Borz
Klaudia: Darázstámadás
Miklya Zsolt: Dáriuzs kincse és a mézlegelők
Ó, Dáriuzs, minden darazsak dicső
uralkodója fenn az égben, tudtam, hogy sosem szabadulunk meg tőled! Lám, most
is ránk küldted hadseregparancsnokodat, a nagy Dongúz hadurat, személyesen.
Ránk tört, mézrabló serege élén a nagyfejű, nagytorú, nagypotrohú, mérges
fullánkú Dongúz, aki ellen még nem vítt győztes csatát sem a méhek szorgos népe,
sem a méhszülte lelkes ember. És mindezt miért, ó, Dáriuzs, minden darazsak
mézszopó uralkodója? Mert te megkívántad. Magadénak kívántad a méhek és az
ember minden édességét. Így lett éhed és a darazsak mézszomja egyre nagyobbá,
hogy lassan megémelyíti az egész világot.
De most már elég volt ebből! Felkelünk
ellened vattacukorálmainkból és kockacukor-kísértéseinkből. Felkelünk ellened a
mézek védelmében, ellened, a lépek fosztogatója és ellehetetlenítője ellen.
Összegyűjtjük a lépek lakóit és a lépek nyalogatóit, összegyűjtünk minden méhet
és embert, és ledöntjük az égből trónusodat, ide a földre. Akkor majd
meglátjuk, mit kívánsz, mit nem. Akkor majd meglátjuk, ó, Dáriuzs, minden
darazsak uralkodója, mire mégy itt lenn a földön. Mikor a szárnyaid mézbe
ragadva lekonyulnak, mikor a nagy Dongúz hadúr is csak virágszirupban
dagonyázik, akkor fogod csak megérteni, milyen hiba volt megkívánni azt, ami a
másé. Tiéd az égbolt ragyogása, ó, dicső Dáriuzs, miénk és méheinké a veríték
öröme. Mert egyetlen verítékcsepp, ami nem kívánságból származik, többet ér a
te Dongúz-seregednél. Egyetlen méhfullánk, ami a bátor méhecskekatona halálát
okozza, hogy megvédje családját a félelemtől, többet ér a Dongúz-had minden
dühénél. És egyetlen csepp nektár, ami egy gyermek nyelve hegyén felidézi a
virágpor ízét, többet ér a te összeharácsolt világodnál.
Mert jól jegyezd meg, ó, Dáriuzs,
minden darazsak uralkodója, le leszel győzve itt a földön, ha nem maradsz fenn
az égben. Ha mi el is vesznénk, mert tudjuk, veszendő lény a méhecske és az
ember, ha tehát mi el is vesznénk, abban biztos lehetsz, hogy legyőz majd téged
a nagyfejű, nagytorú, nagypotrohú, mérges fullánkú Dongúz. Hát nem veszed
észre, mire feni a fullánkját már olyan régen? Nem veszed észre kidülledő
összetett szemei zavartkeltő energiáit? Nem veszed észre egyre növekvő
hatalmát, duzzadó nagypotrohúságát?
Ó, dicső Dáriuzs, tiéd az
égbolton a felkelő és a lenyugvó nap ragyogása, aminek fénye hasonlatos a
csurgatott mézhez, miért is kívánnál ennél többet? És tiéd a delelő nap minden
sugárfullánkja, ami halálra szúrja az óvatlan embert, de virágba borítja a
mézlegelőket, miért is kívánnál többet? Engedd, hogy kincseid alatt
botladozzunk, engedd, hogy ne keseredjen meg a falat a szánkban a félelemtől,
hogy mi jön még. S amikor a nagy Dongúz mégis ránk tör, engedd, hogy egyetlen
fullánkunk egyetlen szúrását ne a félelem és ne a keserűség vezérelje. Ha meg
kell halnunk, haljunk meg édesen, bátran. Ahogy a minden mézek urának hű alattvalóihoz
illik.
A többi csak reklám. Mézszopó
világhír.
8. osztályos
Vásárhelyi András Tagiskola
Várpalota
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése