Németh Eszter: A banya vége

A vasorrú bába kényelmesen elhelyezkedett a háza előtt, a padon. Pont oda sütött a nap. Komótosan kevergette békalencséből készült teáját, miközben hallgatta az erdő neszeit. Az erdőét, ami most nem tűnt különösebben félelmetesnek, hiszen a fák is napoztak, a baglyok megeresztett tollakkal aludtak az odúikban, csakúgy, mint a rókák. A vasorrú jólesően gondolt arra, hogy a délelőtti matinék már lementek, a gyerekek a játszótéren, tehát estig se Jancsi, se Juliska nem várható, a meleg, tavaszi napon úgyis jobban szeretett melegedni. Tény, hogy a kemencét korábban jobban kedvelte, de mióta feltalálták a hologramos tüzet, azóta majd megfagyott a huzatban, mire kimászott a hátsó bejáraton. Vagyis kijáraton, ki mire használja, ugye. Szerette ezt az állást, bár korábban többször előfordult, hogy nagyobb gyerekeket küldtek, de azok néha olyan romlottak voltak, hogy azonos pólusúvá mágneseződött a vasorra a belőlük áradó tömény rosszaságtól.
          A nap tehát sütött, a madarak csicseregtek, de ezt a láncfűrésztől nem lehetett igazán hallani. Bába felkapta a vasorrát:

− Láncfűrész? Nem lesz kicsit sok a modernizálás?

Még végig sem tudta rendesen gondolni, amikor hatalmas kerekeken gördülő, motorizált „szekér” állt meg a mézeskalács háza előtt.

− Hogy ityeg, mamuska? Há’, miért van még mindig itt, banyóca, elhagyta az okulát, nem olvasta a kilakoltatási levelet? – kedélyeskedett a szekérről lekászálódó, öltönyös, dagadt alak.

− Tessék? Egyébként, magának is adjon Isten!

− Jaj, ne jöjjön már ezzel az őskövület dumával! Hol a cucca, egye fene, elviszem egészen a Boldog Öregkor Lakóparkig, úgyis arra megyek. Hol az a rendelet, abban benne van a kiutalt lakás száma?

− És Jancsi, meg Juliska? – hebegett a néne.

− Az unokák természetesen ott is meglátogathatják, nem vagyunk mi bunkók! – azzal szórakozottan letört egy darabot az ajtóból s rágcsálni kezdte. – Ezt maga sütötte?

− Én, tudja, én vagyok a vasorrú bába a meséből, a gonosz boszorkány – magyarázta kissé magához térve, a lendülettől még a békalencse tea is kilötyögött.

− Nem tudom, miről beszél, de ez jó. Írja le a receptet, elküldöm az édességgyárba, rá is állunk egyszerre a tömegtermelésre. Na, várjon csak, kedveském, diktálja!

Bódi Kati illusztrációja

− Hogy én? A receptemet?

A  vasorrú bába orra, a közel hajoló öltönyöstől kis híján felcsúszott az agyába, az öltönyösből áradó tömény tudatlan rosszindulat miatt, valószínűleg.

− Jaj, ne már, nyanya, kifizetjük. Mennyit kér? – közben tárcsázott. – Szevasz öreg, diktálok egy új receptet, valami vasorrú bába keksz vagy mi, dizájnoljátok meg, lehet boszorka alakú, esetleg cukormázzal összeragasztható, ehető mézeskalács foglalkoztató. Nem, ne hívd a marketingest, a fenébe is, találd ki te! Mi, hogy te vagy túlterhelve, ugyan már szakikám! Na, mi van már, vénasszony, lökje a receptet, mit hadovál itt nekem átokról, meg meséről? Öregem, majd visszahívlak, csak elviszem a szipirtyót a vénségmegőrzőbe.

Azzal felnyalábolta a vasorrú bábát, akit időközben tiltakozásképtelenné tett az egészen a fejébe csúszott vasorra, s üveges szemekkel hagyta magát feldobni az öltönyös háta mögötti ülésre. Közben a láncfűrészesek elérték az cukorkakerítést, a nyomukban haladó buldózer pedig elkezdte kiásni az Erdei Borzongató Élménypark alapját. A mögötte álló kamionon már ott csillogott a fröccsöntött mézeskalácsház, ablakában a felfújható vasorrú bábával.