Mi lenne, ha egy napon,
egy szép, nyári délután,
kinéznék az ablakon,
s észrevenném, bizony ám,
hogy odakint van a cicám.
Mi van ebben érdekes? –
kérdezed most biztosan.
Semmi, semmi, csak tudod,
a negyediken lakunk,
s onnan fentről végzetes,
mire néz az ablakunk:
CICAFEJRE. Igen ám,
de nagyobbra, mint az ablak,
vagy mint az egész szobám.
És az a fej meg nem áll.
Bukfencezik. Gyakorol.
Szaltózik, és meghajol
minden mutatvány után.
Óriási artistává
növekedett a cicám.
Mi lesz ebből? Nem tudom.
Talán egy előadás.
Mindenki a kiscicámat
nézi, milyen óriás.
Milyen hajlékony, ügyes,
s amikor nyújtózkodik,
szaltózik a házak felett,
mindenki sóhajtozik.
Talán egy találkozás.
Aki látja, mind kitódul,
szűk az emelet, lakás,
mindenki a házak között
ugrál és bukfencezik,
s közben szóba elegyednek,
úgy, hogy észre sem veszik.
Talán egy kirándulás.
Cicaháton elfér minden
családtag, és indulás.
Anya, apa cicafület
szorít, úgy fogózkodik.
Mögöttük a három gyerek
szőrén üli a pacit.
Ugye jó volt? Mi lenne,
ha visszaváltozna cicám?
Asztalomon nyújtózkodna,
s fenn a polcon, bizony ám.
Milyen ügyes! Milyen ÓRIÁS!
– így lelkendeznék, lehet.
Bukfencezni tanítanám.
S hívnám anyát, hívnám apát,
hívnám a testvéremet,
hogy a kiscicám nézze meg.
Pásztor Lili, 5 éves
Játékvár Óvoda, Budapest
Miklya Zsolt, költő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése