Veress Jázmin – Németh Bálint: Mindentnyitó kulcsocska
Mindentnyitó kulcsocska
világszerte híres volt a tudományáról. Megbirkózott a hengerzárakkal, minden
rendű és rangú lakattal, és egy kicsit még a szívekhez is értett.
Ha a pocakos Géza bácsi
lefékezett a hivatal előtt, és nagy sietségében bevágta autója ajtaját, hogy
benne maradt a slusszkulcs, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát. Ha Joli
néni levitte a szemetet, és véletlenül kizárta magát a lakásból, sebaj – hívta
Mindentnyitó kulcsocskát. Ha Timi kabátzsebét kirágták a zsebrágcsáló tündérek,
és elveszett belőle az íróasztalfiók kulcsa, ahol Timi a titkos naplóját
őrizte, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát.
De igazából hívni se
kellett – Mindentnyitó kulcsocska szökellt, futott, röppent, amint megérezte a
bajt, és Géza bácsi máris bepattanhatott az autóba, Joli néni visszasüppedhetett
a tévénézős fotelbe, és Timi is feljegyezhette a naplójába, hogy az undok Gréta
megint csúnyán nézett rá az iskolában.
Hanem itt álljunk meg
egy pillanatra. Miért is lenne undok Gréta? Éppen ezt akarom elmesélni. Az
igazság az, hogy Gréta nem volt undok. Évekig úgy járkáltak Timivel, mint akik
összenőttek: vidáman, egymásba karolva, dalolva, hogy zengett tőlük a mindig
napsütötte utca. Gréta és Timi szomszédok voltak és legeslegjobb barátnők. Mikor
iskolások lettek, reggelente együtt léptek ki a két szomszédos ház közös kapuján,
közös padban ültek, és Gréta minden délután megkínálta Timit a májkrémes
szendvicséből.
Aztán egyszer
összevesztek. Hogy történt? Nem tudom pontosan. Annyi biztos, hogy egy nap hirtelen
abbahagyták a vidámságot, abbahagyták a dalolást, és nagyon-nagyon mérgesek
lettek egymásra. Az utca nem zengett többé, sőt – vészjósló csönd lett. Ők
pedig elindultak, ki egyik, ki másik irányba, és attól fogva nem szóltak
egymáshoz. Az iskolában Timi nem volt hajlandó Gréta mellé ülni, és Gréta nem
osztotta meg Timivel többé a májkrémes szendvicsét a napköziben, pedig egymaga
nem bírta megenni. Távolról méregették egymást, mint az idegenek.
Ebbe a helyzetbe
csöppent Mindentnyitó kulcsocska, mikor Timi a segítségét kérte az
íróasztalfiók miatt. Mindentnyitó kulcsocska rögtön látta: nagy a baj. Timi
ugyanis Grétát gyanúsította azzal, hogy felbiztatta a zsebrágcsáló tündéreket.
Ami még rosszabb: Timi Grétát gyanúsította a kitört hegyű ceruza, a foghúzás és
a kellemetlen, esős idő miatt is.
Míg Timi feljegyezte
sérelmeit a titkos naplóba (amit egyébként Grétától kapott), Mindentnyitó
kulcsocska átsuhant a szomszédba. Összepréselte magát, és besurrant a
kulcslyukon – bizony, ha a helyzet úgy kívánta, képzett betörő is volt. Gréta
az íróasztalánál ült, és éppen sérelmeit jegyezte fel a titkos naplójába (amit
egyébként Timitől kapott). Timi ugyanis csúnyán nézett rá, elrontotta az
időjárást, és valószínűleg ő biztatta fel az erőspaprika-tündéreket, hogy erős paprikát
csempésszenek a májkrémes szendvicsbe, holott Gréta ki nem állhatta az erős paprikát.
Valamit tenni kell,
gondolta Mindentnyitó kulcsocska, és a terv máris összeállt okos fejében.
Leszállt az este, aztán borongós reggel lett, és iskolába készültek a lányok.
Egyedül, mert a szülők hajnalok hajnalán munkába mentek. Gréta egy ideje
hamarabb indult a szokottnál, nehogy a kapuban összefusson Timivel. Most is úgy
osont, mint aki rosszban sántikál: csak gyorsan végig az udvaron, aztán ki a
kapun, aztán irány az iskola!
A kapu azonban
megmakacsolta magát. Zárva volt. Gréta elcsodálkozott, hiszen ezt a kaput
emberemlékezet óta nem zárta be senki. Mi történhetett? De hiába kérte,
kérlelte, rángatta, ráncigálta, a kapu nem nyílt ki. Egy pillanatig az is
megfordult a fejében, hogy átmászik a kerítésen, de a kerítés felfoghatatlanul
nagyra nőtt – legalább akkora volt, mint egy kosárlabda-játékos.
Sebaj, gondolta ekkor
Gréta – hiszen Mindentnyitó kulcsocska úgyis megérzi a bajt, hipp-hopp itt
terem, és nyílik a kapu, és irány az iskola, még mielőtt az undok Timi
megjelenik. Azonban Mindentnyitó kulcsocska ezúttal cserbenhagyta Grétát.
Teltek a borongós percek, a kapu zárva maradt, és egyszer csak megjelent Timi.
– Hát te? – kérdezte
köszönés nélkül.
– Hát én – válaszolta
Gréta. – Elrontottad a kaput, és most nem lehet rajta kimenni. Azonnal csináld
meg!
Timi meglepődött.
Hitetlenkedve próbálta kinyitni a kaput, de ő sem járt sikerrel.
– Nem én rontottam el.
Szerintem te voltál – vetette fel Timi.
– Nem én voltam! De
akkor ki volt? – tanácstalankodott Gréta.
A lányok elhallgattak.
Múltak a borongós percek. Mindentnyitó kulcsocska sehol, a kapu zárva, és nem
lehet iskolába menni! Aztán Grétának is, Timinek is támadt egy ötlete. Szinte
egyszerre szólaltak meg:
– Te!
– Te!
– Te is arra gondolsz,
amire én? – kérdezte Gréta.
– Azt nem tudom, te mire
gondolsz. Arra, amire én? – kérdezett vissza Timi.
– Azt hiszem. A
kerítésre gondolok – válaszolt Gréta.
Mindkettőjüknek az
jutott eszébe, hogy ha összefognának, és az egyik lány bakot tartana a
másiknak, akkor a másik átmászhatna a felfoghatatlanul magas kerítésen, és
elmehetne segítséget kérni, ha már Mindentnyitó kulcsocskára nem lehet
számítani.
– Te tartasz bakot, és
én megyek el, jó? – kérdezte Gréta.
– Nem rossz, nem rossz.
– hümmögött Timi. – De mi lenne, ha inkább te tartanál bakot, és én mennék el?
Nem tudtak dönteni. Összeveszésük
óta nem bíztak egymásban. Végül feldobtak egy penészes érmét, és mivel az érme
fejet mutatott, Grétának kellett bakot tartania. Tartotta is a bakot hősiesen,
Timi pedig ugyanolyan hősiesen igyekezett átvergődni a kerítésen, ám nem volt
könnyű dolga. Addig-addig próbálkozott, ügyeskedett, míg Gréta elfáradt, és nem
tudta tovább tartani Timit, aki amúgy is éppen megingott – egy pillanat múlva
mindketten a földön hevertek, összegabalyodva, mint egy furcsa, eleven gombolyag.
Fogalmam sincs, melyikük
nevetett fel először, de felnevettek, először finoman, aztán hahotázva, hogy
zengett a határ, mindenki hallotta, hallották az iskolában, hallották titkos
odújukban a zsebrágcsáló tündérek. Meghallotta a Nap is, kíváncsian
félrehajtotta a felhőket, így egyszeriben fény öntötte el a borongós utcát.
A lányok kacagását
azonban Mindentnyitó kulcsocska hallotta a legjobban, ugyanis éppen ebben a
pillanatban bukkant fel szökellve, suhanva.
– Szia Timi, szia Gréta,
úgy hallottam, baj van!
– Igen, baj van, zárva a
kapu, nem lehet iskolába menni! – mondták a lányok még mindig nevetéstől pukkadozva.
– Próbáltuk így, próbáltuk úgy, nem sikerült, pedig most már tényleg elkésünk.
Nyisd ki a kaput, szépen kérünk, Mindentnyitó kulcsocska!
– De hát már régen nyitva
van – mondta Mindentnyitó kulcsocska, és valóban: a kapu nyitva volt. A lányok
összeráncolták homlokukat, mert sehogy sem értették a dolgot, de aztán vállat
vontak, és kacagva, egymásba karolva indultak el az iskolába, végig a mindig
napsütötte utcán.
Mindentnyitó kulcsocska
elégedetten nézett utánuk. A terve sikerült, és hogyne sikerült volna. Mint
mondtam, nem csak a zárak és lakatok megkérdőjelezhetetlen szakértője volt, de
egy kicsit még a szívekhez is értett.
Veress Jázmin, 7 éves
Petőfi Sándor Általános Iskola, Debrecen
felkészítő tanár: Groskáné Nagy Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése