Simon Réka Zsuzsannának - Tasnádi Emesétől

A MACKÓ

(…mert mindenkinek van valahol egy mackója)

 Hideg volt, metsző hideg. Nem esett még le a hó, de a hegy felett már megjelentek az első hófelhők. A szobában jó meleg volt. Apu jó alaposan befűtött, nem akarta, hogy megfázzanak. Gyengéden nézett végig rajtuk: az ő kis családja. Mindig nagy családról álmodott, ők is négyen voltak testvérek. Neki is négy gyereke lesz.

A gyerekek a szőnyegen játszottak a szoba közepén. Tomika egy autót tologatott, rendkívül komoly ábrázattal. Mindig nagyon komolyan vette, amit éppen csinált. Legalábbis egy darabig. Az autókat nagyon szerette és senkinek sem adta oda. A nővérének néha kellett volna, de nem. Gabika ezért sokszor már nem is kérte, most is inkább babázott. Édes kicsi száját csücsörítve becézgette szőke copfos babáját. Közben apró kezei simogatták a baba arcát. Egészen úgy néz ki, mint egy kicsi anyuka. Imádnivaló és mókás az a komoly arcocskája. Apu szeme megtelt könnyel. Az ő drága, édes kicsi bogara. Valószínűleg Gabit szerette a legjobban, bár az Istennek se vallotta volna be. De anyu meg inkább Marikát ajnározta. Anyu is, meg a nagymamáék is. Ő volt az első unoka, gyönyörű, okos kislány. És minden szeretet rázúdult. Aztán valahogy elfelejtették, hogy ott van a másik kislány is. Igaz, kicsit véznább, meg sípoló vékony kis hangocskája van. A szíve viszont aranyból volt. Ő volt az első, aki odaszaladt az öccséhez, ha elesett és sírva fakadt. Megölelgette és megpuszilgatta a „bibijét”. És Tomi is hozzá futott először, ha bánata volt. Csak később vonták be a Nagyot, ha valami bajuk volt.

Most azonban nagy volt az egyetértés a három gyerek között. Egymás mellett játszottak, békében. Marika egy képes könyvet lapozgatott, egy kisbabáról szólt. Az volt a címe, hogy „Szabadnapos baba”. Szép könyv volt, gyönyörű rajzokkal. A történet azonban nem kötötte le túlságosan. Arra gondolt, hogy az a baba vajon milyen lesz. A kistestvére. Merthogy megint születni fog egy. Van már kettő, és neki személy szerint ez a kettő is elég… Ha rajta múlott volna, igazán nem kért volna még egyet. Gabi úgy is állandóan nyávog, hogy játsszon már vele, a Tomi meg folyton elveszi mindenét, hogy „enim!”. Vajon ez a harmadik milyen lesz?! Anyuék azt mondták, hogy egy kis angyal, pont olyan, mint a kis Jézuska és majd berakják a fa alá. Hát éppen ez az! Miért pont karácsonykor kell neki megszületnie?! Az egész ünnep oda. Mindenki az új gyerekre figyel, rájuk meg senki! Anyu már így se nagyon foglalkozik velük. Nincs ereje −, mondja Marika néni. Meg azt is, hogy ő már igazán nagylány és segítenie kell a kicsik körül, mert egy nagy testvérnek ez a dolga. De ha egyszer Tomi állandóan elfut, amikor rá akarja adni a nadrágot, Gabi meg vinnyog, hogy húzza a haját, amikor befonja két copfba! De anyut még ez a hangzavar se nagyon zavarja. Nagy a terhe – ezt meg a Bözsi néni mondja, innen a szomszédból. Meg azt is, hogy: jaj, szegény ifi asszony, nem cipeli mán azt a terhet sokáig!

De hát most karácsony lesz! Most igazán nem szülhet! Most a kis Jézuska fog megszületni! A Laci bácsi mondta, apa testvére, ő tudja, hiszen pap!

Marika nagyon szereti a karácsonyt. Ilyenkor minden olyan jó meleg, édes illatú. Anyu finom sütit süt, nagyiék édes almát hoznak, tejszínhabos kakaót és vajas kalácsot kapnak már reggelire. Aztán ebéd után alszanak, bár alig tudnak elaludni, olyan izgatottak, de valahogy mégiscsak sikerül. Most is mindjárt aludni kell menni, anyu szólt, hogy kész az ebéd, mindenki menjen.

A gyerekek lassan állnak fel a szőnyegről. Anyu a konyhában a forró, gőzölgő levest teszi éppen az asztalra. Mindenki leül az asztal köré, Gabi térdel, mert nem éri el másképp az asztalt, Tomikát meg apa egy magas etetőszékbe teszi. Mikor már mindenki leült, apa elmondja az áldást. A kisfejek lehajtva nagy komolyan nézik összekulcsolt kezecskéjüket. „Ámen” hallatszik mindannyiuk szájából, majd oldódik már a csend. Apa szed mindenkinek és közben óvón, szeretettel nézi feleségét.

− Minden rendben van, drágám? – kérdezi, mikor látja, hogy anyu a hasát fogja.

− Igen, azt hiszem, csak reggel óta olyan furcsán érzem magam. Csipked a hasam nagyon.

Apu aggódik, nincs még itt az ideje. Az orvos azt mondta, majd csak januárban fog megszületni. Lehet, hogy elszámolták? A gyerekeket nézi, és azon gondolkozik, hogy is legyen, ha mégiscsak menni kell. Marika aggódva néz apura, ő már nagyobbacska és érzi talán, hogy közeleg az idő. Látja aput és anyut és látja, hogy apu hogy néz anyura, meg anyu csak ül az asztalnál és a hasát fogja.

Az ebéd csendben lezajlik, a gyerekek nem hangoskodnak, fegyelmezetten esznek. Tomika ugyan mindent összeken, de azért hősiesen lapátolja be kis kezével a levest, majd a krumplit is. Nem hagyja, hogy segítsenek. „Ededül!” – mondja. Hagyják hát, jobb a békesség. Máskor nagyobb a ricsaj, de most valahogy mindenki csöndben van. A szülők a gondolataikba merülnek, hogyan lesz ezután? Hogyan fognak élni? Anyu kicsit aggódik, de apu szemében öröm csillog. Büszke a feleségére és egyáltalán nem bánja, hogy így alakult. Majd csak jut annak a negyediknek is, akár fiú, akár lány. A kisruhák félre vannak téve, van mindenből. Kiságy is lesz, Tomika később majd Gabival fog aludni, amíg nem tudnak venni egy ágyat neki. De először úgyis a bölcsőbe kerül az ágyuk mellé.  És eleinte úgyis csak anyatej kell neki. Később meg, majd csak lesz valahogy. 

            − Gyerünk! Alvás, gyerekek! – mondja anyu, és nagy nehezen, kapaszkodva feláll az asztal mellől.

Nagyon nem kell noszogatni a kis társaságot, álmosak mindannyian. Be is sötétedett, a felhő a Mecsek felől a város fölé kúszott már. A kis társaság elvonul. Tomika azonnal bedugja hüvelykujját a szájába és már alszik is. Kis kezével átöleli mackóját, tudja, nem sokáig övé már. A Mackót Gabikától kapta, ő meg annak idején Marikától. Marikának pedig Laci bácsi hozta, amikor megszületett. A családi legenda úgy tartja, hogy a Mackó mindig a család legkisebb tagjáé. Ezt apu sokáig nem tudta. Ő maga is meglepődött, amikor a bátyja beállított vele Marika születésekor. A bölcső mellé áll és azt mondta:

− Vigyázzon Rád ez a mackó, kicsi lány, s majd add tovább testvérkédnek miután szereteteddel megtöltötted. Óvjon a család tagjainak beletöltött szeretete! − Majd megáldotta a kislányt és a Maciját is.

Később, amikor Marika már nagyobbacska lett, ez a történet lett a kedvence. Rengetegszer elismételtette apukával és anyukával. Amikor Gabika megszületett, mondani sem kellett neki, odaállt kishúga bölcsőjéhez és betette a Mackót a kislány mellé. Azért még később is, amikor senki sem látta odaszaladt, felkapta a jószágot és szorosan magához ölelte. Ilyenkor egyúttal a fülébe is belesuttogott:

− Itt van méd neked egy kis szeretet, vidázz Dabikája!

Gabi is nagyon szerette az időközben ütött-kopottá vált, sárga, szalmával tömött medvét és többször megkérdezte, neki mikor születik kistestvérkéje, akinek majd tovább kell adnia a Mackót. Nem volt egyébként neve, mindenki csak így, egyszerűen Mackónak hívta.

Nem kellett sokáig várnia, a második kislány után két évvel megszületett Tomika, a várva várt kisfiú. Apu büszkén nézte fiát a bölcsőben és gyengéden, könnybe lábadt szemmel pedig kicsi lányát, ahogyan a Mackót berakta a bölcsőbe Tomika mellé.

            S most Tomi az oldalára fordulva alszik, kezével a Mackót átölelve. A többiek is békésen szuszognak, a szoba belsejében Gabika, s az ajtó mellett Marika. A nagyobb lányka nehezen aludt el, oly sok minden forgott a fejében. A közelgő ünnep, a kistestvér, anyuka hasa és apuka aggódó pillantása. Végül győzött a fáradtság és a karácsony gondolata. Elaludt és azt álmodta, hogy egy fényes, csillogó karácsonyfa alatt áll, és néz fel a tetejére. Olyan hatalmas az a fa, s a tetején egy csillag. Alatta meg csomagok, három csomag, biztosan a legnagyobb az övé. Csak így lehet, hisz ő a legidősebb. Énekelnek, együtt az egész család. Ő is, de már alig bírja, szeme csakis azokat a csomagokat lesi. Úgy szeretné már kibontani őket. Ő egy szép nagy babára vágyik, látta a boltban a Fő úton. Ott állt a kirakatban, hosszú haja volt és meseszép ruhája. Úgy szeretné, ha az lenne a csomagban.

Ekkor megszólal egy csengő. Finom, dallamos halk hangocska, messziről jövő, lassan kúszik be a fülébe. Keresi a hang forrását, forgatja a fejét honnan jön, de nem találja. És szép lassan derengeni kezd, ez már nem álom, álmosan pislog az ágyacskájában fekve és a hang irányába fordítja fejét. Az előszoba felől jön. Most már érzi a hideget is, ami a folyosóról, a lépcsőházból áramlik be. Apu hangja szűrődik át, ahogy a csengő elhalkul. Apu beszél a szomszéd nénivel. Nem érti pontosan mit, de az izgatottságot kiérzi mindkettőjük hangjából. A szomszéd ágyra néz, Gabika még szuszog és Tomika is a rácsos ágyban.

Lassan kibújik az ágyából és a kicsit nyitott ajtóhoz lopakodik. Fülel. Jól hallja már, amit apu mond.

− Igen, igen. Úgy látszik megindult a szülés, muszáj bemennünk a kórházba. Későbbre vártuk, de talán elszámoltuk. Nem, remélem nem lesz semmi gond. Vigyázna Bözsi néni a gyerekekre? Alszanak a szobájukban. Igen, ahogy tudok, azonnal szólok a nagymamáéknak és jönnek máris ide. Köszönöm, Bözsi néni!

Ezzel már zárul is az ajtó. Anyu és apu elmentek egy kis táskával a kezükben. Anyu görnyedt volt és a hasát fogta, a nagykabát csak a vállára volt dobva. A kislány az ablakhoz futott és fitos orrocskáját a hideg ablaküveghez nyomta, úgy leste az utcát, s a szüleit. Esni kezdett a hó, előbb kis pelyhekben, majd egyre nagyobb csillagocskák tapadtak meg az ablakon, a jégvirág szélén. Csodálatos volt és mégis szomorú. Egyedül volt a sötétségben, anyuka elment és mi lesz, ha valami baja lesz. Apuka is azt mondta, hogy még nincs itt az ideje.

− Gyere, kiscsillagom, gyere el az ablaktól! Hideg van, még megfázol nekem. Nem lesz baj, kincsem, semmi baj! Kistestvérkéd fog születni. – mondta gyengéden Bözsi néni, és átkarolta a kislány vállát.

Letörölgette a hatalmas könnyeket, amik az arcán gördültek le.

A többiek is ébredeztek már. Először Gabika ült fel az ágyában, majd Tomi is felállt, mackó barátját a lábánál fogva tartotta. Bözsi néni kivette a kisfiút az ágyból, és maga köré gyűjtötte a gyerekeket, majd elmesélte megnyugtató meleg hangján, hogy anyuka és apuka elmentek a kórházba, mert nemsokára megszületik a kistestvérkéjük. Erre a hírre Tomi magához ölelte szorosan a Mackót.

− Gyertek bogárkáim a konyhába, adok nektek valami uzsonnát, aztán majd megjönnek a nagyiék és itt maradnak, amíg apuka haza nem ér. A gyerekek sorban, mint az orgonasíp vonultak Bözsi néni után a konyhába. A sort Tomi zárta, aki mackóját a lábánál fogva húzta maga után, s a küszöbnél koppant egyet a maci feje.

Csendben uzsonnáztak, finom ,meleg teát ittak, közben kint mindent belepett már a hó. Mire az uzsonnával végeztek, csöngettek. Megérkezett nagypapa és nagymama, akiket apu értesített a kórházból. A gyerekek futottak eléjük és bújtak hozzájuk.

− Na, nagy legény, hát mi az újság? − kérdezte hangosan nevetve nagypapa Tomit a karjába kapva.

− Apu elvitte anut a kórházba, mej megszüjetik a testvéjke! – mondta csillogó szemmel, széles mosollyal a kisfiú.

− Akkor nemsokára új gazdája lesz Mackónak!

− Muszáj? – kérdezte a kisfiú.

− Te már feltöltötted sok szeretettel a Mackót, és előtted a nővérkéid is. Most a kisbabának lesz szüksége rá. Ő is a mi családunk tagja lesz, akit nagyon vártunk, és most, hogy megjött, szeretettel veszünk körbe. Hogy ne legyen olyan egyedül a bölcsőben, nekiadjuk a Mackót.” – mondta a nagymama.

− De akkoj én mivel alszok majd? – kérdezte a kisfiú.

− Ha jó kisfiú leszel, hoz majd helyette a Jézuska valami más kisbarátot.

− De most hogy tud lenni Jézuska? Hogy lesz a karácsony, hiszen anyuka a kórházban van a kisbabával! – kérdezte Marika

− Majd csak lesz valahogy! Gyertek inkább játszani, ne gondolkodjunk most ezen! – mondta nagypapa.

A délután és az este hancúrozással telt el. A gyerekek elfelejtették gondjaikat és élvezték a bolondos nagypapát. Nagymama finom vacsorát csinált, majd ágyba bújtak és egy gyönyörű mesére elaludtak.

Majdnem éjfél volt már, mikor apu hazaért.

− Fiú!” – mondta, mikor belépett – Kicsit vézna, sötét a haja és a szeme barna. Lászlónak neveztük el.

− Ó, kisfiam… – pityeredett el nagymama.

− Igyunk egyet, fiam! – mondta nagypapa.

Előkerült az a Villányi bor, amit Szentestére tettek félre és felbontották. Kint szakadt a hó, december 22-e volt.

− És most hogy lesz? Hogy lesz Szenteste, kisfiam? – kérdezte nagymama.

− Nem lesz anyukám. Elmegyünk az éjféli misére. De karácsony majd csak akkor lesz, ha Irénke és a kicsi hazaérnek. Ha újból együtt lesz a család.

            Nem vették észre, hogy a nappali ajtajában, a sötétben félrehúzódva, fehér hálóingjében Marika áll csendesen, szomorúan. Tudta ő, hogy így lesz. Hogy nem lesz karácsony. A kistestvér miatt. Ekkor megpillantotta a Mackót a sötétben, a földön heverve. Úgy látszik Tomika valahogy kirúgta az ágyacskájából. Felvette és magához szorította. A szomorúság, és a csalódottság szép lassan elmúlt, helyét az öröm vette át. Kistestvérem született! Egy újabb kis öcsi! Ujjongott már magában. Nagyon fogom őt szeretni! Majd a Mackót visszatette Tomi mellé és megsimogatta a kisfiú fejét, betakargatta és lábujjhegyen pipiskedve adott egy puszit is neki. Utána odament a húga ágyához, őt is betakargatta és megpuszilta. Könnyű álom jött ezek után a szemére és békésen aludt reggelig.

Anyuka egy hét múlva hazajött a kisfiúval, Lacikával. A gyerekek körbeállták őket és egymással versengve akartak anyu ölébe ülni és a kisbabát megsimogatni. A kisfiú egy a darabig csendben nézelődött, majd el kezdett sírni. Ekkor Tomika odalépett hozzá, megsimogatta a fejecskéjét és mellé fektette a Mackót.

− Tessék! Most máj a Tied! Vidázzon rád, ahod ránk vidázott! – mondta.

Anyuka átölelte és könnyes szemmel megpuszilgatta elsőszülött fiacskáját.

A Mackó most már Lacikáé volt, az ő ágyában aludt, és az ő álmára vigyázott. Lacika töltötte ezentúl szeretettel.

Amikor a kislányt hazavitték, az egész család körbevette és csodálta. Szőke volt és kék szemű. Kerek arcocskájával bizalommal tekintett körbe és újszülött létéhez képest bölcs komolysággal mérte fel népes családját. Lacika hátul állt, és kis kezében a háta mögött szorongatta a Mackót.  Most oda kéne adni a húgának, hisz a családban mindig a legkisebbé a szeretet macija. De akkor neki nem lesz többé mackója és akkor kivel fog ezután aludni? Anyukája lépett oda hozzá és csendben átölelte hátulról.

− Nézd csak, kisfiam, hoztam neked valamit – mondta gyengéden, és egy hosszúfülű, puha hasú kutyát nyújtott át neki, amolyan emberformán állót.

Lacika szeme felcsillant és magához szorította új kedvencét, majd odalépett húgocskája ágyához és mellé fektette a Mackót.

(A képek a pécsi Brummogdából származnak. Ha kíváncsi vagy egy igazán varázslatos és titokzatos helyre, ide kukkants be! http://anibears.netexpert.hu)

Kedves Réka!

Nagyon, nagyon Boldog Karácsonyt kívánok Neked, s ha egyszer Pécs felé jársz, gyere és nézzünk be együtt a Brummogdába, és keressük meg a Te Mackódat!

Szeretettel,

Emese