"Nagyon érdekes és barátságos" (Lakatos István) |
Történt egyszer, hogy Vecsernye városának hóhéra túl sok
vörösborral ünnepelte meg a dolgos munkanapot, és véletlenül lefejezte magát.
Aznap boszorkányokat égettek a városka főterén, a hóhér pedig nem állhatta
őket, mióta felesége elhagyta. Kötelességtudóan megvárta, míg a tizenkét máglya
elhamvad, szépen felsöprögetett, majd hazaballagott, és a verandán ücsörögve,
olykor keresetlen szavakat mormolva, magában iszogatott.
Felesége egy blemmivel szökött
meg – talán éppen azért, mert a blemmiknek nincs fejük, amit levághatnának.
Ahogy fogyott a bor, a hóhér egyre nyomorultabbul érezte magát, talán el is
pityeredett kissé, de leginkább csak átkozódott és hevesen gesztikulált a
kezével. Így történt, hogy meglökte az ajtófélfához támasztott bárdot és
lefejezte magát.
A feje végiggurult a verandán,
majd lepottyant egy kis ablakon át, egyenesen a pincébe.
A hóhérnak egyetlen fia volt,
akit Samunak hívtak. Mivel apja nemigen törődött vele, Samu napjai nagy részét
a rozoga ház pincéjében töltötte, ahol anyukája boszorkányholmijai porosodtak.
Vastag varázskönyvek, befőttesüvegekben tárolt szemgolyók, állatok és emberek
darabjai, füvek és csontok hevertek szerteszét. Mivel a hóhért kerülték és
leköpdöstek a városbeliek, nem barátkozott Samuval senki sem, így miután
anyukája elment, addig olvasgatta a varázskönyveket, míg csontból, szőrből és
némi bélből össze nem rakott magának egy barátot. Habagajsznak nevezte el.
Lakatos István illusztrációi |
Két egész napig tartott, míg Samu
észrevette, hogy az apja nincs sehol sem. Illetve már korábban is észrevette,
hogy egy fej nélküli test ücsörög a verandán, de már máskor is előfordult, hogy
apja hazahozta a munkáját. Kötelességtudóan elzavarta egy bottal a környék
kóbor kutyáit, a macskákat és a patkányokat, majd visszament a házba. Biztosan
dolga van, gondolta. De a második nap végére már nagyon különösnek találta,
hogy a test még mindig odakint van, aminek a nyakára egy kismadár puha fészket
rakott.
− Szerintem ez az apukád –
jegyezte meg Habagajsz hosszas töprengés után.
Samu közelebb hajolt, és
megvizsgálta az ismeretlen tenyerét. Olyan sok pofont kapott életének hét
esztendeje alatt, hogy ezer közül is felismerte volna apja tenyerét.
− Az iskoláját, ez tényleg az
apukám!
Pityeregni kezdett. Maga sem
értette, pontosan miért, hiszen az apja soha sem törődött vele, de azért az
illő szomorúságon túl Samu valódi fájdalmat is érzett.
− Hátha meg tudjuk javítani –
mondta. – Odalent van egy csomó varázsszer…
− Meg kell keresni a fejét –
emlékeztette Habagajsz.
Az ám, a feje! Lehet, hogy már
megrágták az egerek! És különben sem ismerné meg, hiszen az apja még itthon sem
vette le a fekete csuklyáját - csak vacsorához és az iszogatáshoz cserélte le
egy másikra, aminek nagy szájnyílása volt. Samu csak annyit tudott, hogy
apukájának jó szőrös szája volt.
Lementek hát a pincébe, hogy
megkeressék. Órákig kutattak, és közben tizenhat fejet találtak, de az egyikről
kiderült, hogy egy nagy krumpli és félig már amúgy is rohadt volt. Két másik
már koponyává száradt, további öt nem emberhez tartozott, kettő pedig ki tudja,
mihez, mert állathoz sem, így a maradék hatot szépen egymás mellé állították.
De hiába nézték, vizsgálgatták, nem tudták eldönteni, hogy melyik lehet a
hóhéré.
− Apukámnak szerintem megvolt
mind a két szeme… - töprengett Samu – és nem volt asszony. – Még két fejet
odébb rakott. A megmaradt négy fejet vizsgálgatta. – Te mit gondolsz,
Habagajsz?
− Most buta vagyok ehhez – mondta
Habagajsz. – Keresek magamnak egy okos agyat. Ezzel hátramasírozott a polc
felé, ahol az agyak úszkáltak befőttesüvegekben.
Samu szomorúan ücsörgött egy
sámlin, és a körmével feszegette a szálkákat. Habagajsz nemsokára visszatért,
okos aggyal a fejében.
− Úgy hiszem, hogy egyik sem az
apukádé – mondta végül. – De mindegy, tegyünk rá a testére egy másik fejet,
lehet, hogy talán még kedves is lesz.
Ez jó ötletnek tűnt. Felmentek
hát a házba, hogy a verandáról levonszolhassák a testet.
Közben a hóhér feje mindvégig ott
lapult mélyen egy polc alatt. Amikor lepottyant a pincébe, begurult a polc alá,
és tényleg megrágták az egerek.
A test már nem ücsörgött a
verandán. Samu egy barna ruhás, nagyon sovány és nagyon magas embert talált
ott, aki szigorúan nézett rá.
− A bakót keresem – recsegte ugyanolyan szigorúan,
mint ahogyan nézett. – Te ki vagy?
− A fia – válaszolt félénken
Samu.
A barna ruhás leköpte Samut.
Mivel a hóhér fia volt, így neki is kijárt a közutálatból.
− Ne bámészkodj, málészájú! Hívd
ide apádat!
− Ő… ő most nincs itthon. Dolga
van – motyogta Samu.
− Add át neki az üzenetemet, te
kölök. Holnap ebéd előtt, fél tizenkettőkor legyen a város főterén. Végre
elítélték azt a nyomorult Vastagbélű Kelement, neki kell a fejét venni.
Megjegyezted, büdös kölök?
− Meg, uram- mondta Samu.
− Úgy. Ezt a hullát meg
elvitettem, de mondd meg apádnak, hogy máskor nem állok jót magamért, ha még
egyet itt találok. Az a szerencséje, hogy nincs még egy ilyen istentelen,
nyomorult gazember a városban, aki elvégezné ezt a munkát.
− Igen, uram – bólogatott Samu.
− Úgy – biccentett a barna ruhás,
majd búcsúzásképpen meglegyintette Samut. Felpattant a ház előtt várakozó
lovára, és elvágtázott.
− Most bajban vagyunk – motyogta
maga elé Samu.
− Keresek egy még okosabb agyat,
és kitalálunk valamit –dugta ki a fejét az ajtón Habagajsz.
Másnap délelőttre készen álltak a
kivégzéshez. A legmegoldhatatlanabbnak eleinte az tűnt, hogyan hihetik el a
korához képest is apró Samuról, hogy Vecsernye város bakója. Púpos is volt
szegényke, a szemei sem álltak jól, ráadásul az egyik foga is jóval nagyobb
volt a többinél – abban hasonlított csupán az apjára, hogy mi tagadás, elég rút
ábrázattal verte meg az Isten. De a leleményes Habagajsz talált egy különösen okos
agyat, amivel hamar kitalálta, hogy szerkesszenek egy jó álcát. Csupán erős
lábakra, egy hosszú köpenyre, egy hóhérmaszkra és néhány maroknyi mellszőrre
volt szükségük. Samu a saját kis kurta lábaira csatolta a két másikat, inge alá
tuszkolta a mellszőrt, hogy kellően gusztustalanul kilógjon, magára
kanyarította a köpenyt, felhúzta a maszkot és készen is volt a tökéletes
álca. A nehéz bárdot viszont alig tudta
megmozdítani – úgy húzta maga után, miközben kényelmetlen lábain bandukolt a
kátyús úton, befelé a városba. Habagajsz félig döglött kutya képében kacsázott
mellette.
Útközben, ha emberekkel
találkoztak, Samu elmélyítette a hangját, úgy köszönt:
− Csókolom.
Üdvözlésképpen az emberek
leköpték – úgy tűnt hát, nem ismerték fel a turpisságot.
Vecsernye főterén lármás tömeg
verődött össze. Samuék jócskán elkéstek, mert már behozták a rettegett
Vastagbélű Kelement, sőt, a barna ruhás, szigorú ember már fel is olvasta a
bűneit.
− Késett – morogta, amikor Samu
odacsoszogott mellé.
Samu mentegetőzésként hörgött
néhányat, ahogy apja is szokta. Nagyon félt, mert esze ágában sem volt bántani
ezt a Vastagbélű Kelement, még ha gyilkos is volt, és asszonyok megrontója.
Hiszen még a bárdot sem tudta tisztességesen felemelni!
De nem volt visszaút, meg kellett
tenni, különben a tömeg elevenen széttépte volna. Az egész város összegyűlt a
kivégzésre, füttyögtek, kiabáltak, köpdöstek, némelyek pedig rohadt
gyümölcsöket, apróbb köveket és ürüléket hajigáltak Samu és a halálraítélt
felé.
Vastagbélű Kelemen megtermett,
gonosz ábrázatú ember volt. Szőr nőtt a füléből, az orrából és a fogából is.
Torzonborz, busa fejét a tönkre fektették, majd a szigorú, barna ruhás férfi
biccentett Samunak, hogy végezze a dolgát.
Samu nagyot nyelt és
kínnal-keservvel megemelte a bárdot. Behunyta a szemét, és engedte, hogy a
penge magától lesújtson.
− Jaj, jaj – kiáltott fel
Vastagbélű Kelemen. Samu kinyitotta a szemét: a bárd a gonosztevő bal lábát
vágta le.
− Bocsánatot kérek – mondta
riadtan -, nem volt szándékos.
A tömeg őrjöngött.
− Újra! – parancsolta a barna
ruhás.
Samu ismét lesújtott, és ezúttal
is mellé.
− Jaj, ez is nagyon fáj! –
kiabálta Vastagbélű Kelemen. A jobb keze a fűrészporral felszórt kövön hevert.
Az emberek már úgy rikoltoztak,
mintha megvesztek volna, bár legtöbbjük azért örült ennek a kaszabolásnak.
Szerették, ha valakinek értelmetlenül folyt a vére.
− Utolsó próbálkozás! – dörögte a
barna ruhás. Nagyon mérges volt.
− Jaj, most meg szegény fülem! –
siránkozott Vastagbélű Kelemen, miután Samu ismét elvétette. – De azért ez is
nagyon fáj ám!
− Ennyi! - üvöltötte a barna
ruhás. – Háromszor mellé! Kegyelmet kapsz, te átkozott Vastagbélű Kelemen,
szabad vagy!
Eloldozta a gazembert, majd a
pihegő Samuhoz fordult: - Takarodj a szemem elől, te nyavalyás!
Samu bekötözte Vastagbélű Kelemen
sebeit, aki megígérte neki, hogy miután ilyen szerencsésen megóvta őt a
haláltól, hűségesen szolgálni fogja.
Hazaballagtak hát mindhárman: a
nem a saját lábain billegő, hóhérnak öltözött Samu, Habagajsz, félig döglött
kutyaként, és mögöttük az ép lábán ugrándozó Vastagbélű Kelemen.
Remek háziasszony vált Vastagbélű
Kelemenből, csupán régi rabló szokásait vetkőzte le nehezen. Ha ebédet főzött,
kendőt kötött az arca elé, és kirabolta az éléskamrát, Samut és Habagajszot
pedig megkötözte, úgy adott nekik enni. De nagyon szerette a házimunkát és
takaros kis függönyöket varrt az összes ablakra.
Ám egy nap kitudódott, hogy
Vecsernye városának hóhéra halott. Ekkor kezdődtek csak igazán Samu és
Habagajsz megpróbáltatásai. A város elöljárói megegyeztek abban, hogy nem
élhetnek abban a nagy házban szerető szülők nélkül, így a szerzetesekhez adták
őket, hogy tisztességes, istenfélő emberek váljanak belőlük.
Nem sokáig maradtak a
kolostorban, mert hamarosan megszöktek. Mivel haza nem mehettek, elindultak,
amerre a lábuk vitte. Samu abban reménykedett, egyszer talán megtalálja az
anyukáját.
De ezt a történetet most nem
mondom el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése