Róka Bettina – Tasi Katalin: Pitypangként…

„Pitypangként tiéd a sors fura bája”

Szél szárnyán repülhetsz kutyatej-bálba. 

Sárga bársonyruhád kifakult az éjjel...

Hajnal lett, zsibongó, s szálltok szerteszéjjel

Mint a hópelyhek, kavarogtok szépen

Ezer testvéreddel a hajnali égen

Habkönnyű, fehér, szép vattaruhában,

Mint elsőbálos hölgyek régen, hajdanában:

Halk hegedűszóra lépegető lábbal

Mosolyogva dúdolt szép melódiával, 

Szívük mélyén titkon szerelemre vágyva.

„Szellő hátán vár rád a világ száz tája”

Göröngyös földhalom, rét, patak és moha...

Tudod, hogy honnan jössz, de nem tudod, hova

Tesz le Zephyr, a pajkos, nyári szellő, 

Huncut, kíváncsi, friss, nagyot szökellő.

De akárhogy is lesz, te már útra keltél, 

Anyád otthon hagytad, hátra se figyeltél. 

Nem baj, ne sírj, hidd el, ezt még ő se bánja. 

Asszony leszel te is, tudja, nemsokára. 

Strasszer Krisztina Szófia – Kocsis Noémi: Én, az agypöcök (avagy: mi lenne, ha én lennék Ági néni agya?)

Mi lenne, ha én lehetnék Ági néni agya? Mióta elkezdődött szeptemberben az iskola, ez a kérdés jár a legtöbbször a fejemben. Ehhez persze azzal kell kezdenem, kicsoda is Ági néni.

Ági néni természetesen az osztályfőnökünk, mi vagyunk a negyedik bé. Ági nénit egy évre kaptuk, vagyis ő kapott minket, mert a mi osztályfőnökünknek múlt nyáron kisbabája lett. Nekünk meg egy Ági nénink.

Ági néni elég fura volt, rögtön azzal kezdte, hogy ő nem nagyon szeret válaszolni kérdésekre. Különben is, órán ő, a tanár kérdez ugyebár.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – tette még hozzá, aztán ezt fel is írta a táblára. Tanácstalanul néztünk egymásra. Sajnos a következő napok és hetek sem voltak jobbak, Ági néni újabb szabályokat talált ki. Kés-villa-olló nem gyerek kezébe való, mondta például rajzórán. Háztartástan szakkörön kijelentette, hogy ha sok tésztát eszünk, biztosan béka nő a hasunkban. Matek óra végén pedig felírta a táblára: jövő órán témazáró nagydolgozat!!!

Ekkor határoztam el, hogy lesz, ami lesz, én leszek Ági néni agya. Egy agypöcök leszek, aki Ági néni agyában átállítja a kapcsolókat. Mert valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább! Az egész sokkal könnyebb volt, mint gondoltam: mikor másnap reggel kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam. Felkeltem, és felöltöztem. Sajnos, Ági néni szekrényében nem volt egyetlen halálfejes póló vagy piros tornacsuka sem, így a sok unalmas holmi közül kénytelen voltam egy hosszú, barna szoknyát és virágmintás blúzt választani. Hosszasan szemléltem magamat az idegen fürdőszoba idegen tükrében (Jééé, végre felérem! De mikor lett nekem ekkora orrom?), aztán a konyhában ettem egy szelet csokit, és ittam egy kis kakaót. Végül elköszöntem egy idegen bácsitól és két idegen gyerektől, hogy elinduljak a munkahelyemre. Csókolom! – köszönt rám egy csomó gyerek az iskolánál. Véletlenül nekiütköztem az igazgató bácsinak, aki szintén befelé igyekezett a kapun.

– Csókolom! – nyögtem én is. Szerencsére csak mosolyogni volt ideje, mert közben telefonált éppen. Hát, az áginéniséget még bizony gyakorolnom kell!

Joó Réka – Balázs Imre József: Mi lenne, ha lenne egy láthatatlan szigetem?

Mi lenne, ha… mi lenne?

Kimennék a szigetre,

Hol pálmafák fehérlenek,

S gyűjteném a színeket.

Mi lenne, ha mi lennék?

Bozótszínű fehérség,

Vakító, szép alkonyat,

Elönthetném a partokat.

Mi lenne, ha ma lenne?

Csak beúsznál a szemembe,

Hol nincs idő, se szél, se szó,

Mindent megvilágító.

Pásztor Emma – Simon Réka Zsuzsanna: Mi lenne, ha egy reggel szörnyek ülnének az ablakpárkányunkon?

A zsebszörnyek, Bajnóca, Büdöske és Csodabogyó, egy ablakpárkányon üldögéltek.

– Mit csinálsz? – hajolt Csodabogyó Bajnócához.

– Hogyhogy mit csinálok? Amit ti – válaszolta Bajnóca.

– Miért, szerinted, mi mit csinálunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Büdöske.

– Benéztek egy ablakon – vonta meg a vállát Bajnóca.

– És hogy csináljuk? – kérdezte Csodabogyó.

– Hát így – mondta Bajnóca, és a feje nagyot koppant az ablaküvegen.

– Nem hallod, ahogy koppan az az okos csíkos kockafejed? Így kell feltűnés nélkül benézni egy ablakon? – zúgta Csodabogyó.

– Mit csináljak, ha olyan tiszta ez az ablak, hogy nem látom, amikor közeledik, vagyis, amikor én közeledek – ráncolta a homlokát Bajnóca.

– Akkor figyeld, mi hogy csináljuk, és utánozd! – húzta ki magát Büdöske, és a feje nagyot koppant az ablakon.

Bajnóca úgy elkezdett vihogni, hogy majdnem lepottyant az ablakpárkányról.

– Ne vihorássz, csak tudni akartam, milyen, ha nekem is koppan a fejem – pirult el Büdöske.

– Most hogy már tudom, ti hogy néztek be egy ablakon feltűnés nélkül, megmondanátok végre, mit is csinálunk mi ezen az ablakpárkányon? – kukacoskodott Bajnóca.

– Várunk – mondta fokhagymát rágcsálva Büdöske.

– Jaj, Büdöske, most komolyan? Megint fokhagymát rágcsálsz? – fordult el Büdöskétől Csodabogyó.

– Mindig siettettek. Nem reggeliztem. Csak ez volt a zsebemben, és amúgy is, kedvencem a fokhagyma.

– Legalább ma kihagyhattad volna! – tette hozzá Csodabogyó.

– Túl érzékeny az a harmonika-orrod! És milyen borzas vagy ma reggel! Azt a vörös kócot igazán megfésülhetnéd néha-néha! – húzta el az orrát Büdöske.

– Ne tereld el a szót! Így biztosan az ablakon keresztül is kiszimatolják, hogy itt ólálkodunk – folytatta Csodabogyó.

– Mit csináljak? Ha rajtatok múlna, sosem ehetnék fokhagymát! Nem lehet mindenki kedvence a karamellel töltött csokoládé, a császármorzsa meg az epres fagyi – rágcsált tovább Büdöske.

– Óh, hogy én milyen szörnyen nézek ki! Teljesen bepöttyült a fejem a nagy izgalomtól vagy ettől a kibírhatatlan fokhagymaszagtól – nézegette magát az ablaküvegben Bajnóca.

– Bajnóca, mindig pöttyös a képed. Akkor is, ha éppen szilvás gombóccal tömöd magad – nyugtatta Büdöske Bajnócát.

– Igen? És ezt miért nem közöltétek velem soha?

– Mert sosem kérdezted. Azért – magyarázta Csodabogyó.

Pásztor Lili: Mi lenne, ha egy nap óriásivá nőne a kiscicám? – Miklya Zsolt: Cicaóriás

Mi lenne, ha egy napon,

egy szép, nyári délután,

kinéznék az ablakon,

s észrevenném, bizony ám,

hogy odakint van a cicám.

Mi van ebben érdekes? –

kérdezed most biztosan.

Semmi, semmi, csak tudod,

a negyediken lakunk,

s onnan fentről végzetes,

mire néz az ablakunk:

CICAFEJRE. Igen ám,

de nagyobbra, mint az ablak,

vagy mint az egész szobám.

És az a fej meg nem áll.

Bukfencezik. Gyakorol.

Szaltózik, és meghajol

minden mutatvány után.

Óriási artistává

növekedett a cicám.

Pércsi Lara: Mi lenne, ha ilyen csodaszép lennék? – Miklya Luzsányi Mónika: Jádekő

A sakálok közelebb húzódtak, ahogy esteledett. Jáde olyan szorosan lapult a sziklához, amennyire csak tudott, de tisztában volt vele, hogy vége az életének, amint leszáll az éjszaka. De nem tudott mit tenni. Törött bokájába a legkisebb mozdulatra is belenyilallt a fájdalom, nemhogy felállni, kardot fogni, de még arrébb húzódni is alig tudott. Az övéhez nyúlt, kezébe simult a tőr markolata. Ha megindulnak a sakálok, a tőrt talán még képes lesz belemártani néhány sakál szívébe… A tőr markolata hűvös volt, szinte hideg. A lány keze melegét sem vette át a hegyi kristály, a királykő, ahogyan az országában nevezték. A markolat hideg érintése elvezette a lányt a messzi északra, ahonnan származott. A csupa üveg kristálypalotába, ahol hidegek voltak még a fények is. Fagyosak a falak, az arcok, a mosolyok, fagyos még az apja ölelése is, ahogy maghoz vonta, és megsimogatta szőke haját.

– Napsugaram…

Fagyosan hullottak az apja könnyei fehér szakállába, és a gyerek nem értette a szót, amit mondott. A Napot ritkán látta az égen, szürke felhők borították el még nyáron is. Elvették az erejét, elszívták a melegét. Pedig Róza, Jáde dajkája gyakran mesélt neki arról, hogy messze délen, ahol a kislány anyja született, ezer ágra sütött a nap, a völgyekben virágok nyíltak, a fákon érett gyümölcsöt himbált a szél, és a patakok csacsogva ugráltak kőről kőre.

– Itt meg mindenütt csak jég meg dér – húzta össze magán a bundáját az öregasszony. – Ha legalább hó lenne, de az sincs. Csak fagyott föld, sivár sziklák, tűéles hegycsúcsok. Szegény anyád, nem csodálom, hogy nem bírta itt sokáig – simogatta meg Róza a gyerek arcát.

Jádénak görcsbe rándult a gyomra, ahogy kimondta szót:

– Anyám… Mikor jön vissza?

Róza megrázta a fejét:

– Soha kicsim, soha. Anyádnak el kellett mennie innen.

– És engem miért nem vitt magával? Nem szeretett?

– De, nagyon szeretett. Magánál is jobban. De a napsugarat még nálad is jobban szerette.

Tóth Emese Éva rajzai és Hétvári Andrea versei

Hétvári Andrea: Ha együtt 

Tóth Emese Éva: Mi lenne, ha együtt repülhetnék a darvakkal? 

Ha együtt repülhetnék a darvakkal,

egész mást látnék, mint innen

a Földről az emberek. Először is.

Látnék egy hatalmas kék labdát.

Vagy látnék egy spenóthoz hasonló

valamit. Egy nagy tányérnyi zöld színű

főzeléket, de csak akkor, ha nem szállnék

túl magasra. Tükörtojás világítana

a tavak közepén, főleg teliholdkor.

És házak körös-körül. Mindenütt.

Ha még alacsonyabbra szállnék,

egész pontosan látszódna az a

sok kivilágított ablak, ami az űrből

aprócska fénypontnak látszik csak.

Fénykabócák és szentjánosbogarak

tánca a városi éjszakában. Ha még

alacsonyabban repülnék, azt is látnám,

hogy minden fénykabóca egy-egy mesét

hallgató, pizsamába bújt gyerek

vagy mesét olvasó anyuka vagy apuka,

vagy csillagot fürkésző szerelmes,

esetleg darvak kémlelésére specializálódott

távcsöves tudós. Ha ezeket is észrevenném,

lehet, hogy utána már nem is szeretnék

magasabbra szállni. 

Szabó B. Máté – Nagy Anikó Johanna: Mi lenne, ha az iskola a természetben lenne?

Az ébresztőóra felsikoltott. Negyed hét volt, szerda, április közepe, F816 nevű bolygó.

Dani összerezzent, és kétségbeesetten a fejére húzta a paplant.

– Nem akarok iskolába menni – nyöszörögte félálomban.

Anya becsörtetett a gyerekszobába, az ablakhoz ment, és egy függönyrántással beengedte a bágyadt reggeli világosságot.

– Mi lenne, ha ma kihagynánk a hisztit? Kelj fel, kisfiam! Nem késhetünk el megint!

– Mi lenne, ha ma az iskolát hagynánk ki? – gondolta Dani, és elbújt a paplan alatt.

Eközben, egy másik bolygón, aminek a neve N308 volt, egy másik kisfiú, Máté szintén éppen a reggeli ébredésnél tartott. Nála nem az ébresztőóra berregett. Buckó, a kutyája pattant fel az ágyra, és hevesen nyalogatni kezdte Máté fülét. A kisfiú átölelte a kutyus nyakát.

– Szia, Buckó! Te is éhes vagy?

Dani nem akart felkelni. Anya már nyomokban sem tartalmazott türelmet, amikor negyedszer ráncigálta le a paplant elsőszülött fiáról. Dani végül belátta, hogy nincs menekvés, álmosan kikászálódott az ágyból, és sértődött képpel vonult ki a mosdóba. Aztán haragosan beslattyogott a konyhába, hogy megigya a reggeli italát, és közölje, hogy egy fikarcnyit sem éhes.

Máté gyorsan felkelt, adott enni Buckónak, aztán leült apa és anya mellé a reggelizőasztalhoz. Evés után bújócskázott egyet a kutyával, aztán elindult az iskolába. A hátizsákjában csak a tízóraija zötykölődött.

Dani még mindig duzzogott, és éppen a cipőfűzőjével veszekedett. Anya feladta fiára a kardigánt, aztán a 7 kiló 45 dekás iskolatáskát (mert ma zongora is lesz, szolfézs és torna is), lifttel lementek a nyolcadikról a mélygarázsba, beültek a kocsiba, és besoroltak a reggeli forgalmi dugóba.

Máté kertes házban lakott, és gyalog járt iskolába. Az utcán nem voltak autók, mert ezen a bolygón nem bányásztak olajat, amiből benzint lehetett volna gyártani, így az emberek gyalog, biciklivel, villamossal, vonattal, vagy napenergiával működő libegő kis kabinokkal közlekedtek.

Dani még mindig az autóban punnyadt, mert alaposan beállt a forgalom a körúton. Anya idegei szakadozni kezdtek.

– Mondtam, hogy igyekezz! Már megint el fogunk késni!

Dani nem értette, miért az ő hibája a dugó a nagykörúton, de nem volt kedve kinyitni a száját. Inkább elképzelte, mi lenne, ha az utcán szagtalan, hangtalan elektromos járművek járnának, amikkel repülni is lehetne.

Máté befordult a sarkon, ahonnan már látszódott az iskola. Széles, üvegfalú épület volt, hatalmas fákkal, és füves parkkal körbevéve. A gyerekek egész délelőtt kint bóklásztak az erdőben, a mezőn, a hegytetőn, a folyóparton vagy a kis halastó mellett. Mert ez mind ott volt az iskola körül. Az erdőben rengeteg állat élt, róka, sün, borz, mókus, őz, legalább százféle madár, ezernyi bogár. És nyolcféle gomba is nőtt. A halastóban pedig pontosan kilencvenháromféle hal úszkált.

Kléri Fruzsina – Egri Mónika: Mi lenne, ha visszatérnének a dinók?

Kimennék hétvégén az erdőbe, és dinóhálóval fognék egyet. Ha ez véletlenül nem sikerülne, vetetnék egyet apuval a Tescóban leértékelve. Apu biztosan megvenné nekem, még ha drága is, csak hogy örüljek. Amikor nála vagyok, nincs kivel játszani, és egy dinó végül is jó lenne. Kapna egy kutyaágyat, amiről lelógna a lába, de ezt úgysem venné észre alvás közben. Néha elvinném sétálni, hogy más dinókkal is megismerkedhessen. Kapna jutalomfalatot, és ha nagyon örülne, csóválná a farkát, és olyankor leverne vele mindent. Nem szeretné a postásokat, mert sosem kapna levelet, és ez bosszantó tud lenni akkor is, ha dinó vagy, és amúgy se tudnád elolvasni. Lennének dinószépségversenyek, és az nyerne, amelyiknek fényesebb a pikkelye, mert egyébként a dinók nem szépek, csak ha szereted őket, és más dinóját néha nehéz szeretni. Főleg, ha harapósabb fajta, vagy nagyon hangos. Ha lenne egy dinóm, ő lenne a legjobb barátom, az iskolában is megvédene engem, ha a tanító néni feleltetni akar. És akkor anyut meg aput is behívnák elbeszélgetésre. Külön-külön persze, mert apu az új nénivel jönne, anyu pedig allergiás az új nénikre. És akkor apu arra gondolna, miért nem vette meg nekem azt a kiskutyát a piacon?

(Egyébként a dinók nagyon csodálkoznának, mert még sosem láttak tévét meg autót meg jutalomfalatot se. De viszonylag hamar beilleszkednének, hiszen igen szívós fajta a dinó.)

Székely Sarolta – Széchey Rita: Mi lenne, ha… varázskorona lennék?

Ha én egy varázskorona lennék, akkor lennének szárnyaim, éppen annyi, ahány éves vagyok: vagyis négy. Kettővel előre-hátra repülnék, kettővel ide-oda, és a tetején még egy kicsi szárny is lenne, de az csak dísznek. Lennének rajtam csillogó kövek, hogy mindenki csillogó szemmel, nevetve nézzen rám. Nem drágakövek lennének, mert azok nagyon drágák. Csak kövek, amik csillognak és szépek, az is elég a nevetéshez. Azok takarnák a szárnyaimat, amikor pihenek és amikor dolgom van, maguktól szétnyílnának a kövek, mint ahogy a katica kinyitja a pöttyös hátát, amikor repül, és kibújnának alóla a kis szárnyak.
 

De mivel varázskorona lennék, csak akkor repülnék, amikor megérezném, hogy hopp, megint készülődik egy milenneha.
Mert én megérezném, ha valaki arra gondol, hogy jaj, bárcsak… vagy mi lenne, ha…
vagy jaj, de jó lenne, ha…
És én, a legeslegvarázslatosabb varázskorona, akkor odarepülnék, és teljesíteném. Bepótolnám, és visszahoznám, és elvinném, és odaadnám...
Mert ha például a Robi megint elvenné a Kata lila motorját, csakazértis, mert tudja, hogy az a kedvence, pedig ugyanakkora, mint a kék, én odarepülnék, és visszacserélném. És a Berci apukájának meg megmondanám, hogy jöjjön érte hamarabb, és egyszer ő legyen a legelső, akit hazavisznek, mert egyébként mindig ő a legutolsó. És odarepülnék a kórházba is, és megsúgnám a doktorbácsinak, aki az Évamamát gyógyítja, hogy melyik a legeslegjobb orvosság, hogy hamar hazajöhessen, mert nagyon hiányzik.

Ha én varázskorona lennék, annyi dolgom lenne, hogy este olyan fáradtak lennének a szárnyaim, hogy már ki se tudnám nyitni őket. De mégis jó lenne, mert fáradt lennék, de boldog. És úgy aludnék.

Mi lenne, ha… – galérianyitogató

„Mi lenne, ha…?” – ez az egyik legfontosabb kérdés, amit az ember feltehet a világon.

Mi lenne, ha ez a tele kosár gurulna? – kérdezte egy ember valamikor régen, és kitalálta a kereket. Mi lenne, ha szárnyam lenne, és felrepülhetnék? – képzelte el az ember már sok ezer évvel ezelőtt, mikor a madarakra nézett. Azóta már mi is a madarak között repülhetünk.
És sorolhatnám még a kérdéseket, de nem lenne hozzá olyan jó a fantáziám, kedves gyerekek, mint nektek.
Csak néhány az általatok adott címek közül: Mi lenne, ha egy nap óriásivá nőne a kiscicám? Mi lenne, ha egy reggel szörnyek ülnének az ablakpárkányunkon? Mi lenne, ha enyém lenne a világ összes festéke? Mi lenne, ha az álmom lenne a valóság, a valóság meg az álmom?

Nos, a mi álmunk megvalósult: több mint kilencszáz rajz érkezett a Mi lenne ha… pályázatra, szebbnél szebbek és izgalmasabbnál izgalmasabbak, nézegetni is élvezet. Aki csak böngészni szeretné a rajzokat, az is nyugodtan megteheti, a Mi lenne, ha… blogon megtalálja mindet. Érdemes lapozgatni.

Kocsis Franciska: Mi lenne, ha enyém lenne a világ összes festéke? (részlet)

Most az írók következnek. Ettől a héttől közöljük a rajzok ihlette írásokat, egészen addig, míg el nem fogynak. Bízunk benne, hogy a mesék, történetek, versek és rajzok együtt megszólalva még nagyobb élményt adnak majd mindenkinek.
Hívunk benneteket, olvassátok és nézegessétek a megjelenő közös műveket, s adjátok hírül másoknak is, hogy érdemes figyelni az Író Cimborák blogot. Akiknek a rajza itt megjelenik, azok pedig számíthatnak arra, hogy írótársuk hamarosan postázza a megígért ajándékot.

Ne felejtsétek el, hogy találkozunk a Sárkányos Gyerekkönyvtárban (Bp. Szabó Ervin tér 1.) június 4-én, szombaton 11 órakor a Mi lenne ha… kiállítás megnyitóján.

További jó milenneházást kívánunk mindenkinek!

Bertóti Johanna

Németh Eszter

Miklya Zsolt

ÍC-szerkesztők

Kedves Álmodozók!

Kedves álmodozók, álmosak és frissen ébredők!

Kinek a reggeli tea, kinek az illatos kávé teszi szebbé a reggeleket, az ébredést. Ki frissen és üdén, ki kócosan és álomittasan tekint az újabb nap és az új lehetőségek felé. Egy azonban talán mindannyiunkban közös: szeretünk álmodni és kipihenten felébredni. Talán van, aki még ezután is szereti szundítósra venni a figurát. Az örök körforgás óriáskereke soha meg nem áll, mi pedig újra és újra fáradhatatlanul álmosak és éberek leszünk, ahogyan a tavasz is rendre megérkezik minden sötét és hosszúra nyúlt tél végén. Az álomtól az ébredésbe vezető versek végére értünk, s lássatok csodát, a fák is újra felvették csodazöld lombruhájuk, a rigók újra elfoglalták helyüket a legmagasabb ágak csúcsán, csupa illat, csupa fény, csupa ébredezős zümmögés lett minden.

Kép forrása: képguru.hu

 

Köszöntsön rátok a friss tavasz,
köszönjük, hogy velünk 

készültetek rá! 

Szeretettel,

Tasi Kata és Hétvári Andrea

Baley Endre: A LÁMA ÁLMA

Lám, a láma

nem áll alám ma,

bolyhos hátát

feltörte a málha.

Csak legel, csak legel,

jobbra s balra mozog álla,

közben arra gondol,

jó lenne inkább

egy halom alma,

mit mind befalna,

majd desszertnek egy tálba

málna, amitől egyenest

a lámamenyben járna.

Így lamentál magában a láma,

mígnem szeme lecsukódik,

s a földön megpihen szakálla.

A láma álma

egy szép lámadáma,

kivel együtt kelnek útra

Patagóniába,

ahol majd a pompás pampán

bámulnak szerelmes bambán

egymásra a naplementében,

és csak legelnek, legelnek szépen.

Ó, lomha láma,

bár véget érne az álma,

hogy eljussak végre én is

Patagóniába!

De csak alszik, alszik,

míg az éj ráborul a tájra,

s az égbolton kigyullad

ezernyi csillaglámpa.

Miklya-Luzsányi Mónika: PIPACSOK

Schall Eszter illusztrációja

Mia zihálva ébredt. Megint ugyanazt álmodta. Theo ott áll a magasban, alatta a tömeg, körülötte a fekete talárosok. Megfeszül a kötél, a fiú csizmás lába még sokáig mozog a levegőben, mintha csak táncolna a bitófa alatt. Theo lábán piros szattyánbőr bokacsizma, olyan finom és puha, akár az úri hölgyek kesztyűje, amivel most egy pillanatra eltakarják a szemüket. Aztán kilesnek újra a kesztyűujjak mögül, mert a halál borzongató, és ők szerettek borzongani. A piros csizma már nem táncol többé, élettelenül lóg a levegőben. A csizma nem mozdul, a tömeg oszladozni kezd, a főteret pedig ellepik a fekete talárosok. És Mia zihálva, csuromvizesen ébred fel ilyenkor minden alkalommal.

– Újra kéne álmodni… – gondolta mindannyiszor, amikor felébredt, de hiába álmodta újra és újra, a történet soha nem változott. A vár ott állt a hegy tetején, körülötte erdők, mezők, folyók. A várfokról a tengerig is el lehetett látni, jó időben a fehér vitorlák mintha csak madarak lettek volna az égen. De a várban senki sem tudott a mezőkről, a pipacsokról, a virágok illatát, az erdők zúgását is elfelejtették rég. A tengerről, a fehér vitorlásokról pedig végképp nem tudott senki. Csak a kövekről tudtak a város lakói, a falakról, a leeresztett kapurostélyokról, amelyek mozdíthatatlanná rozsdásodtak az évszázadok során. Lakat zárta le a toronylépcsőt is, rozsdás vaslakat. A kulcsot a fekete talárosok őrizték, nehogy valaki felmenjen a vártoronyba, vagy felhágjon a vár fokára. Nem látott hát a vár népe csak a falakig, a durván faragott kövekig, amiket nemcsak a habarcs tartott össze, hanem a hit is, hogy milyen hatalmas kiváltság a vár népéhez tartozni, mert valójában csak itt van élet, sehol másutt. Kő épült kőre, szóra szó, s bár a régiek mintha beszéltek volna virágokról meg madarak daláról, de ezek a szavak már nem jelentettek semmit, elfedte őket a malter és vakolat. Mert kövek közt nehezen vernek gyökeret a virágok. S ha véletlenül mégis felütötte a fejét a keményre faragott kövek között egy-egy pitypang vagy százszorszép, akkor az első arra járó fekete talárosnak gondja volt rá, hogy kitépje gyökerestől.

Hogy miként szerezte meg a toronylépcső kapujának kulcsát Theo, soha nem tudta meg Mia. Először csak a hír járta be a várost, hogy szellemet látnak a vár fokán minden éjszaka. Csak áll, és néz a sötét semmibe. Senki nem tudja, hogy kerül oda, senki nem tudja, miként tűnik el. Szellemnek hitte mindenki a vár fokán megjelenő alakot, csak Mia tudta, hogy Theo az. Mert egy idő után a fiú beszélni kezdett arról, hogy az élet nem áll meg a várfalaknál, ahogy a fekete talárosok mondják. Hogy a falakon túl van egy színes világ, ami nem szürke és fekete, ami nem csak kő, habarcs és vasdarab, ahol tobzódnak a zöldek, a barnák és a pirosak. Ahol végtelen a kék, és befoghatatlan a láthatár. Theo egyre többször és egyre hangosabban beszélt a várfalakon kívüli világról. A vár népe pedig kinevette. Ugyan, miről beszél? Ostoba! Hisz mindenki tudja, hogy a falakon kívül csak az iszonytató semmi van. Aki kilép a kapun, azonnal belézuhan. De még annyi sem kell, elég csak felhágni a vár fokára, elég egy szempillantás, azon nyomban magába szívja a sötét, mert a várfalakon kívül uralkodó semmi a nemlét maga. Bolondnak nézték a fiút, aki arról beszélt, hogy van élet a várfalakon kívül, zölden, barnán, pirosan burjánzó élet. Hogy le kell dönteni a falakat, áttörni a kapuk vasrácsait, mert létezik távlat és végtelenség, és igen, léteznek más városok, más emberek, akik meghódították a végtelent. A város népe csak nevetett, de akadtak, akik meghallották Theo hangját. Néhány hasonszőrű bolond, akiknek színesek voltak az álmai, de ők sem vették igazán komolyan. Egyedül Mia tudta, hogy Theo igazat beszél. Ő is csak azért, mert kívülről érkezett, de ezt nem tudta róla senki. Még Theo sem. És persze a fekete talárosok is felfigyeltek a fiúra, de mivel a nép ügyet sem vetett rá, hagyták, hadd beszéljen. Úgyis csak bolondot csinál magából, semmi mást. Egészen addig nem törődtek vele, amíg fényes nappal meg nem látták a vár fokán. Nem egyedül volt, egy lány kezét fogta. Nem volt magányos szellem többé, hanem veszélyes bűnöző.

 A toronylépcsőn alig érhettek le, már nyomukban volt a fekete áradat. Egy vastag tölgyfaajtóhoz értek, amely egy másik épületbe vezetett. A lány hirtelen berántotta Theót az ajtón:

– Itt biztonságban leszünk. Bezárjuk az ajtót magunk mögött, és soha nem találnak ránk.

Theo elmosolyodott, és az ajtóra mutatott:

– Mi nem tudunk bezárkózni. A mi oldalunkon nincsen zár. Csak az övékén.

Alig mondta ki, már jöttek is. Tárgyalás nem volt. Minek? Nem kellett, hiszen a városban mindenki tudta, hogy halált érdemel, aki le akarja bontani a falakat. A tömeg röhögött, amikor a fiút a bitófához felvezették. Theo nem szólt, csak mosolygott. A kötél megfeszült, a fiú piros csizmái táncolni kezdtek a levegőben. A teret elöntötték a fekete talárosok, és Mia mindannyiszor zihálva, izzadtan ébredt.

– Újra kéne álmodni – gondolta Mia, és újraálmodta, újra és újra, mindaddig, mígnem egyszer Theo megszólalt a bitófa alatt.

– A világ olyan, amilyennek én álmodom.

– Igen? – kérdezték gúnyolódva a fekete talárosok. – Akkor mentsd meg magad, álmodó!

A nép felröhögött, a hóhér megrántotta a kötelet, Theo piros csizmái pedig táncolni kezdtek a levegőben. És abban a pillanatban pirosra váltak a vár falai, élénk, eleven pirosra, mint a vér. A röhögés a vár népének torkán akadt. Csend lett, néma csend, mert még soha sem láttak ilyet. Piros pipacsok nyíltak a kövek között, száz és ezer. Szinte kirobbantak a falakból, szétvetették a vakolatot, a habarcsot. És megrepedtek a kövek, omlani kezdtek a várfalak, és szabaddá vált a látóhatár. Piros pipacsok nyíltak mindenütt, lágyszirmú, piros pipacsok, mintha csak puha szattyánbőrből szabták volna ki valamennyit.

Hétvári Andrea: TAVASZ

Lipovszky-Drescher Mária illusztrációja

Föld testében,

hegy gyomrában,

hold szívében,

csend házában

lépett hármat,

moccant kettőt,

megnyílottak

szárnyas erdők.

Kettőt moccant,

hármat lépett,

felvillantak

mind a rétek.

Napról gördült,

láng engedte,

éjből fordult,

fény fürdette.

Felhőt látott

zengő égen,

elszunnyadt zöld

fű ölében.

Csend házában,

hold szívében,

hegy gyomrában,

föld testében.

Tóth Kinga: VAKOND

bukósisakban földben vagyok

a gyomrában alagutat ások

kukacokat keresek rágom

a gyökeret sok-sok vitamin 

virágpor tüsszentek

a földet beszagolom

kitágítom a járatot

golyó leszek hogy feljussak

hogy kiférjek a nyíláson 

nagy a hajam betakarózom

szőrme véd a mászásnál

ne karcoljon meg a kavics

vállal nyomom a járat falát

nagyot fújok szakad a réteg

jó szag lesz fent ha kiférek

fúrok ások vakondgatyában

föld testében hegy gyomrában

Tóth Kinga illusztrációja

Molnár Krisztina Rita: KELNI LASSAN

Bódi Kati illusztrációja

Még csak egy kis púder kéne,

ne ragyogjon úgy a képe,

mint tótükör, hogyha télen

jég borítja. Na, de kérem,

mért legyen arcára írva

repeső öröme pírja?

Hosszú álmát, ébredését,

lassú, nyújtózó kelését

durva kéztől hogy megvédje

félmosolya és szemérme,

mint pihe őszibarackot,

hamv a kökényt, haj a lakkot...

(Ja, nem az épp fordítva van,

na, de mindegy, érti szavam,

ki nem április bolondja.

Hiszen az bolond, ki mondja...)

Szóval úgyis egy a lényeg:

kelni lassan kell, ha tényleg

teljes ébredésre ébred

mind, mi újraéled. Érted,

értem, s, érte is, ki undok

épp veled, és egyre puffog.

Tudod mit? Te is legyél rigó, s fütyülj rá. Na.

Tavasszal elönt mindent, és betölt a hála.

Tóth Ágnes: TAVASZRA ÉBREDÉS

Kovács Klaudia illusztrációja

Ébren néha nem álmodom,

Kakukk hangját számolgatom.

Nézem, hogyan kél a hajnal,

Lila hajjal, madár dallal.

Örül a kis hóvirág,

Kap ma fehér bóbitát.

Piros szoknyát a tulipán.

Barackvirág kacag a fán.

Virágba borult a világ,

Pompázik a sok kis virág.

Rózsák, szegfűk és violák,

Gólyahírek, kék ibolyák,

Darázs fürdik virágporban,

Még a nap is virágból van.

Olyan mint egy viráglányka,

Arany pánt van a hajába.

Még csak egy kis púder kéne,

Ne ragyogjon úgy a képe.

Németh Eszter: HANNA SZÉP

Hanna szép. A fiúk az ő haját húzzák. Álmomban nekem is szép ruhám van. Kopogós cipőm. Ébren piros. Tornacsuka. Álmomban a bicajom nem nyikorog. Álmomban apába nem folyik bele az éjszaka, amikor olyan szép vagyok, mint anya volt. Ébren néha nem álmodom.

Paulovkin Boglárka képe