere, csak gyere, nem eszlek meg! Haha, még hogy megegyelek,
hogyisne!
Öreg, reszelős hang volt, meleg, nevetős. Bori felbátorodva lépett be a
sátorba. Odabent apró tűz égett, abból jött a füst, sárga fénye megvilágította
az alakot, aki egy kékre festett sámlin ült, és egy konzervdobozból kanalazott.
– Kérsz? – nyújtotta a dobozt Bori felé. A kislány szemügyre vette a
kínálót: idős asszony volt, a haja hófehér, az orra nagy, a szeme nevetős.
– Boszorkány vagy?
– Boszorkányok csak a mesékben vannak – nevetett az asszony. – Egyél
csak, míg meleg.
Bori elvette a felé nyújtott konzervdobozt. Még meleg volt az oldala.
Bab volt benne, puha belsejű.
– Ha nem vagy boszorkány, miért itt laksz?
– Mert szegény vagyok – mondta a néni. – De ne hidd, hogy bánom. Ma
itt, holnap ott. Ha elunom magam, fogom a cókmokom, és továbbmegyek.
– Nekem ma van a szülinapom – mondta Bori.
– És akkor miért csellengsz itt az erdőben egyedül?
Bori, míg a babot ette, elmondta a néninek, milyen bús sora is van a
Rímkóci családban. Három nővér és egy báty, meg a beteg szülők mellett rá
bizony egy szikrányi mosoly se jut, még egy képeslap se, nemhogy szülinapi
ajándék.
– Itt mégis van neked valami. – A néni csettintett egyet, mire a tűz
fellobogott, és egy kerek fémdoboz pattant ki belőle. Bori kinyitotta: egy
torta volt benne, a tetején csillogó csokoládémáz, fehér cikornyás betűkkel
pedig a neve: Bori.
A kislány ámulatát látva a néni megint nevetett.
– No nem kell úgy megdöbbenni. Csiripelték a madarak, hogy szülinapod
van. Meg Barna kutya is megsúgta. – És, mintha csak meghallotta volna a neve
említését, az ösvényen látott nagy kutya is besurrant, és leheveredett a néni
lába mellé. – Most menj haza, vidd a tortát is. És gyere el máskor is. Játszhatsz Barnával.
Talán itt leszünk, talán nem – kacsintott a néni, és kihessegette a kislányt az
indiánsátorból.
Mire Bori hazaért, kezében a fémdobozos tortával, az egész ház a feje
tetején állt. A három nővére ide-oda szaladgált, a bátyja meg éppen a padlásról
jött le nagy porosan, mert ott nézte meg, a régi bőröndök, hintalovak,
korcsolyák és molyrágta pulcsik között, nem bújt-e oda Bori. Mikor meglátták
nála a tortát, hirtelen eszükbe jutott, hogy a legkisebb lánynak aznap
születésnapja van. Annyira restellték magukat, hogy sürögni-forogni kezdtek,
hófehér abroszt terítettek, gyertyát gyújtottak, Borit leültették a legszebb
fotelba, és megették a tortát az utolsó morzsáig. Még a szülőknek is jutott
belőle, akik másnap felkeltek az ágyból, és hét nap múltán olyan jól voltak,
hogy a nappaliban táncoltak régi sanzonokra.
Ki volt a néni az indiánsátorban? Ki tudja azt? Talán mégis vannak még
boszorkányok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése