Mi lenne, ha én lehetnék Ági néni agya? Mióta elkezdődött
szeptemberben az iskola, ez a kérdés jár a legtöbbször a fejemben. Ehhez persze
azzal kell kezdenem, kicsoda is Ági néni.
Ági néni természetesen az osztályfőnökünk, mi vagyunk a
negyedik bé. Ági nénit egy évre kaptuk, vagyis ő kapott minket, mert a mi osztályfőnökünknek
múlt nyáron kisbabája lett. Nekünk meg egy Ági nénink.
Ági néni elég fura volt, rögtön azzal kezdte, hogy ő nem
nagyon szeret válaszolni kérdésekre. Különben is, órán ő, a tanár kérdez
ugyebár.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – tette még hozzá, aztán
ezt fel is írta a táblára. Tanácstalanul néztünk egymásra. Sajnos a következő
napok és hetek sem voltak jobbak, Ági néni újabb szabályokat talált ki.
Kés-villa-olló nem gyerek kezébe való, mondta például rajzórán. Háztartástan
szakkörön kijelentette, hogy ha sok tésztát eszünk, biztosan béka nő a
hasunkban. Matek óra végén pedig felírta a táblára: jövő órán témazáró
nagydolgozat!!!
Ekkor határoztam el, hogy lesz, ami lesz, én leszek Ági néni
agya. Egy agypöcök leszek, aki Ági néni agyában átállítja a kapcsolókat. Mert
valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább! Az egész sokkal könnyebb volt,
mint gondoltam: mikor másnap reggel kinyitottam a szemem, egy teljesen
ismeretlen szobában találtam magam. Felkeltem, és felöltöztem. Sajnos, Ági néni
szekrényében nem volt egyetlen halálfejes póló vagy piros tornacsuka sem, így a
sok unalmas holmi közül kénytelen voltam egy hosszú, barna szoknyát és
virágmintás blúzt választani. Hosszasan szemléltem magamat az idegen fürdőszoba
idegen tükrében (Jééé, végre felérem! De mikor lett nekem ekkora orrom?), aztán
a konyhában ettem egy szelet csokit, és ittam egy kis kakaót. Végül elköszöntem
egy idegen bácsitól és két idegen gyerektől, hogy elinduljak a munkahelyemre.
Csókolom! – köszönt rám egy csomó gyerek az iskolánál. Véletlenül nekiütköztem
az igazgató bácsinak, aki szintén befelé igyekezett a kapun.
– Csókolom! – nyögtem én is. Szerencsére csak mosolyogni
volt ideje, mert közben telefonált éppen. Hát, az áginéniséget még bizony
gyakorolnom kell!
Az osztályban egy pisszenés sem hallatszott. Mindenki
lesütött szemmel ült a padjában. Hátul egy lány szipogott. Jaj, most jön a
témazáró nagydolgozat! Én, az agypöcök lelkesen munkálkodtam Ági néni agyában:
már korábban rátaláltam a főkapcsolós műszerfalra, és most vidáman nyomogattam
ide-oda a kapcsolókat. Ami korábban „jobbra” állásban állt, azt átfordítottam
„balra”, és fordítva. Hát, nem mondom, némelyik fogantyú kicsit nyöszörgősen
mozdult meg, de végül sikerült! Megköszörültem a torkomat, akarom mondani, Ági
néni torkát, mint aki ünnepélyes bejelentésre készül.
– A témazáró nagydolgozat ezennel bizonytalan ideig elmarad.
Na, akkor most az egész banda irány lefelé az udvarra! – kiáltottam el magamat.
– Nyomás, utánam! Aki le tud előzni engem, azzal elfelezem a tízóraimat!
– Ági néni, de hát csöpög az eső! – szipogott az előbbi
lány. A többiek pedig csak bámultak, és nem értettek semmit.
– Jó, akkor játsszuk azt, hogy cukorból vagyunk, jó? –
javasoltam. – A felnőttek úgyis mindig azt mondják arra, aki túl félős… És aki
olyan gyorsan tud rohangálni az udvaron, hogy egyáltalán nem lesz vizes, annak
beírok tízezer csillagos ötöst!
– Ági néni, annyi hely nincs is a naplóban… – próbálkozott
valaki.
– Akkor majd csinálunk egy új naplót! Tele lesz virágokkal,
kutyákkal és – na jó, a fiúk kedvéért kukásautókkal. Összeragasztunk színes
lapokat, minden oldalra rajzolunk valamit, és mostantól ez lesz a napló, jó?
Mondhatom, innentől remek napjaink voltak. Délután mindig
hazamentem anyuékhoz, ahogy megszoktak, de reggel újra és újra én lettem az
agypöcök, és elhelyezkedtem Ági néni fejében. A kedvenc ruháimat átcsempésztem
Ági néniék lakásába, úgyhogy minden reggel abban mehettem tanítani, amiben csak
akartam. Majmos pólóban, farmerdzsekiben, kockás sapkában.
– Milyen fiatalos, jópofa lett ez az Ági! – hallottam a
hátam mögött, mikor rolleremmel lefékeztem az iskola előtt.
– Rá is fért, mert korábban olyan elviselhetetlen volt, mint
egy boszorkány! – mondta egy tanár a másiknak. Büszkén kihúztam magam.
Az volt a tanév legklasszabb hónapja: egyik nap
kirándultunk, máskor fagyizni mentünk. Néha meg csak úgy lógtunk a parkban
lefelé a fákról, mint a denevérek. Én pedig mindenki fagylaltjába beletűztem
egy kis zászlót: „Éljen a negyedik bé!”
– Ági néni a legjobb tanár! – kiabálta az osztály.
De másnap reggel a fürdőszobában a megszokott arcomat
láttam: hosszú copfok, szeplős kép. És megint lábujjhegyre kell állnom, hogy
megszemlélhessem magamat. Nem értettem: mi történik velem? Ha eddig olyan jól
ment minden, ma miért nem tudok Ági néni agya lenni?
Nem sok kedvem volt suliba menni. De ahogy beléptem az
osztályba, egy egészen más Ági néni állt a táblánál. Piros tornacipő volt a
lábán.
– Kérdezhettek tőlem, amit csak akartok! – mosolygott ránk.
– Ági néni, nem azt tetszett mondani, hogy aki kíváncsi,
hamar megöregszik? – kérdezte egy vékony hang a leghátsó padból. A szipogós
lány volt az.
– Tudjátok, rájöttem, sokkal jobb öregnek, de kíváncsinak
lenni, mint fiatalnak és unalmasnak.
– Ági néni egyáltalán nem öreg! Ági néni fiatal! Ági néni a
legjobb tanár! – zúgtuk erre kórusban.
Ági néni pedig megígérte, hogy tanítás után elmehetünk hozzá
tésztát gyúrni. Ha pedig a sok tésztától béka nő a gyomrunkban…
– Mi lesz akkor, Ági néni? – aggodalmaskodott valaki.
– Akkor szervezünk egy békaénekkart! – vágta rá az
osztályfőnök.
Hát így lett vége az agypöcök korszakomnak. De tudjátok mit?
Már nem is hiányzott. Egy felnőtt fejével elég fárasztó gondolkodni. És azt még
nem is mondtam, hogy Ági néni agyában az egyik kapcsolót véletlenül letörtem.
Azóta se írtunk témazárót.
Felkészítő pedagógus: Berényi Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése