Kerekes Petra:
Honnan jöttél hozzám
Miklya Luzsányi Mónika:
Pingi
repülni akar
Pingi kicsi
volt. Egészen apró. Épp hogy kikelt a tojásból. Persze annyira nem volt nagyon
apró. Mert Pingi császárpingvinnek született. És a császárpingvinek sohasem
kicsik. Legalábbis a pingvinek között magasnak számítanak. Büszkék is magukra,
meg a nemzetségükre. Meg persze arra, hogy ők aztán nem félnek a hidegtől meg a
széltől. Ha jön a tél az Antarktiszon, a többi pingvin mind északabbra vonul,
mert ott nincs annyira hideg. Nem úgy a császárpingvinek! Ők maradnak a
helyükön, el nem mozdulnak még akkor sem, ha befagy körülöttük a tenger, vagy
ha úgy süvít az orkán, mint egy InterCity. Csak összebújnak a fagyos szélben,
melegítik, védik egymást. Odabent, a pingvinkolónia közepén viszont jó meleg
van. Olyan meleg, mint egy fűtött szobában. Vagy még annál is melegebb!
A pingvinszülők
persze leginkább a kicsinyeiket védik. És meg is tanítják mindenre, amit egy pingvinnek
tudnia kell. Pingi is megtanult kiválóan úszni a vízben, siklani a jeges
öblökben, s egy szempillantás alatt lemerülni a tenger fenekére. Csak egyet nem
tudott. Repülni. Pedig mindennél jobban vágyott rá, hogy egyszer repülhessen.
Nemcsak úgy, pingvin módra, hogy nekifutás, vigyázz, kész, rajt, és aztán
zuhanás le a szikláról, egy jó nagy hasassal a jeges vízbe. Hanem úgy, mint az
igazi madarak. Mint például Hojsza, a viharmadár. Aki ugyanúgy nem fél a jeges
széltől, mint a császárpingvinek. Sőt! Még szembe is száll vele! Csak úgy
vitorlázik! Kiterjeszti a szárnyait, és már repül is az orkánok hátán, amerre
csak akar.
Pingi csak
nézte, nézte Hojszát, ahogy a szelek szárnyán repül. Azután összeszedve minden
bátorságát, odakiáltott a viharmadárnak.
– Jó napot,
Hojsza uram! Nem tudna nekem segíteni? Szeretnék megtanulni repülni!
De hiába
kiabált. A vihar messzire sodorta a hangját, a viharmadár meg sem hallotta.
Bezzeg
meghallotta a többi pingvin!
– Mit akarsz te?
– csaptak felé a csőrükkel. – Repülni? Egy pingvin sohasem repül. Főleg nem egy
császárpingvin – húzták ki egyenesre a derekukat, s olyan büszkén emelték fel a
fejüket, hogy a csőrük hegye a napot verte. De verhette is, mert fenséges
látványt nyújtottak: fényes fehér mellényük szikrázott, mint a gyémánt,
nyakukban aranyszín sál, ruházatuk a legelegánsabb bársony frakkal is felvehette
volna a versenyt.
– Egy lapon sem
lehet velünk említeni azt a viharvert Hojszát! – szóltak oda Pinginek
fennhéjázón. – Mit tud ő, amit mi nem?
– Repülni… –
szólt félénken Pingi.
– Ugyan már! Az
is valami? Mit ér vele, hogy tud repülni? Nem lát mást, mint a végtelen
jégmezőket meg az óceánt. Azt meg mi is láthatjuk!
– De lehet, hogy
lát mást is… – próbálkozott Pingi, de a többiek gyorsan lehurrogták.
– Nem lát. Mert
nem láthat. A császárpingvinek már ősidőktől fogva itt élnek az Antarktiszon.
Az ősanyád ősanyja és az ősapád ősapja is megtette ugyanazt az utat az óceánig
meg vissza, amit a te szüleid is megtesznek minden évben, és te is meg fogsz tenni,
csak legyél egy kicsit nagyobb. És senki, soha nem látott mást, csak jégmezőket
meg óceánt. A világ csak ennyi: hó, jég, fagy meg a sós tengervíz.
Pingi lehajtotta
a fejét és hallgatott. Lehet. Lehet, hogy a többieknek van igazuk, hiszen
tényleg, ő sem látott eddig mást, mint ezt a végtelen, hideg fehérséget, ami az
otthona. De a szíve mélyén azért reménykedett, hátha egyszer megtanulhatna
repülni. Mert álmaiban repült, magasan a jégmezők és a jéghegyek és az óceán
fölött. De hiába repült, az óceánnak soha nem akart vége szakadni még álmában
sem. Így álmaiban Pingi egy idő után fáradtan zuhant bele a tengerbe, hogy
visszaússzon a jó öreg kolóniához, ahol megszületett.
Egy napon
azonban – amikor már Pingi is apa volt, s ki tudja hányadszorra járta már meg a
nehéz és fáradságos vándorutat a kolónia és az óceán között –, tehát egy napon
valami egészen furcsa dologra lett figyelmes. Egy apró, repülő valamire. Nem is
repült, inkább csak bukdácsolt szegény a jeges szélben. Épp Pingi lába előtt
bukott le a hóra.
– Hát te ki
vagy? – kérdezte Pingi. – Honnan jöttél hozzám?
– Pi-pi-pillangó
vagyok – vacogta az idegen. – Messzi földről jöttem, ahol nincs ilyen hideg.
Pingi arca
felragyogott.
– Ugye! Ugye
tudtam én, hogy nem csak a jégmező a világ! Hogy létezik Messziföld! Mesélj
nekem róla, kérlek!
– Ne-ne-nem
tudok – dideregte a pillangó –, minden erőm elhagyott ebben a farkasordító
hidegben.
– Te fázol? –
kérdezte döbbenten Pingi. – De hiszen nincs is még igazán hideg! De várj csak,
megmelegítelek – szólt Pingi, és puha tollai közé rejtette a pillangót, pont
úgy, ahogy a kicsinyeit szokta. – Itt már biztosan nem fázol.
– Nem. Most már
nem – válaszolta a tollpihék közül a pillangó. – Itt jó meleg van. Olyan meleg,
mint az én vidékemen. Mert ahonnan én jöttem, soha nincs fagy. Nincsen hó. És
nincsen jég.
– Hát akkor mi
van? – kérdezte döbbenten Pingi.
– Fák vannak,
virágok, emberek… – kezdte a pillangó, de a pingvin közbevágott.
– Várj, várj!
Ezt nem értem… Mi az, hogy „fa”? És milyen a „virág”? És legfőbbképpen: milyen
az „ember”?
A pillangó
mesélni kezdett a világról, ahol nincsen jég és fagy. És Pingi lehunyta a
szemét, és elképzelte magának azt a messzi földet, amit sohasem látott. Lehet,
hogy nem pont olyannak képzelte, mint amilyen valójában volt, de mit számít az!
Mert innentől már nem volt végtelen az óceán Pingi álmaiban. Át tudta repülni,
és megérkezett Messziföldre, a fák, a virágok és az emberek hazájába.
A pillangó sokat
mesélt Pinginek Messziföldről.
– Meséld el majd
te is a fiaidnak! – szólt végül alig hallható hangon. Mert Pingi hiába
melegítette a tollaival. Hiába vitte be a kolónia közepébe, ahol jó meleg van.
Egy pillangó nem élhet meg sokáig a hó és jég hazájában.
– Mesélni fogok
róla, ne félj! – ígérte meg kis barátjának Pingi, és meg is tartotta az ígéretét.
Mesélt a fiainak Messziföldről, Pingi fiai is meséltek a fiaiknak, és az ő
fiaik is, hosszú-hosszú nemzedékeken keresztül. És amikor jött a tél, és rájuk
szállt az éjszaka, Pingi fiai egyenesen álltak a legvadabb orkán közepén is.
Ilyenkor Messziföldre gondoltak, ahol nincsen jég és hó. Ahol melegen süt a nap,
és a szél finoman simogat.
Kerekes Petra, 7. osztályos
Vásárhelyi András Tagiskola, Várpalota
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése