Irány a Millennium expressz!
Az előző vonatról Várpalotán szállították volna le, ha nem
száll le magától tíz perccel korábban, még Hajmáskéren. Addig egész könnyen
megúszta: sikerült mindig akkor elhussannia a kalauz mögött, amikor az éppen
belépett egy fülkébe, hogy az ablak mellett ülők jegyét elkérje, de volt, hogy
a vécéajtót csapta magára, mielőtt összefutottak volna. Fú, pedig nagyon büdös
volt odabenn, ehhez képest az intézetiek ibolyaillatúnak voltak mondhatók! Ha
lehet, még koszosabbnak érezte magát, amikor kijött onnan, pedig kétnapi
csavargás után amúgy sem volt már „steril gazett”, ahogy Lajos bácsi mondogatta
odabent, ha nagynéha meg volt elégedve azzal, ahogy kitakarították a
szobájukat. (Ebből ugyan csak a sterilt értette, de az is több a semminél.)
Mire azonban Hajmáskérre értek,
már nem volt hova hussannia, beszorult az utolsó kocsiba, annak is a hátsó
peronjára, ahol WC sem volt, csak a semmibe futó sínek végtelenje, ahogy
kinézett a hátsó ajtó ablakán. A kalauz pedig (kövér, erős férfi, hatalmas
harcsabajusszal) vészesen közeledett, de olyan vészesen, hogy Karesznak
összeszorult a gyomra, pedig már addig sem foglalt el túl nagy helyet, mivel
majdnem egy nappal azelőtt tűnt el benne az utolsó kiflicsücsök. Ekkor azonban
a vonat fékezett, Karesz pedig leugrott róla, és ott találta magát a hajmáskéri
állomáson.
Gondolta, megvárja a következő
vonatot, talán lesz olyan hosszú, hogy lebukás nélkül eljut vele legalább
Székesfehérvárig. De addig még – ahogy a menetrendből kisilabizálta - volt
másfél órája. Ennivalót kéne szerezni – morfondírozott, és elindult a városka
felé. Boltnak azonban sokáig nyomát sem látta, nem mintha lett volna pénze,
hogy vegyen bármit is, de reménykedett, ha kér egy zsemlyét vagy egy kiflit,
akár valami apróbb munkáért cserébe, csak nem utasítják vissza.
Végül talált egy kis
vegyesboltot, de annak az ajtajára meg ki volt tűzve egy cédula: „Rögtön
jövök!” Leült a bolt előtti lépcsőre, mert már nem csak a gyomra korgott, de
szédelgett is egy kicsit az éhségtől. Most először jutott eszébe, hogy talán mégsem
volt olyan jó ötlet elszökni az intézetből. Pedig annyira elege volt már az
egészből: a fafejű szobatársakból, a gyerekes ugratásaikból, abból, hogy a
nevelőtanárok minden percüket be akarják osztani, hogy nincs egy zug, ami csak
az övé lenne, ahol egyedül maradhatna, legfőképpen pedig abból, hogy még egy
igazi barátja sincs, nemhogy saját családja, mint az iskolában a többieknek. De
ott legalább enni kaptak rendesen, és fázni sem kellett – húzta össze magán a
kiskabátot, mert elbújt a nap, érződött már az októberi este hűvöse.
− Mit lógatod a fejed, kiskomám?
– harsant fel mellette hirtelen egy éles, akaratos hang.
Meglepődve nézett balra, aztán
jobbra, aztán megint balra és megint jobbra, de nem látott senkit, csak egy
boglyas szőrű, fekete pamacsot.
− Ne tekeregj már, mint egy
búgócsiga! Itt vagyok, nem látsz a szemedtől?
Most már kétség sem fért hozzá, hogy a fülsértő hang a
boglyas, fekete pamacsból tör elő valahogyan.
− Mi van? Nem láttál még beszélő
kutyát?
− Ez valami vicc?
Erre a fekete pamacs vakkantott
egy dühöset, odaugrott Karesz mellé, és egy kicsit, de tényleg csak egy egész
kicsit belecsípett a vádlijába.
− Au!
− Egyáltalán nem vagyok
viccelődős kedvemben! Csak gondoltam, megkérdem, mit lógatod az orrod? Mert
ilyen jó a modorom. Talán eltévedtél? Vagy lekésted a vonatot?
Karesz maga sem tudta, miért, de
miután magához tért az elképedésből, mindent elmondott a mérges kis pamacsnak.
Hogy megszökött az intézetből, és már egy teljes napja nem evett, hogy azt
reméli, megtalálja valahol a nagybátyját, az egyetlen élő rokonát, aki
állítólag Konstantinápolyban él, és törökmézet árul egy bazárban.
− Hm. És hogy akarsz oda eljutni?
Kicsit lassan fog menni, ha jegy nélkül minden állomáson leszállítanak. Nem
beszélve arról, hogy közben éhenhalsz. Pontosabban, éhen haltál volna, ha nem
találkoztál volna velem. De ha rendesen viselkedsz, magammal viszlek.
− Hova? És mivel?
− Majd meglátod, és természetesen
vonattal. Én is arra várok ugyanis, méghozzá nem is akármilyen vonatra, hanem a
Millennium expresszre, mert én is találkozni akarok valakivel.
− És kivel?
− Ha hiszed, ha nem, a
nagybátyámmal. Mert nekem is van ám, nem csak neked! És ott robog azon a
vonaton. Remélem, nem lesz semmi baja, amíg odaérek, mert már nagyon öreg,
talán 12 éves is lehet.
− De hát én is pont annyi vagyok,
és még egyáltalán nem érzem magam öregnek!
− Még ennyit se tudsz? Hogy a
kutyáknál minden év hétnek számít, kivéve az elsőt, mert az tizennégynek?!
Mondhatom, lesz veled még elég bajom! Na gyere, induljunk, mindjárt itt az expressz,
és nem áll ám meg egy pillanatra sem, huss, volt, nincs, aztán vakarhatod a
fejed, hogy jutsz el Konstantinápolyba!
− De ha nem áll meg, akkor mégis,
hogy fogunk felszállni?
− Azzal te sose törődj. Meg
egyébként se kötözködj velem, amit én mondok, az úgy van, punkt és tum! Na
nesze, útközben megeheted ezt a pár kiflit, bökött az orrával a fiú háta mögé,
és ahogy Karesz megfordult, tényleg ott volt a bolt lépcsőjén egy papírzacskó
három kiflivel.
− Ez meg hogy került ide?
Esküszöm, hogy az előbb még nem volt itt!
− Már megint kötözködsz velem, te
gyerek! Edd meg és egy szót se többet! Érzem az orrcimpámban a vonat süvítését,
gyerünk, gyerünk! A következő állomás Budapest, mert úgy emlékszem, az
Oktogonon felvesznek még egy utast!
Hogy ki lesz ez a potyautas, és
merre száguld az expressz, azt elolvashatjátok Dávid Ádám Millennium expressz
című regényében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése