2017. április 13., csütörtök

Méhes Károly: Világlátó Bori

Kit-kat, kattog az öreg óra Boriék házában, nem is ketyeg már, hanem csak kattog, zakatol, bánatos, amiért Bori születésnapi kavalkádjának lassan vége szakad. De amíg még tart, addig együtt játszik még sok cimbora: a mai bejegyzésben Miklya Zsolt verskezdetét Méhes Károly folytatja, és Makhult Gabriella varázslatos illusztrációja színezi.

Makhult Gabriella illusztrációja


Bori lány egyéves korában elindult
a szoba sarkába.
Bori lány kétéves korában megkapta:
vigyázzon magára.

Bori hároméves korában rájött, még
sok mindent nem látott.
Bori már négyéves volt, mikor elindult,
látni a világot.

Bori a városban annyi mindent látott,
hogy közben eltévedt.
– Városban sétálni egyedül? Borbála,
várjál még húsz évet!

– Könnyű azt mondani! – forgatta magában
a könnyű tanácsot.
– Megyek az erdőbe. Világot arra is
eleget találok.

Bori lány ötéves korában elindult
az erdő sarkába.
Nem félt, hogy egyedül. Tudta, hogy nem érnek
úgysem a nyomába.


***

Méghozzá azért nem érhettek el oda
mert bent a fejében
burjánzott ez a csodálatos erdő,
ott nődögélt szépen.

Így aztán, bár úton volt Bori folyton,
lábát a lakásból
ki se kellett tegye a huncut kis lányka,
úgy lehetett máshol.

Nem volt négyszögletes-kerek a Bori-erdő,
se százholdas pagony,
de azért mesés, csak épp máshogyan,
s valóságos nagyon!

Egy kicsit olyan volt, mint a közeli park,
meg az a kis liget,
a Tesco mögött, barátja-Krisztináéknál,
az udvar végiben.

A Bori-erdőben minden olyan eleven volt!
A fák s mind a bokrok
hallgattak nevükre, s attól függően, mit
susogtak a lombok,

voltak cimborák vagy ádáz ellenségek.
De ami a lényeg,
s Bori ezt élvezte azért a leginkább,
hogy ezek a lények

őt mind szerették s lesték a szavát,
s ha morgolódtak is
néha, sőt, megesett, hogy kikacagták,
nem volt vitás, hogy itt

kié az utolsó szó, mert ezek a szavak
mondták egyre tovább
a Bori-erdő történetét, hiszen általuk
történt meg a világ.

Ha ránézett Anya, bejött hozzá Apa,
Bori csak vigyorgott,
mert Anyát mogyoróbokornak látta,
Apa tölgyként állt ott,

és ő meg – ő meg lehetett bármi,
az ágakon cinke,
osonó róka, vagy még inkább szél,
egy istenke szinte,

aki saját erdő-világát felügyeli
s igazítja bölcsen.
Anya ilyenkor mindig rámosolyog,
s Apa szíve szökken

a meghatott örömtől, lám ez a lányka
nem is olyan cserfes!
Anyával boldogan megölelik egymást
– két szülő, ha repdes! –

hogy minden rendben s minden(ki) a helyén.
És a Bori-erdő
addig mesél-mesél majd a tovább
míg… - ha igaz – felnő!
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése