Kedves Johanna! Ez egy rendhagyó ajándék, mert ketten adják Neked. A rajzot Enrique Quevedo, spanyol illusztrátor készítette, kimondottan a Te számodra, karácsonyi meglepetésként, és ehhez írt mesét Réka.
(a szerk.)
Jónás
Egy szürke toronyház legfelső emeletén lakott Jónás. A zsúfolt, zajos nagyvárosban, ahol élt, az emberek szürke ruhákba bújtak, és éjt nappallá téve sötét irodaházakban robotoltak. Nem volt sem kedvük, sem idejük beszélgetni egymással. Köszönés helyet fejet biccentettek, és ha valamit közölni szerettek volna, unottan mutogattak, vagy papírfecnikre írták a közlendőjüket. Jónás sokszor szeretett volna szóba elegyedni valakivel. Mesélt volna a hosszú évek óta szövögetett terveiről, a dédelgetett álmairól, de ha bárki közelében megszólalt, úgy néztek rá, mintha zavart lenne az elméje. Ilyenkor otthagyta a füstös utcákat, felcammogott a toronyház tetejére, és faládákban nevelt fűszernövényeihez beszélt. Velük osztotta meg minden búját, baját, örömét. Aztán kiült a tető szélére, vagy olvasott, vagy a messzeséget fürkészte. Vágyakat számlált, terveket listázott.
Minden reggel hajnalban ébredt,
cipelte a napilapokat, koptatta az
utcákat rozzant, öreg biciklijén. Amikor befejezte az újságkihordást, gyalog
indult neki a zajrengetegnek. Bóklászott az utcákon, keresgélt, kutatott. Nagy
zsákba gyűjtötte, amiket a városlakók kidobtak. Amikor megtelt a zsákja,
felhurcolkodott a toronyház tetejére, és hosszasan elemezgette a talált
kincseket. Külön kupacba rakta a hasznos és a „valamire még jó lesz” dolgokat.
A hasznosnak vélt kacatokat megtisztította, és feliratos dobozokban őrizgette
őket tovább.
Esténként kiült a fűszernövényei
mellé, tákolt asztalára megsárgult papírtekercseket teregetett. Írt, számolt,
rajzolt. Mielőtt nyugovóra tért volna, a tekercseket egy faládába helyezte. A
ládát gondosan kulcsra zárta. Egy hűvös
nyári éjszakán arra ébredt, a szobájában csapkod az eső. Nyitva felejtette a
tetőajtót. Felágaskodott a tetőtérre vezető létrán, hogy becsukja. Kidugta a
fejét, és megpillantotta az asztalát. Az asztalon egy szétázott hosszú
papírtekercs feküdt. Nem emlékezett, hogy maradhatott kint, miért nem helyezte
a ládába. Tudta, a tekercs nélkül minden hiába. Gyors elhatározásra jutott. Úgy
döntött, többé már nem hord ki egyetlen egy újságot sem. Csak akkor lépett ki a
toronyházból, ha a legszükségesebb városi teendőit kellett elvégeznie. Minden
nap kiült a fűszernövényei mellé és bámulta a jegyzeteit. Gondolkodott,
számolt, írt és rajzolt. Amikor elérkezett az idő, kiterítette a
papírtekercseket, elővette a hasznos kacatokkal teli dobozokat. Kihasználva a
város dübörgését, csiszolt, vágott, kalapált, forrasztott. Aztán egy kora
tavaszi hajnalon összepakolta legféltettebb emlékeit, rongyosra olvasott
könyveit, megkopott bakelit lemezeit, és felcipelte őket a tetőre. Kiállt a
tető szélére, lenézett, és csak annyit szól halkan:
− Vége.
A fűszernövényes ládák mellett
állt a kacatokból épített mesterműve, a lélegző masina. Egy határozott mozdulattal kinyitotta az
ajtaját. A belsejébe vitte, amit a tetőre hordott. Amikor minden kincsét maga mellett tudta,
belülről behúzta az ajtót. Halk pöfögés törte meg a hajnali csendet. A lélegző
vízilómasina, hátán az irányt mutató vasmadárral, a levegőbe emelkedett, és
elhagyta a szótlan várost.
Kedves Johanna,
álmokat fakasztó, áldott karácsonyt kívánunk neked!
Enrique és Réka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése